Stanisław Lem - Visszatérés

Powrót z gwiazd

Murányi Beatrix fordítása

Semmit nem vittem magammal, még kabátot sem. Azt mondták, nem lesz rá szükség. Meghagyták a fekete pulóveremet: az még elmegy. Az ingemet meg kiharcoltam. Mondtam, majd csak lassacskán szokom le róla. A feljáróhoz érve, a hajó hasa alatt, ahol megálltunk a lökdösődő utasok között, Abs cinkos mosollyal nyújtotta a kezét:

— Csak óvatosan ám.

Észben tartottam ezt is. Ügyeltem, hogy az ujjait össze ne morzsoljam. Teljesen nyugodt voltam. Mondani akart még valamit. Ettől megkíméltem — sarkon fordultam, mintha nem venném észre, hogy szónoklatra készül, és fölmentem a lépcsőn. Bent a stewardess előrevezetett a fotelsorok között. Nem akartam külön fülkét. Eltűnődtem, szóltak-e neki rólam. A fotel nesztelenül szétnyílt. A lány megigazgatta a támlát, rám mosolygott, és elment. Leültem. Süppedősen puha párnák, mint mindenütt. Olyan magas támlák, hogy a többi utast alig látni. A tarkabarka női ruhákon már nem akadok fenn, de a férfiak láttán, balga módon, még mindig arra gyanakszom, hogy jelmezbálba mennek, és titkon él bennem a remény, hogy majd csak meglátok valahol egy pár normálisan öltözött embert — szánalmas, ósdi reflex. Gyorsan leültek az utasok, poggyászt senki sem hozott. Még táskát vagy holmi vásárfiát sem. A nők sem. Úgy rémlett, ők vannak többen. Előttem két mulatt lány ült borzas tollú papagájbundában, biztosan a madárviselet a divat. Távolabb egy házaspár, gyerekkel. A peronok és alagutak vakító szelenoforjai után, az utcák rikítóan fénylő növényzete után kellemesen hatott az alig derengő, homorú mennyezet. Kezemet a térdemre fektettem, mert zavart a tétlensége. Már mindenki leült. Nyolc sor szürke fotel, fenyőillatú fuvallat, elcsituló beszélgetések csendje. Vártam, hogy bejelentik az indulást, jelzőfények gyulladnak ki, felszólítanak, hogy csatoljuk be az öveket, de semmi sem történt. A mennyezeten homályos árnyak futottak hátrafelé, mintha papírból kivágott madarak sziluettjei suhannának fölöttünk. Mi a fenét akarhatnak ezekkel a madarakkal? — töprengtem, persze hiába. — Talán jelentenek valamit? Már belefásultam, hogy állandóan figyelnem kell, nehogy valamit rosszul csináljak. És így megy ez négy napja. Első perctől fogva. Folyton az események mögött kullogok, állandóan erőlködöm, hogy megértsem, amit mondanak, vagy ami történik. Ez az örökös feszültség már igencsak hasonlít a kétségbeeséshez. Biztos, hogy a többiek ugyanezt érzik, de sohasem beszéltünk róla, még magunk között sem. Inkább mókáztunk, hogy micsoda vasgyúrók vagyunk, mennyi fölös energia buzog bennünk. Persze, ami azt illeti, csakugyan vigyáznunk kellett — eleinte valahányszor fel akartam állni, a mennyezetig szökkentem, és bármit vettem a kezembe, olyan könnyűnek éreztem, mintha üres papírzacskó volna. De a testemen uralkodni gyorsan megtanultam. Már senkinek sem morzsolom össze az ujjait, amikor kezet fogunk. Ez egyszerű. És sajnos, a legkevésbé fontos.

Bal oldali szomszédom — zömök, barnára sült, túlságosan csillogó szemű férfi (talán kontaktlencsét visel) — egyszerre csak eltűnt: foteljának oldalfalai megnőttek és összezárultak, tojásdad gubót alkotva. Más utasok is ilyen fülkékbe, virágkehely-koporsókba bújtak. Vajon mit csinálnak oda bent? De hát folyton hajmeresztő furcsaságokba ütközöm, és igyekszem minél kevesebbet bámészkodni, legalábbis amíg engem nem érint a dolog. Érdekes, hogy amikor viszont minket bámultak, megtudva, kik vagyunk, az nemigen zavart. Az elképedt pillantásokkal nem törődtem, pedig rögtön rájöttem, hogy csodálatnak nyoma sincs bennük. Inkább azokat utáltam, akik gondoskodtak rólunk — az Adapt munkatársait. Elsősorban persze Abs doktort, mert úgy bánt velem, mint orvos az abnormális betegével: megjátszva, hogy teljesen normálisnak tartja. Őszintén szólva, egész ügyesen színészkedett, de ha végképp kiesett a szerepéből, akkor áttért a tréfálkozásra. Torkig vagyok a közvetlen, joviális modorával. Ha megkérdezik azokat a bámész járókelőket (legalábbis én így gondoltam), mind azt mondta volna, hogy én vagy Olaf ugyanolyan emberek vagyunk, mint ők — nem annyira minket láttak különösnek, inkább a múltunkat: az a rendkívüli. Abs doktor ellenben, mint az Adapt minden munkatársa, jól tudta, hogy mi valóban mások vagyunk. És ez a másság nem kiemel, hanem csak gátol bennünket, gátol a mindennapi életben, a legegyszerűbb csevegésben — mit csevegés! — , még egy ajtó kinyitásában is, mert kilincsek már nem léteznek, mit tudom én, ötven vagy hatvan éve.

Váratlanul indultunk. A gravitáció hajszálnyit sem változott, a szigetelt utastérbe semmilyen hang nem hatolt be, a mennyezeten ugyanúgy suhantak az árnyak — talán a sokéves gyakorlat, a régi ösztön súgta meg egyszerre csak, hogy az űrben vagyunk, mert bizonyosság volt, nem feltételezés.

De máson járt az eszem, míg hátradőlve, kinyújtott lábbal, mozdulatlanul pihentem. Túl könnyen megengedték, hogy a saját fejem után menjek. Még Oswamm se tiltakozott túlságosan a döntésem ellen. Elsoroltak Absszal egypár bágyadt ellenérvet — én magam jobbakat tudnék kitalálni. Csak ahhoz ragaszkodtak, hogy ki-ki külön repüljön. Még azt sem vették zokon, hogy Olafot fellázítottam, pedig ha én nem erősködöm, ő még maradt volna. Szöget ütött a fejembe, hogy ilyen simán megy minden. Én bonyodalmakra számítottam, attól féltem, az utolsó pillanatban közbejön valami, és meghiúsul a tervem, de semmi sem történt, és lám, repülök. Még tizenöt perc, és véget ér ez az utolsó utazásom.

Amit kieszeltem, meg ahogyan előálltam, hogy korai távozásomat kiharcoljam, az szemlátomást nem lepte meg őket. Katalógusukban nyilván szerepel az ilyen reakció, a magamfajta nehéz fiúk szokásos viselkedési mintája, még sorszáma is van a pszichotechnikai táblázataikon. Megengedték, hogy elrepüljek — de miért? Mert tapasztalatból tudják, hogy úgysem boldogulok? De mibe bukhatnék bele, mikor egész „önálló” kalandom abból áll, hogy átrepülök az egyik pályaudvarról a másikra, ahol vár valaki a földi Adapttól, és az én dolgom mindössze annyi, hogy megtaláljam ezt az embert a megbeszélt helyen?

Valami történt. Emelt hangok ütötték meg a fülemet. Kihajoltam a fotelból. Néhány sorral előttem egy nő ellökte a stewardesst, aki most lassan, gépiesen hátrált a fotelok között, látszólag a lökéstől — pedig az nem volt ilyen erős —, a nő meg tovább kiabált: „Nem engedem! Nem tűröm, hogy ez hozzám érjen!” A kiabáló nő arcát nem láttam. A mellette ülő férfi megfogta a karját, csitítgatta. Mi volt ez a jelenet? A többi utas ügyet sem vetett rá. Megint belém sajdult, mint már oly sokszor, hogy milyen hihetetlenül idegen vagyok itt. Felnéztem a stewardessre, aki megállt mellettem, és ugyanúgy mosolygott, mint addig. Nem idegességét leplezte a kötelező udvariasság látszatmosolyával. Nem színlelte a nyugalmat, igazán nyugodt volt.

— Iszik valamit, uram? Prumot, extránt, morrt, cidrét?

Dallamos hang. Nemet intettem. Mondani akartam neki valami kedveset, de csak a szokványos kérdésre futotta:

— Mikor szállunk le?

— Hat perc múlva. Enne valamit? Nem kell sietnie. Maradhat a leszállás után is.

— Köszönöm, nem kérek.

Elment. Közvetlenül előttem, mintha cigaretta parazsával rajzolnák a levegőbe a másik fotel támlája elé, kigyulladt a STRATO felirat.