Francis Carsac: A sehollakók

Béranthon, Akéion, Séfer és Souilik társaságában az irányítóteremben, a séallban ültem. A szokásos készülékeken kívül, amelyeknek használatát ugyan megtanultam, de működésük elvét nem mindig értettem, rengeteg újabb számlapot helyeztek el a speciális felszerelés ellenőrzésére.

— Csak néhány bousik múlva érjük el a halott Napot — mondta Souilik. — Talán jó lenne, ha addig Béranthon pontosan megmagyarázná, hogy mit kell tenned.

Követtem a fizikust. A Sswinss személyzete csupán huszonöt Hissből és huszonöt Sinzuból, vagyis ötven főből állt. A ksill legnagyobb részét egy hatalmas, kör alakú helyiség foglalta el, amelynek padlóját két részre osztották: középen, egy tágas korongon egy körülbelül három méter magas, harminc méter széles, ovális alakú, csúf, otromba gépezet állt. Nem volt teljesen készen, mellette a fémpadlón ott hevertek a kiegészítő alkatrészek. Közöttük volt az is, amelyet majd nekem kell a helyére tennem. A középső, korong alakú rész mentén húzódó peremen koszorúformában helyezkednek el az antigravitációs mezőt előállító generátorok. Ezeknek a sugárzásában fogunk majd dolgozni.

— Amint leereszkedtünk a talajra — magyarázta Béranthon —, a középső korong, amelyen a kilsim áll, leválik a ksill aljáról. De már jóval előbb létrehozzuk az antigravitációs mezőket, amelyek — hogy ellensúlyozni tudják a kihunyt Nap mezőjét — oly sok energiát fogyasztanak, hogy a leszállás pillanatától kezdődően csak fél bousikig tudjuk fenntartani őket. Tehát gyorsan kell dolgozni. Ha elkészült a kilsim, azonnal felszállunk, s ha eléggé eltávolodunk a Naptól, átkelünk az ahunon, majd ismét felmerülünk a Térben, hogy lássuk az eredményt. Most gyere ide, és gyakorold a mozdulatokat: roppant egyszerűek. Felemeled az alkatrészt, és kilencven fokkal elfordítva beleilleszted ebbe a nyílásba, benyomod, majd ismét kilencvenfokos szögben az ellenkező irányba forgatod. Ennyi az egész. Ha megadom a jelzést, egy másodpercet se késlekedj! Mindnyájunk élete tőled függ. Most próbáld meg. A kilsim nincs begyújtva, tehát nem fenyeget veszély.

A Térben repültünk, távol minden intenzív gravitációs mezőtől. Addig gyakoroltam a mozdulatokat, amíg már behunyt szemmel is meg tudtam volna csinálni.

— Az alkatrész később majd súlyosabb lesz. Mielőtt teljesen befejeznénk a kilsim összeszerelését, még egyszer meg fogod próbálni.

— Nem. Ennyi elég. Nem szeretném kifárasztani magam — feleltem.

Visszamentünk a séallba. Már elhagytuk a nagy bolygók övezetét, és a belső bolygók felé repültünk. Amikor az utolsót is messze magunk mögött hagytuk, Souilik működésbe hozta a belső antigravitációs mezőket, majd leadta a vészjelet. Ismét felvettük az űrruhánkat, de egyelőre a séallban maradtunk. Béranthon és Souilik ekkor egy sor aprólékos műveletet hajtott végre; egy kihunyt Nap felületére nem lehet olyan egyszerűen leereszkedni, mint egy bolygóra, bármilyen nagy is legyen! Egy ideig az energiafogyasztás meghaladta az előírt normát, s ekkor mindketten gondterheltnek tűntek. Aztán minden újra szabályossá vált.

De amikor már csak alig tíz-tizenkétezer kilométerre voltunk célunktól, a fogyasztás ismét növekedett, és gyorsan döntenünk kellett: folytatjuk-e az utat, és fél bousik helyett negyed bousikra csökkentjük a kialudt Napon töltendő időt, vagy pedig visszafordulunk. A vezérkar és a legénység egyhangúan határozott: folytatjuk. Béranthon csupán annyit módosított a terven, hogy azonnal el kellett kezdeni a kilsim összeszerelését, természetesen, az elengedhetetlen biztonsági határok szigorú figyelembevételével.

Souilikot kivéve, aki nem hagyhatta el a séallt, mindnyájan lementünk a nagyterembe. Az antigravitációs generátorok halkan zümmögtek. A kilsim körül már ott szorgoskodott a szerelők csoportja. A belső mező ellenére a nehézségi erő már erősen érezhető volt. A graviméter mutatója a második fokozathoz közeledett, majd túl is lendült rajta. Mozgásunk nehézkessé, esetlenné vált. Béranthon parancsára leheveredtem egy pamlagra: minden erőmet tartalékolnom kellett a döntő percre.

A ksill könnyed zökkenéssel talajt ért, néhány métert csúszott, majd megállt. A kör alakú helyiség középső, kerek korongja lassan levált róla, s velünk együtt a kihunyt Nap felszínén maradt. A ksill — a körkörös peremen zümmögő generátorokkal — három méter magasra emelkedve lebegett fölöttünk. A fényszórók hideg fénye hullámokká dermedt fém- és salakmezőt világított meg. Egy bousik harmadrészével, vagyis harminc percével rendelkeztünk, hogy elvégezzük a ránk bízott munkát. A sisakomban hallottam Souilik halk hangját:

— Huszonkilenc, huszonnyolc, huszonhét…

De mi az ördögöt művelnek a szerelők? Úgy tűnt, mintha még meg sem mozdultak volna. Nehézkesen feléjük fordítottam a fejem, és láttam, amint űrruhájukban a lábukat vonszolva, lelassult mozdulatokkal dolgoznak. Béranthon a kilsimhez támaszkodva, hangos szóval irányította őket:

— Huszonnégy… huszonhárom… huszonkettő…

Az alkatrészek többsége még a fémpadlón hevert. Úristen, milyen ostobák is vagyunk mi valamennyien, Hissek, Sinzuk és Hr'benek, magamat sem kivéve! Igaz, hogy a robotok nem működtek az antigravitációs mezőben, de a legegyszerűbb daru vagy akárcsak egy emelőbak is nyilván megtette volna a magáét! Ezeknek az uraknak a civilizációja azonban már rég elfeledte ezeket a primitív gépeket!

— Húsz… tizenkilenc… tizennyolc…

Az antigravitációs mezők nem voltak abszolút állandók: enyhén ingadoztak. Ezért hol besüppedtem a díványba, hol felemelkedtem, majd ismét visszasüppedtem.

— Tizenöt… tizennégy… tizenhárom…

Lassanként az utolsó alkatrészek is megtalálták helyüket a kilsimben. Béranthon most rám kiáltott:

— Vigyázz! Most te következel! Pontosan egy földi perced lesz. Készülj!

— Tizenkettő… tizenegy… tíz…

— Ha leeresztem a karom, kezdődik a perc! Gyere ide!

Nagy nehezen feltápászkodtam, és kínlódva vonszoltam magam a most ijesztően nagynak tűnő alkatrészig. Nem, ilyen feltételek közepette soha nem fogom tudni felemelni!

— Kilenc…

— Béranthon! Nem bírom! Állj meg!

— Nyolc…

— Már késő! Rajtad a sor!

Leengedte a karját. Lehajoltam, és ádáz dühvel megragadtam a súlyos fémdarabot. Most már felébredt bennem az alvó szörnyeteg. Kezemben tartottam megmenekülésünk utolsó lehetőségét, a moderátort, amely biztosítja számunkra az időt az induláshoz. Nagyot nyögve felemeltem. Földi órámat Béranthonnál hagytam, s ő most aszerint számlálta a másodperceket:

— 55…

Előbbre léptem, és az alkatrész végét sikerült beillesztenem a nyílásba.

— 50…

Nem, ez túl nagy megterhelés volt számomra. Vajon jobbra vagy balra kell-e fordítanom? Az űrruhában csurgott rólam a verejték, és belefolyt a szemembe is.

— 40…

Pedig az a hülye Souilik megígérte, hogy ha rám kerül a sor, a lehető legerősebben működteti majd az antigravitációs mezőket!

— 35…

A nehézségi erőtől szinte összeroskadt szerelők lassan hátrálni kezdtek körülöttem. Az alkatrész másik végét iszonyú erőfeszítéssel a kellő magasságba emeltem. A gépszörnyeteg oldala mintha megremegett volna. És ha a Hissek tévedtek? Ha most azonnal felrobban?

— 30…

Pánik fogott el, és rossz irányba fordítottam el az alkatrészt.

— A másik irányba! A másik irányba! — üvöltötte Béranthon.