Terry Pratchett - Vége a mesének

A kastélyok, Ogg Ángyi tapasztalata szerint, olyanok, mint a hattyúk. Úgy néznek ki, mint amik felségesen libegnek át az Idő vizein, ám valójában átkozottul sok tevékenység zajlik a felszín alatt. Lesz egy labirintus kamrákból és konyhákból és mosókonyhákból és sörfőzdékből — Ogg Ángyinak határozottan tetszett a sörfőzdék ötlete -, és az emberek sose vesznek észre még egy vén tyúkot a helyszínen, aki bekap bármilyen fölös, szanaszét heverő ennivalót.

Ráadásul még pletykákhoz is jutsz. Ogg Ángyi a pletykálást is kedvelte.

Mállotviksz Néne vigasztalanul barangolt a tiszta utcákon. Nem kereste a másik kettőt. Ebben egész biztos volt. Persze, lehet, hogy történetesen beléjük botlik, valahogy véletlenül, és akkor jelentőségteljes pillantást vet majd rájuk. De határozottan nem keresgéli őket.

Az utca végén tömeg tolongott. Abból az ésszerű föltevésből kiindulva, hogy Ogg Ángyi ott lehet a közepén, Mállotviksz Néne arrafelé sodródott.

Ángyi nem volt ott. Állt viszont ott egy kiemelkedő dobogó. És egy alacsony férfi megláncolva. És néhány tarkaruhás őr. Az egyikük bárdot markolt.

Nem kell ahhoz nagy utazónak lenned, hogy megértsd, ennek a drámai jelenetnek nem az a célja, hogy a megláncolt férfinak átadjanak egy aláírt oklevelet meg az irodában mindenkitől összegyűjtött pénzt.

Néne oldalba bökött egy bámészkodót.

— Mi történik?

A pasas oldalvást Nénére sandított.

— Az őrök rajtakapták lopás közben — válaszolta.

— Á! Hát, eléggé bűntudatosnak látszik — jegyezte meg Néne. A megláncolt emberek hajlamosak arra, hogy bűntudatosnak tűnjenek. — Szóval mit fognak csinálni vele?

— Móresre tanítják.

— És azt hogyan teszik?

— Látja a bárdot?

Néne egész idő alatt le nem vette róla a szemét. De most hagyta, hogy figyelme körbejárjon a sokadalmon, elkapva egyes gondolattöredékeket.

Egy hangya elméjét könnyű olvasni. Abban csak egyetlen, nagy gondolatáramlat létezik: Cipelni, Cipelni, Harapni, Behatolni a Szendvicsekbe, Cipelni, Enni. Valami kutyához hasonló már sokkal bonyolultabb — egy kutya képes egyidejűleg több gondolatot is gondolni. Azonban az emberi elme hatalmas, mogorva, villámokkal teli gondolatfelhő, s mindegyik gondolat körülhatárolt mennyiséget foglal el a földolgozáshoz szükséges időből az agyban. Meglelni azt, amiről a tulajdonos azt gondolja, hogy gondolja az előítéletek, emlékek, aggodalmak, remények és félelmek ködének közepette, csaknem lehetetlen.

De ha elegendő ember gondolja nagyjából ugyanazt, az hallhatóvá válik, és Mállotviksz Néne tudatára ébredt a félelemnek.

— Úgy néz ki, olyan lecke lesz, amit nem fog egyhamar elfelejteni — mormolta.

— Szerintem elég gyorsan el fogja felejteni — mondta a néző, s aztán eloldalgott Néne mellől, ugyanúgy, ahogy az emberek eltávolodnak a villámhárítótól zivatar idején.

És ezen a ponton Néne elkapott a gondolatok zenekarában egy disszonáns hangot. A tömeg közepén akadt két nem emberi tudat.

Az alakjuk egyszerű volt, tiszta és céltudatos, akár a meztelen penge.

Érzékelt korábban ilyen elméket és sosem rajongott ezért az élményért.

Végigfürkészte a sokaságot és megtalálta az elmék tulajdonosait. Azok pislogás nélkül meredtek az emelvényen látható alakokra.

Ezek a nézők nők voltak, vagy legalábbis jelenleg női formát viseltek; magasabbak Nénénél, karcsúak, akár a nádszál és széles kalapot hordtak, rajta fátyollal, amely eltakarta az arcuk. Ruhájuk csillámlott a napfényben — talán kék, talán sárga, talán zöld. Talán mintás. Lehetetlen volt megállapítani. A legkisebb mozdulat megváltoztatta a színeket.

Néne nem tudta kivenni vonásaik.

Igenis akadnak boszorkányok Génuában. Legalábbis egy biztosan.

Az emelvényről hallatszó hangra odafordult.

És már tudta, hogy miért olyan csöndesek és kedvesek az emberek Génuában.

Néne hallott arról, hogy vannak olyan országok külföldön, ahol levágják a tolvajok kezét, hogy soha többé ne tudjanak lopni. És neki sohasem tetszett ez az eljárás.

Itt Génuában nem ezt tették. A tolvajok fejét csapták le, hogy soha többé ne tudjanak még gondolni se lopásra.

Néne pontosan tudta, hogy most hol vannak a boszorkányok Génuában.

Hatalmon.

Magrat odaért a ház hátsó ajtajához. Az nyitva állt.

Megint összeszedte magát.

Bekopogtatott, afféle udvarias és félénk módon.

— Ööö… — szólalt meg.

Egy tál piszkos víz csapódott egyenesen az arcába. Szappanhabbal teli füle árapályként harsogó fájdalmán át hallotta, amint egy hang így szól: — Jaj, bocsánat. Nem tudtam, hogy áll ott valaki.

Magrat kitörölte a vizet a szeméből s megpróbálta fókuszba hozni az előtte lévő homályos figurát. Valamiféle narratív bizonyosság ötlött föl az elméjében.

— A neved Pipőke? — kérdezte.

— Úgy van. Maga kicsoda?

Magrat alaposan szemügyre vette újonnan föllelt keresztlányát. Ő volt a legvonzóbb fiatal nő, akit Magrat valaha látott — a bőre barna, mint a dió, a haja annyira szőke, hogy csaknem fehér, nem teljesen szokatlan kombináció az olyan nemtörődöm városban, amilyen Génua valaha volt.

Mit kell mondania az embernek ilyen alkalommal?

Magrat eltávolított egy darab krumplihéjat az orráról.

— Én vagyok a tündérkeresztanyád — közölte. — Érdekes, tisztára hülyén hangzik most, hogy eljöttem megmondani…

Pipőke rámeredt.

— Te?

— Khm. Igen. Van varázspálcám meg minden. — Magrat meglengette a varázspálcát, hátha ez segít. Nem segített.

Pipőke félrehajtotta a fejét.

— Azt hittem, a tifélétek csillogó kis fények meg egy villanásnyi zaj záporában kell megjelenjen — jegyezte meg gyanakvóan.

— Nézd, az ember csak hozzájut a varázspálcához — felelte kétségbeesetten Magrat. — Nem kap egy egész könyvnyi használati utasítást hozzá.

Pipőke fürkésző pillantást vetett rá. Aztán azt mondta: — Gondolom, akkor jobb lesz, ha bejössz. Pont időben érkeztél. Amúgy is épp teát főztem.

A szivárványszínekben játszó nők beszálltak egy lenyitott tetejű hintóba. Néne észlelte, hogy, noha gyönyörűek, ügyetlenül lépkednek.

Nos, nem csoda. Nem lehetnek hozzászokva lábakhoz.

Néne azt a módot is észrevette, ahogy az emberek nem néznek a hintóra. Nem arról volt szó, hogy nem látták. Egyszerűen csak nem engedték, hogy a tekintetük hosszan nyugodjék rajta, mintha létének puszta elismerésétől bajba kerülhetnének.

És megfigyelte a hintóba fogott lovakat is. Azoknak jobbak voltak az érzékei, mint az embereknek. Tudták, hogy mi van mögöttük, és egyáltalán nem tetszett nekik.

Néne követte őket, ahogy végiggaloppoztak lesunyt füllel és vad tekintettel az utcákon. Végül behajtották őket egy nagy és roskadozó ház kocsifelhajtójára a palota közelében.

Néne meglapult a fal mellett és megjegyezte a részleteket. Vakolat pergett a ház falairól és még a kopogtató is leesett az ajtóról.

Mállotviksz Néne nem hitt a különféle légkörökben. Nem hitt az okkult aurában. Mindig úgy vélte, boszorkánynak lenni jobban múlik azon, miben nem hiszel, mint a hiedelmeken. De kész volt elhinni, hogy ebben a házban van valami roppant kellemetlen. Nem gonosz. A két nem-egészen-nő nem volt gonosz, ugyanúgy, ahogy egy tőr vagy egy meredek szikla sem gonosz. A gonoszság a választás képességét jelenti. Ám a tőrt forgató vagy valakit a szikláról lelökő kéz lehet gonosz, és valami ilyesmi zajlik itt.