Francis Carsac: A sehollakók

A Ceux de nulle part fordítását kezében tartja az Olvasó, nincs szükség ismertetésére, elemzésére, magyarázatára, egyetlen részletére mégis felhívnám a figyelmet. A regény főhőse a távoli csillagokból hoz magának feleséget, idegen, nem emberi lénnyel köti össze az életét. Nekünk manapság ez a gondolat nem tűnik sem szokatlannak, sem furcsának, még kevésbé elítélendőnek. De a könyv megírása és megjelenése idején Európa még emlékezett a hitleri idők fajelméletére, ha pedig elfelejtette volna, emlékeztette rá a négerkérdés, a vietnami kérdés vagy az indián-kérdés. A tudományos-fantasztikus irodalom sem volt mentes a politikai és ideológiai befolyásoktól, a Mars-lakók, a Vénusz-lakók vagy az idegen világok képviselői ellenségnek számítottak, s nem véletlen, hogy szörnyeknek, embertelen lényeknek ábrázolták őket. Tucatjával sorolhatnánk fel azokat a fantasztikus novellákat és regényeket, amelyek nyíltan uszítottak az «idegenek» ellen, s nemcsak a hitleri Németország irodalmában, hanem a francia, az angol és az amerikai sci-fiben is.

Ezért érzem fontosnak Carsac egyértelmű állásfoglalását, és úgy vélem, hogy megfelel a francia utópiák, fantasztikus utazások, tudományos-fantasztikus regények nemes hagyományainak.

3.

Másik művén, a magyarul 1972-ben megjelent A világűr Robinsonjai című regényén szeretném bemutatni Carsac szemléletének «franciás» jellemvonásait.

A regény alapötlete Vernétől származik. A Servadac Hector szereplői hasonlóképpen kerülnek át egy ismeretlen világba, mint a «világűr Robinsonjai», megtelepedésük, berendezkedésük az idegen bolygón erősen hasonlít a Rejtelmes sziget hajótöröttjeinek honfoglalásához, a tengeren — még maga Carsac is említi — úgy keverednek harcba az óriás polipokkal, mint Némo kapitány tengeralattjárójának legénysége. Még azt is megteszi Carsac, hogy megismétli a Servadac Hector egyik konfliktusát, az összecsapást a franciák és az amerikaiak között. A «főáramlat» irodalmában ennyi hasonlóság láttán talán már utánzást emlegetnének, a tudományos-fantasztikus irodalom azonban másként nézi az elődök és a kortársak ötleteit, gondolatait. Senki sem tekinti bűnnek az ilyen és hasonló átvételeket, hiszen a motívumok átrendezése, új kapcsolatrendszerbe helyezése, az ismert és elfogadott formák új tartalommal való megtöltése a hagyományok megbecsülésének és ébren tartásának a jele, s nem az eredetiség hiányára mutat. A science fiction írói és olvasói otthonosan érzik magukat a megszokott motívumok között, végül is sem űrhajót, sem időgépet, sem Mars-lakót nem lehet mindennap kitalálni.

Carsac tehát a vernei hagyományok megújítója és folytatója, ahogy ezt méltatói is megállapították róla.

Regényének hősei, «a világűr Robinsonjai» nagyrészt franciák, értelmesek, talpraesettek, találékonyak és rokonszenvesek. Ne csodálkozzunk ezen s ne tekintsük nacionalizmusnak, inkább az angol nyelvű science fiction nézeteivel való önérzetes szembeszállásnak. A könyv megjelenésének idején Franciországot valóban elárasztotta az amerikai sci-fi, s oly mértékben, hogy a francia szerzők gyakran kénytelenek voltak angol álneveket választani, hogy műveiket kiadhassák. Az amerikai sci-fi szerzők novelláiban, regényeiben pedig jóformán csak amerikaiak szerepelnek, a rokonszenves főszerepeket minden esetben ők játsszák. Nem csoda hát, hogy Carsac öntudatosan választ francia hősöket, nem titkolva irántuk érzett rokonszenvét, és attól sem riad vissza, hogy francia hősei mentsék meg a bajba jutott amerikaiakat.

Másképpen nézi az idegen bolygó kentaurokhoz hasonlító lényeit, mint az akkortájt divatos amerikai science fiction regények a «bennszülötteket». Azonnal felismeri értelmüket, hősei azonnal szövetséget keresnek velük, segítik fejlődésüket, nem tekintik maguknál alacsonyabb rendűeknek őket. Mintha Carsac visszautalna azokra a XVIII. századi francia írókra, akik felfedezték a «jó vadembert», akik a természetes ember nemes tulajdonságait szembesítették koruk romlottságával.

Apróságokban vehetjük észre elnézését és türelmét. Pap is kerül a Robinsonok közé, s Carsac kollektívnek és tudományosnak kívánja az új társadalmat. Mi legyen hát a pappal, akire Tellus bolygónak nincs szüksége? Hősi halált hal egy gyerek védelmében, emlékét megőrzi az utókor. Az epizód mögül előmosolyog a francia antiklerikalizmus liberálissá szelídült arca. Carsac nyíltan fogalmaz: A plébános okos ember, és mivel mi nem bántjuk a vallást, még meg is nyerhetjük magunknak».

Utópizmusa is mérsékelt. A Telluson felépített társadalomban köztulajdonban vannak a termelési eszközök, de a vezetést «kétkamarás» rendszer biztosítja, a pártok közül a legkevesebb mandátummal rendelkező Liberális Párt kormányoz, «mert a jó francia hagyomány azt kívánja, hogy a kisebbség kormányozzon». Ugyanakkor a kezdeti időszak diktatórikus korából fennmarad a héttagú Tanács, amelynek kezdeményező és vétójoga van. Kedvtelve részletezi az író a kolónia oktatási rendszerét, amelyet szembeállít az amerikai település elveivel, ugyanis a franciákkal szemben az amerikaiak nem adják meg a bennszülötteknek a tanulás jogát. Ebből is a korabeli Egyesült Államok bírálatát lehet kiéreznünk.

Valljuk be, mindez kissé professzorosnak, jámbornak és spekulatívnak látszik, de a könyv a hidegháború nehéz éveiben született, és a maga idejében határozottan haladónak számított. Részben ezeknek az elveknek köszönhető Carsac regényének sikere a szocialista országokban, elsősorban a Szovjetunióban. Tegyük gyorsan hozzá, hogy az olvasók nem liberalizmusáért, hanem izgalmas, fordulatos cselekményéért olvasták a regényt, nem Carsac nézeteit, hanem képzeletének szárnyalását és mesemondó képességét bámulták. Mert kaland és feszültség bőven található a regényben és az író minden más munkájában. Az idegen bolygón helyüket kereső Robinsonoknak harcolniuk kell életükért a repülő zöld hidrákkal, kocsonyás lila medúzákkal, óriási polipokkal és a bennszülöttekkel is. A legnagyobb veszélyt mégsem ők jelentik, hanem a regény elején fellépő fasiszta fegyvergyáros és állig felfegyverzett, hatalomra törő csoportja. A képükben megjelenő erőszakot őszintén gyűlöli az író, és kíméletlenül elpusztíttatja hőseivel. A fegyvergyáros ciánnal elkövetett öngyilkossága egyértelműen a második világháború végére utal.

Jellegzetes — talán jellegzetesen francia — vonása Carsac írásainak a nevelő és tanító szándék. Vernéhez hasonlóan meg-megállítja a cselekményt, hogy tudományos ismereteket és erkölcsi tanításokat közöljön olvasóival. Sorai mögül kiütközik az őslénytan és a geológia tanára, regényének szörnyetegeihez a Föld őskorából keres modelleket, részletezőbben és érdekesebben írja le az idegen bolygó geológiáját, mint növényvilágát. Részletes tudományos magyarázatot ad a kataklizma eredetére, megindokolja hőseinek hajótörését. Lehet, hogy magyarázata nem állná meg helyét a kozmogónia tudósainak szemében, irodalmilag azonban érdekes, és a science fiction egyik nagy ötletének, újításának teknthető.

4.

Francis Carsac, eredeti nevén François Bordes 1919-ben született. Életrajzáról keveset tudunk, ritkán nyilatkozik, nem vesz részt a francia science fiction vitáktól és kongresszusoktól hangos életében. A bordeaux-i egyetemen végzett, az őstörténeti és geológiai kutató intézetet vezette.