Terry Pratchett - Vége a mesének

— Az istenekre, ezek átkozottul nagy gőték — jelentette ki.

— Aligátorok.

— Az istenekre! Biztos jó sok kajához jutnak.

— Úgy van.

Maga Mrs. Gogol háza a folyami uszadékfa egyszerű esetének látszott, mohával fedve és közvetlen az ingovány fölé építve négy, szilárd póznán. Elég közel volt a város közepéhez ahhoz, hogy Ángyi hallhassa az utcai kiáltásokat és a paták kipi-koppját, de a vityillót a maga kis lápjában csönd övezte.

— Nem háborgatják itt kegyed az emberek? — tudakolta Ángyi.

— Azok nem, akikkel nem akarok találkozni. — A liliomágyások megmozdultak. V-alakú hullám terjedt szét a legközelebbi tavacskán.

— Önállóság — helyeselt Néne. — Az mindig roppant fontos.

Ángyi számító pillantással méregette a csúszómászókat. Azok megkísérelték hasonlóval viszonozni és föladták, amikor a szemük könnyezni kezdett.

— Fölteszem, pont jól jönne nekem vagy kettő otthon — jelentette ki tűnődően, amikor azok ismét elsiklottak. — Jászónom ki tudna ásni egy újabb tavat, semmi gond. Mit is mondott, mit esznek?

— Bármit, amit akarnak.

— Tudok egy viccet aligátorokról — szólalt meg Néne annak a hangján, aki nagy és ünnepélyes igazságot hirdet ki.

— Te? Ez nem lehet igaz! — képedt el Ogg Ángyi. — Soha életedben nem hallottam tőled viccet!

— Az, hogy nem mondok vicceket, még nem jelenti azt, hogy nem ismerem őket — közölte Néne gőgösen. — Erről a férfiról szól…

— Miféle férfiról? — firtatta Ángyi.

— Ez a férfi bement egy vendéglőbe. Igen. Vendéglő volt. És meglátta a kiírást. A feliraton ez állt „Bármiféle szendvics kapható”. Szóval azt mondta „Kérek egy aligátor szendvicset — de gyorsan!”

A másik kettő rámeredt.

Ogg Ángyi odafordult Mrs. Gogolhoz.

— Szóval… kegyed akkor egyedül lakik itt? — érdeklődött derűs mosollyal. — Egyetlen teremtett lélek sem akad erre?

— Mondhatni úgy is — válaszolta Mrs. Gogol.

— Tudjátok, az a poén, hogy az aligátorok… — kezdte hangosan Néne, aztán elhallgatott.

A vityilló ajtaja kitárult.

Ez egy másik nagy konyha volt. Valaha régen fél tucat szakácsnak nyújtott munkalehetőséget. Most barlang volt, távoli sarkait árnyak lepték, fölaggatott serpenyőit és levesestálait por fakította. A nagy asztalokat félretolták a fal mellé s csaknem a plafonig megrakták őket ósdi edényekkel; a tűzhelyek, amelyek elég nagynak látszottak egész tehenek egybesütéséhez és egy ármádia jóllakatásához, kihűlve álltak.

A szürke kietlenség közepére valaki odaállított egy kis asztalt a kandalló mellé. Tarka szőnyeg négyszögére. Egy lekvárosbödön virágokat tartalmazott, amelyeket azon egyszerű módszerrel állítottak össze, hogy fogtak egy maroknyit és betuszkolták a bödönbe. Az így keltett hatás: némileg érzelgős derű kis tere az általános komorságban.

Pipőke kétségbeesetten rakosgatott néhány dolgot ide-oda, aztán állt és afféle védekezően félénk mosollyal nézett Magratra.

— Nagy butaság tőlem, ugye. Gondolom, te hozzá vagy szokva az ilyesmihez — szólalt meg.

— Khm. Igen. Ó, igen. Egyfolytában — válaszolta Magrat.

— Csak hát arra számítottam, hogy te kissé… idősebb leszel? Nyilván ott voltál a keresztelőmön?

— Á! Valóban? — lepődött meg Magrat. — Nos, tudod, a dolog úgy áll…

— Mindazonáltal fölteszem, hogy úgy nézhetsz ki, ahogy csak akarsz — tette hozzá segítőkészen Pipőke.

— Á. Igen. Ööö.

Pipőke kissé tanácstalannak tűnt egy pillanatig, mintha megpróbálna rájönni, miért — ha Magrat úgy nézhet ki, ahogy csak akar — választotta azt, hogy úgy nézzen ki, ahogy.

— Hát akkor — kérdezte -, most mit csinálunk?

— Említettél némi teát — felelte Magrat, hogy időt nyerjen.

— Ó, persze! — Pipőke a kandalló felé fordult, ahol egy megfeketedett vízforraló kanna lógott afölött, amit Mállotviksz Néne az optimista tüzének szokott nevezni. [13] Két tuskó és reménykedés.

— Hogy hívnak? — szólt oda a válla fölött.

— Magrat — válaszolta Magrat leülve.

— Az… szép név — mondta udvariasan Pipőke. — Természetesen te tudod a nevem. Jelzem, olyan sok időt töltök főzve ezen a nyavalyáson, hogy mostanra Mrs. Kellemes Hamukának nevez. Bután hangzik, nem?

Hamukapipőke, gondolta Magrat. Tündérkeresztanyáskodom egy olyan lány fölött, akinek neve úgy hangzik, mint valami mesebeszéd.

— Lehetne rajta csiszolni — ismerte el.

— Nincs szívem letolni érte, mert azt gondolja, hogy jópofán hangzik — magyarázta Pipőke. — Én azt gondolom, hogy úgy hangzik, mint valami dajkamese.

— Ó, én azt azért nem mondanám — tiltakozott Magrat. — Huh. Ki az a Mrs. Kellemes?

— A szakácsnő a palotában. Eljön ide, hogy fölvidítson, amikor ők nincsenek itthon…

Pipőke megpördült, fegyverként tartva a megfeketedett vízforraló kannát.

— Nem fogok elmenni abba a bálba! — csattant föl. — Nem fogok hozzámenni a királyfihoz! Megértetted?

A szavak úgy buggyantak elő, akár az öntött acél.

— Jól van! Jól van! — nyugtatta Magrat, aki a szavak erejétől megdöbbent.

— Nyálas egy pasinak látszik. Borsódzik tőle a hátam — jelentette ki komoran Hamuka. — Azt beszélik, fura a szeme. És mindenki tudja, hogy mit csinál éjjelente!

Mindenki, csak én nem, gondolta Magrat. Soha senki nem mond el nekem ilyesmiket.

Fennhangon azonban így szólt: — Nos, nem kell sok ahhoz, hogy ezt elintézzük. Úgy értem, rendes körülmények közt a királyfival összeházasodás okoz nehézséget.

— Nem, számomra nem — válaszolta Hamuka. — Már el van rendezve az egész. A másik keresztanyám azt mondja, hogy muszáj megtennem. Azt mondja, hogy ez a sorsom.

— Másik keresztanya? — kérdezte Magrat.

— Mindenkinek kettő van — felelte Pipőke. — Egy jó meg egy rossz. Ezt tudnod kell. Te melyik vagy?

Magrat agya teljes gőzzel kattogott.

— Ó, természetesen a jó — állította. — Kétségtelen.

— Fura — közölte Pipőke -, pont ugyanezt mondta másik is.

Mállotviksz Néne ült a maga speciális, összezárt térdű, könyök a testhez szorítva módján, amitől a lehető legkevesebb került kapcsolatba belőle a külvilággal.

— Az áldóját, ez aztán remek kaja — jelentette ki Ogg Ángyi, kipucolva a tányérját azzal, amiről Néne csak remélni tudta, hogy kenyér. — Meg kéne kóstolnod egy csipetnyit, Eszme.

— Újabb repeta, Mrs. Ogg? — tudakolta Mrs. Gogol.

— Nem bánom, Mrs. Gogol. — Ángyi oldalba bökte Mállotviksz Nénét. — Tényleg nagyon finom, Eszme. Pont olyan, mint a becsinált.

Mrs. Gogol oldalra hajtott fejjel nézett Nénére.

— Azt hiszem, Mistress Mállotvikszet talán nem az étel aggasztja — jegyezte meg. — Azt hiszem, Mistress Mállotvikszet a fölszolgálás nyugtalanítja.

Egy árny pillantott végig Ogg Ángyin. Egy szürke kéz elvette a tányérját.

Mállotviksz Néne köhintett egyet.

— Semmi kifogásom a halott emberek ellen — szögezte le. — A legjobb barátaim némelyike is halott. Mindamellett, csak nem tűnik rendben lévőnek, hogy a hullák mászkáljanak.

Ogg Ángyi fölnézett az alakra, aki most merte a harmadik adagot a titokzatos léből a tányérjába.

— Maga hogy vélekedik erről, Mr. Zombi?

— Pompás egy élet, Mrs. Ogg — válaszolta a zombi.