Stanisław Lem: Visszatérés

— Merre juthatok ki? — kérdeztem kissé zavarodottan.

— Hová? — szólt azonnal egy meleg alt.

— A városba.

— Melyik kerületbe?

— Mindegy.

— Melyik szintre?

— Mindegy, ki akarok jutni a pályaudvarról!

— Meridionál, rasztok: százhatos, száztizenhetes, nulla nyolcas, nulla kettes. Tridukt, AF, AG, AC szint, mitoszszinti körjárat tizenkettes és tizenhatos, nadirszint minden déli irányban. Központi szinten suhanok, piros helyi, fehér helyközi A, B és V. Röpök szintje, közvetlen járatok, minden molép hármastól felfelé. — sorolta dallamosan a női hang.

Kedvem lett volna kitépni a falból a mikrofont, amely oly előzékenyen hajlik az arcom elé. Faképnél hagytam. Hülye! Hülye! — zakatolt bennem minden lépésnél. EX EX EX EX — hajtogatta a magasban sikló, citromsárga köddel keretezett felirat. Talán exit? Kijárat?

Óriási felirat. EXOTAL. Hirtelen megcsapott a szél — erős, meleg szél, csak úgy lobogott tőle a nadrágszáram. Végre kijutottam a szabadba. De az éjszaka feketeségét messzire űzte a tengernyi fény. Hatalmas étterem — a más-más színben derengő asztallapok kicsit kísértetiesen, alulról világítják meg az árnyékfoltos arcokat. Alacsony fotelok, zölden habzó fekete ital a poharakban, a lampionok apró szikrákat szórnak, nem is szikrák, inkább szentjánosbogarak vagy izzó lepkerajok. A fények káosza kioltotta a csillagokat. Ha felnéztem, csak a fekete űrt láttam. Mégis, akármilyen furcsa, ez a vak jelenléte most megvigasztalt. Álltam, nézelődtem. Valaki elment mellettem, s hozzám ért egy pillanatra. Átható, mégis könnyű parfümillat csapott meg, a fiatalok bementek, a lány a fiúhoz fordult, vállát és mellét pehelyfelhő takarta, átölelték egymást, táncoltak. Legalább még táncolnak — gondoltam. — Ez is valami. Néhány lépés után a sápadt higanyfényű táncparkett fölemelkedett a táncoló párokkal, csak bíborvörös árnyékuk úszkált lent a lassan forgó korong alatt; a korongot nem tartotta semmi, tengelye sem volt, csak forgott a levegőben a zene ütemére. Besétáltam az asztalok közé. A puha műanyagpadló egyszer csak véget ért. Érdes kőlapot éreztem a talpam alatt, átléptem egy fényfüggönyön, és sziklabarlangba kerültem. Cseppkövekből épült gótikus templomhajók, tíz vagy ötven, gyöngyfényű ásványok erezik a barlangok falát, bent emberek ülnek, lábukat a mélység fölé lógatva, térdük között gyertyaláng lobog, odalent föld alatti tó néma, fekete vizében tükröződik a sziklafal. Más vendégek lent a tavon a primitív tutajokon heverésznek, mind egy irányba nézve. Leereszkedtem a tóhoz, most már én is láttam a homokos túlsó parton a táncosnőt. Meztelennek tűnt, de testének fehérsége nem volt természetes. Apró, imbolygó léptekkel leszaladt a vízhez, s amikor meglátta a tükörképét, hirtelen széttárta karját, s lehajtotta fejét — ezzel végződött a tánca, de senki sem tapsolt. A táncosnő néhány másodpercig mozdulatlan maradt, aztán lassan elindult, körbesétált a szabálytalan partvonal mentén. Harminclépésnyire lehetett tőlem, amikor történt vele valami. Az imént még láttam mosolygó, kimerült arcát, aztán hirtelen, mintha valami eltakarná, egész alakja megremegett, és eltűnt.

— Plávét parancsol? — szólalt meg mögöttem egy udvarias hang. Hátranéztem, senki, csak egy áramvonalas asztalka ügetett oda nevetséges, görbe lábacskáin; ahogy mozgott, oldaltálcáin remegtek a pohársorok, tele habzó itallal. Egyik karja udvariasan felém nyújtotta az italt, a másik már a tányérért nyúlt, amely homorú kis paletta, kerek nyílással az ujjnak — a középső üveglap mögött megvillant az automata tranzisztoros szíve.

Kikerültem a hódolattal nyúlkáló rovarlábakat, csemegéire nem tartottam igényt. Összeszorított szájjal rohantam ki a műbarlangból, mintha valami érthetetlen sérelem ért volna. Átvágtam a széles teraszon, az asztalkák kígyózó sorai között, a lampionok alatt. Hullott rám a széteső, kihunyó fekete, arany szentjánosbogarak súlytalan pora. A terasz szélénél, amelyet régi, talán zuzmótól sárgás kövekkel raktak ki, végre igazi szél fújt, tiszta, hűvös. Szabad asztal állt mellettem. Félszegen leültem, háttal a vendégeknek, és kibámultam az éjszakába. Alattam teljes sötétség, formátlan és meglepő, csak a peremén, messze, nagyon messze pislákoltak imbolygó fénypontok, furán bizonytalanul, mintha nem villany lenne. Még távolabb fények hideg, vékony tőrei döftek az éjszakába, nem tudtam, házak vagy oszlopok, azt hittem volna, reflektorok fénykévéi, csakhogy finom hálózat kötötte össze őket — mintha a földön álló, felhőkig érő üveghengert látnék, benne váltakozó homorú és domború lencsékkel. Hihetetlenül magas oszlopok lehettek, fénypára lebegett körülöttük, hol narancssárga, hol majdnem fehér, lüktető derengés. Ennyi volt az egész, így festett a város. Keresgéltem az utcákat, találgattam, hol lehetnek, de alattam csak a holtnak látszó sötétség terpeszkedett mindenfelé, még egy árva szikra sem villant fel sehol.

— Hav.? — mondta valaki, biztosan nem is először, de eddig nem vettem magamra. Mire odafordultam volna, a fotel megtette helyettem. Húsz év körüli lány állt ott, valami rátapadó kékségben, a vállát és mellét fedő sötétkék pehelyhab lefelé egyre átlátszóbb. Keskeny, szép hasa mint egy lélegző fémszobor. Füle ki sem látszik a nagy, fényes ékszer mögül, bizonytalanul mosolygó kis szája kifestve, s orrlyukait is kirúzsozta belül — már láttam, hogy a legtöbb nő így festi magát. Két kézzel a szemközti fotel támlájára támaszkodott.

— Mi bajod, hav? — mondta. Leült.

Úgy láttam, kicsit becsípett.

— Unalmas itt — közölte némi szünet után. — Nem igaz? Elzúgunk, hav?

— Én nem vagyok hav. — kezdtem. Az asztalra könyökölt, félig telt pohara fölött lengette a kezét, ujjaira tekert aranyláncocskája beleért az italába. Egyre közelebb hajolt. Éreztem a leheletét. Ha részeg, nem alkoholtól.

— Ne már! — mondta. — Hav vagy. Muszáj. Mindenki hav. No, akarod? Zúgunk?

Ha legalább tudnám, mit jelent ez.

— Jó — hagytam rá.

Felállt. Én is feltápászkodtam a rémesen alacsony fotelból.

— Hogy csinálod ezt? — kérdezte.

— Mit?

A lábamra nézett.

— Azt hittem, lábujjhegyen állsz.

Szótlanul elmosolyodtam. Odajött, karon fogott, és megint elámult.

— Mit viselsz ott?

— Hol, itt? Semmit.

— Dalolsz — mondta, és könnyedén maga után húzott. Átvágtunk az asztalok között, én meg tanakodtam, mit jelent a „dalolsz” — talán „hazudsz”?

Sötétzöld falhoz vezetett, egy violinkulcshoz hasonló fényjel felé. Mikor odaértünk, a fal szétnyílt. Forró légáramlat csapott meg.

Keskeny, ezüstös mozgólépcső vitt lefelé. Egymás mellett álltunk. A lány a vállamig sem ért. Cicafeje volt, kékesen csillogó fekete haja, profilja talán túlságosan éles, de szép. Csak azok a skarlátvörös orrlyukak. Keskeny keze jól megmarkolt, zöld körmei belemélyedtek vastag pulóverembe. Akaratlanul elmosolyodtam egy picit, amikor eszembe jutott, hol járt mostanáig ez a pulóver, és milyen kevés köze volt női ujjakhoz. A lüktető fényű — hol rózsás, hol kárminvörös —, kerek boltozat alól kiléptünk az utcára. Illetve, csak hittem, hogy utca, de fölöttünk a sötétség percenként kivilágosodott, mintha éppen hajnalodna. Távolabb hosszúkás, alacsony árnyak suhantak, autószerűek, de már tudtam, hogy nincsenek autók. Nyilván valami más. Ha egyedül vagyok, azt a széles utat választottam volna, mert távolabb a CENTRUM felirat világított, de biztosan úgysem a város centrumát jelenti. Inkább hagytam, hogy a lány vezessen. Akárhogyan is végződik ez a kaland, végre van valakim, aki útba igazíthat. Eszembe jutott a szerencsétlen fickó, aki most, három órával az érkezésem után nyilván engem keres a pályaudvar-város minden inforával — és ezúttal már nem is haragudtam rá.