Stanisław Lem - Visszatérés

Előredőltem, hogy megnézzem, hogyan csinálják ezt, és ösz-szerezzentem: fotelom támlája utánam hajolt, és rugalmasan a hátamhoz simult. Tudtam már, hogy a bútorok követik az ember minden mozdulatát, de folyton megfeledkeztem róla. Kellemetlen érzés — mintha minden moccanásomat lesne valaki. Vissza akartam dőlni, de úgy látszik, túl erélyesen. A fotel félreértett, és ággyá terült szét. Felugrottam. De buta vagyok! Igazán uralkodhatnék magamon. Végre leültem. A STRATO parázsbetűi megremegtek, és átalakultak: TERMINÁL. Semmi rázkódás, jelzés, sivítás. Egyáltalán semmi. Aztán távoli fanfár, mintha postakocsis trombitálna, az ülések közötti folyosók végénél kinyílt négy ovális ajtó, és tenger zúgásához hasonló, tompa zsongás áradt be az utastérbe, teljesen elnyelve a helyükről felkászálódó utasok hangját. Ülve maradtam, míg kiszálltak, sötét sziluettjük sorra eltűnt a kinti zöld, lila, bíborvörös fényben — valóságos álarcosbál. Már kiszállt mindenki. Felálltam. Gépiesen lehúzkodtam a pulóveremet. Félszegen éreztem magam így, üres kézzel. Hűvösebb levegő áradt be a nyitott ajtón. Hátranéztem. A stewardess a válaszfalnál állt, de nem támaszkodott a falnak. Arcán ugyanaz a kedves mosoly, előtte csak az üres fotelok, amelyek most lassan összetekeredtek, becsukódtak, mint húsos szirmú virágok, egyik gyorsabban, másik kicsit lassabban — ez volt az egyetlen mozgás az ovális ajtókon beáramló, mindent betöltő, tompa morajban, amely a nyílt tengert juttatta eszembe. „Nem tűröm, hogy ez hozzám érjen!” Hirtelen valami rosszat fedeztem fel a mosolyában.

— Viszontlátásra — köszöntem el tőle.

— Szolgálatára.

Nem gondoltam végig, mit jelent, hogy egy fiatal, csinos nő ilyen furcsán búcsúzik, mert akkorra már kihajoltam az ajtón. Lépcsőfokot keresett a lábam, de lépcső nem volt. Méteres rés tátongott a hajó fémtörzse és a peron széle között. Váratlanul ért ez a csapda, egyensúlyomat veszítve sután előreugrottam, de már a levegőben megfogott egy lentről áramló, láthatatlan erő, átrepített a rés fölött, és puhán talpra állított a peron rugalmas, fehér burkolatán. Ostoba képet vághattam közben — vidám pillantások fogadtak, legalábbis én úgy éreztem, hát gyorsan megfordultam, és elindultam a peronon. A mély medencében pihenő hajótest és a peron között egyre szélesedett a rés, az utasokat nem védte korlát a lezuhanástól. Akaratlanul is a mélységhez óvakodtam, és megint éreztem a láthatatlan, rugalmas erőt: nem enged lelépni a fehér partról. Meg akartam keresni, honnan jöhet a különös erő, de akkor hirtelen ráébredtem: a Földön vagyok.

Utasok özönlöttek végig a peronon, elsodortak, meglöktek, mentem a tömeggel együtt. Beletelt néhány percbe, míg felmérhettem, milyen óriási ez a csarnok. Vagy nem is csarnok? Falak sehol: fent a magasban csillogva szétrobbanó, hihetetlen, fehér szárnyak, köztük az oszlopok nem anyagból vannak, hanem valami szédítő, örvénylő mozgásból. Talán víznél sűrűbb folyadék óriási szökőkútjai, belülről megvilágítva színes reflektorokkal? Nem. Akkor talán függőleges üvegalagutak, amelyekben járművek elmosódó sorai suhannak? Már semmit sem tudtam. Folyton lökdösött, taszigált a csörtető emberáradat, próbáltam kikeveredni valami néptelen helyre, de olyan itt nem volt. Fejjel magasabb lévén a többieknél, láttam, hogyan távolodik kiürült rakétánk — de nem, mi úsztunk előre, az egész peronnal együtt. Reflektorok lezúduló fényében szikrázott, villódzott a nyüzsgő tömeg. Most a sík járda, amelyen összezsúfolódtunk, emelkedni kezdett, és már messze alattunk láttam a kettős fehér sávokat, tele utasokkal, meg a feketén ásító réseket a mozdulatlan hajótestek mellett — mert tucatjával álltak ott olyan űrhajók, mint a miénk —, a mozgó peron elkanyarodott, felgyorsult, besiklott a felső szintek alá. A sebességtől remegő, tojásdad árnyak süvítettek el fölöttünk, szelük felborzolta hajunkat, jelzőfényük tűzcsóvája végigsöpört rajtunk — mintha viadukt volna az a felső szint, de mégse lehet viadukt, mert pillérje nincsen. Aztán a mi járdánk osztódni kezdett, elágazott láthatatlan varratai mentén; az én sávom termeken haladt át, amelyekben utasok álltak, üldögéltek fel-felvillanó fények gyűrűjében, mintha színes tűzijátékkal szórakoznának.

Azt se tudtam, merre nézzek. Az előttem álló férfi pelyhes bundája fémesen, opálosan csillogott a fényben. Karon fogta skarlátvörösbe öltözött hölgyét. A hölgy ruháján hatalmas pávaszemek hunyorogtak. Nem csak a fény játszott rajtuk, valóban hol kinyíltak, hol becsukódtak azok a szemek. Tovább gyorsult a járdánk, amelyen mögöttük álltam tucatnyi más utassal együtt. Tejüveg falak közé siklottunk, itt-ott színes, kivilágított üzletsorok nyíltak, átlátszó tetejüket sok száz láb taposta a fölöttük lévő emeleten. A mindent betöltő zsibongás hol szétfolyt, hol összeszűkült, amikor az emberi hangok és a nekem érthetetlen, nekik világos hangjelzések ezrei kívül rekedtek nem tudni, hová vezető utazásunk újabb alagútján. Távolabb nem tudom, milyen járművek fénycsíkjai cikáztak, talán repülőgépek, mert néha ferdén fölfelé száguldottak, vagy csavarmenetben zúdultak lefelé, úgyhogy ösztönösen a zuhanás szörnyű robajára vártam; nem láttam ugyanis semmiféle vezetéket, sínt, amin függővasutak járhatnának. Amikor a száguldozás féktelen vihara legalább egy pillanatra szünetelt, fenségesen lassú, óriási tányérok tűntek fel mögötte: az utasokkal megrakott, lebegő kompok más-más irányba úsztak, kikerülték egymást, emelkedtek, és a csalóka távlat néha úgy mutatta, mintha egymásba hatolnának. Tekintetem sehol sem talált nyugvópontra, mert az egész környezet csupa mozgásból, változásból épült, sőt még az is, amit először szárnyas mennyezetnek hittem, csak függő emeletek sora volt, amely most újabb, magasabb szinteknek adta át a helyét. Egyszerre csak erős, bíbor fény öntötte el a tér minden zugát, az alattunk tátongó mélységeket, az emberek arcát. Áthatolt az üvegtetőkön, a rejtélyes oszlopokon, visszaverődött az ezüstös síkokról — mintha atomtűz gyúlt volna ki messze, valahol a sok mérföldes épület szívében. A szüntelenül villogó neonok zöldje piszkosszürkére fakult, a parabolaívek tejfehérje rózsaszínű lett. Katasztrófát jósolt ez a vörhenyes levegő, legalábbis én így éreztem, de senki ügyet sem vetett rá, és még azt sem tudnám megmondani, mikor szűnt meg a rőt fény.

Járdánk mentén örvénylő, zöld körök tűntek fel, mintha neonkarikák lebegnének a levegőben. Ekkor sokan átszálltak a mellénk simuló átjárókon más mozgójárdákra vagy mozgólépcsőkre; láttam, hogy az anyagtalan, zöld karikákon könnyedén át lehet sétálni.

Tovább utaztam a fehér mozgójárdán, jó darabig tanácstalanul álldogáltam rajta, de aztán eszembe jutott, hogy hátha már elhagytuk a pályaudvart, és ez a hajlított üvegből formált, már-már felrepülő, hihetetlen táj maga a város. Az a másik, ahonnan én elindultam, már nem létezik, csak az emlékeimben.

— Bocsánat — érintettem meg a bundás férfi vállát —, hol vagyunk.?

Mind a ketten felpillantottak rám. Arcukra kiült a meghökkenés. Halványan reméltem, hogy csak a magas termetem miatt.

— A polidukton — mondta a férfi. — Mi az átja?

Nem értettem.

— Szóval. még a pályaudvaron vagyunk?

— Hát persze. — válaszolta némi szünet után.

— És. hol a Belső Kör?

Читать дальше