Stanisław Lem: Visszatérés

— Azt már elhagyta. Dupláznia kell.

— Jobb lesz a meridi raszt — javasolta a nő. Úgy rémlett, ruhájának minden szeme gyanakodva bámul.

— Raszt.? — szajkóztam tanácstalanul.

— Ott, látja? — mutatta.

A felénk úszó zöld karikán túl fekete-ezüst csíkos dombocska látszott, mint valami furára mázolt, oldalán fekvő űrhajó. Megköszöntem, és leléptem a mozgójárdáról, nyilván rossz helyen, mert a lábam kiszaladt alólam. Sikerült talpon maradnom, de közben megpördültem, és most nem tudtam, merre menjek. Törtem a fejem, mit csináljak. Az átszállósáv már jócskán elhagyta azt a feketeezüst dombocskát, nem is tudtam megtalálni. Legtöbb útitársam átlépett egy emelkedő járdára, hát követtem őket. Óriási lángbetűk tűntek fel a levegőben: DUKT CENTR — kétoldalt a többi betűt nem tudtam kivenni, túlságosan nagyok voltak. Nesztelenül felsiklottunk egy jó kilométeres peronra, ahonnan éppen most indult egy orsóforma űrhajó, s emelkedőben megmutatta fénypettyes hasát. Vagy talán az a bálnaszerű valami a peron, és én most egy „raszton” vagyok? Megkérdezni nem volt kitől, mert senki sem maradt ott. Eltévedtem, az egyszer már biztos. „Peronom” egy részén lapos tetejű, elöl nyitott építmények voltak. Közelebb lépve gyengén megvilágított, alacsony rekeszeket láttam, bennük fekete gépek sorai. Autóknak néztem őket. De amikor a két legközelebbi elő-siklott, és mielőtt még hátraugorhattam volna, villámgyorsan elsuhant és tovatűnt a távoli parabolaívek között, láttam, hogy nincs se kerekük, se ablakuk vagy ajtajuk — csak áramvonalas, óriási fekete cseppek. Autók, vagy sem, gondoltam, ez mindenesetre nyilván parkolóhely. Talán éppen a rasztoké? Legjobb lesz, ha megvárom, míg jön valaki, és vele tartok, vagy legalább megtudok tőle valamit. Peronom enyhén emelkedett, mint valami képtelen repülőgép szárnya, de jönni nem jött senki, csak a fekete gépek suhantak ki egyenként vagy csoportosan fémodújukból, és elszáguldottak, mindig ugyanabba az irányba. Kimentem a peron szélére, míg meg nem éreztem újból azt a láthatatlan, rugalmas biztonsági erőt. Csakugyan a levegőben lebegett a peron, semmi alá nem támasztotta. Felnézve láttam, hogy sok hasonló peron lebeg a semmiben mozdulatlanul, kikapcsolt, nagy reflektorokkal; másutt égtek a fények, hajók érkeztek. De nem űrhajók, még csak nem is olyan rakéták, mint amilyennel a Lunáról jöttem.

Sokáig álldogáltam, aztán észrevettem, hogy a következő csarnokfélék fala előtt — vagy csak az itteniek tükörképei? — izzó betűk vonulnak lassan a levegőben: SOAMO SOAMO SOAMO, szünet, kék villanás, aztán NEONAX NEONAX NEONAX, talán állomások neve, talán árureklám. Fogalmam sem volt róla.

Legfőbb ideje, hogy megtaláljam azt a pasast — gondoltam, hát sarkon fordultam, megkerestem a visszafelé ereszkedő járdát, és lementem vele. Kiderült, hogy ez nem az a szint, sőt nem is az a csarnok, ahonnan feljöttem: óriási oszlop itt egy szál se. Persze, lehet, hogy elköltöztek valahová — itt bármi lehetséges.

Szökőkútból viszont volt egész erdőre való. Távolabb megláttam egy fehérrózsaszín termet, tele nőkkel. Mentemben önkéntelenül belenyúltam az egyik világító szökőkút vízsugarába, talán azért, mert jólesett olyasmire találni, ami legalább egy kicsit ismerős. De nem éreztem semmit, a szökő-kútban nem víz spriccelt. Hamarosan úgy rémlett, virágillatot érzek. Megszagoltam a kezem. Úgy illatozott, mint ezer pipereszappan. Ösztönösen megtörölgettem a nadrágomban. Már ott álltam a terem előtt, bent az a sok nő, csupa nő. Nem toalettek előterének látszott, de hát ki tudja. Megkérdezni nem akartam, inkább visszafordultam. Egy fiatalember — ruhája, mint a ráfolyt és megdermedt higany, vállban tömött (vagy inkább habos), derékban szűk —, a szökőkút medencéjéhez támaszkodó szőke lánnyal beszélgetett. A lány egészen egyszerű, világos ruhát viselt, ettől máris bizakodni kezdtem. Halványrózsaszín virágcsokrot tartott a kezében, arcát a virágokba temette, szeme a fiúra mosolygott. Az utolsó pillanatban, mikor már ott álltam előttük, és éppen meg akartam szólalni, észrevettem, hogy a lány eszi a virágot — és torkomon akadt a szó. Vidáman rágcsálta a finom szirmokat. Felpillantott rám. Elkerekedett a szeme. De ehhez már hozzászoktam. Megkérdeztem, hol van a Belső Kör.

A fiú mintha elképedt, sőt haragudott volna, hogy édes kettősüket valaki megzavarja. Úgy látszik, bakot lőttem. Előbb felnézett rám, aztán végigmért, mintha azt remélné, gólyalábon járok, attól vagyok ilyen magas. Szólni nem szólt semmit.

— Ott, ni! — kiáltotta a lány. — A véká raszt, azzal kell mennie, még eléri, csak siessen!

Elügettem arrafelé, amerre mutatta, bár hogy hová, azt nem tudtam — hiszen még mindig fogalmam sem volt, milyen az a nyavalyás raszt —, tíz lépés után megláttam egy magasból leereszkedő ezüst tölcsért, ami nem más volt, mint a korábban úgy megcsodált, óriás oszlopok egyikének talpa — szóval repülő oszlopok? Az emberek mindenfelől odasiettek, egyszer csak összeütköztem valakivel. Én meg se tántorodtam, csak álltam földbe gyökerezett lábbal, mert a másik, egy narancssárga bundás, zömök férfi, elvágódott, és hihetetlen dolog történt vele: bundája a szemem láttára elhervadt, összetöppedt, mint a kilyukasztott léggömb! Döbbenten álltam fölötte, még bocsánatkérést sem tudtam kinyögni. Feltápászkodott, lapos pillantást vetett rám, de nem szólt semmit. Hátat fordított, és peckesen továbbment, valamit matatva a mellén — s a bundája megint dúsan, fényesen ragyogott, régi pompájában.

Felszállóhelyemen már egy lélek sem volt. E kalandom után úgy döntöttem, nem keresek én már semmiféle rasztot, Belső Kört, duktot, átot, inkább megpróbálok valahogy kivergődni a pályaudvarról. Eddigi tapasztalataim elvették a kedvemet a kérdezősködéstől, hát elindultam találomra felfelé a mozgójárdán egy ferde kék nyíl irányába. Testem könnyedén átszelte a levegőben izzó két feliratot: VÁROSI GYURUK. Elég zsúfolt mozgólépcsőnél lyukadtam ki. A következő emelet alapszíne tompán erezett barna volt, arany felkiáltójelekkel. A boltozatok és a homorú falak egybefolytak. Mennyezet nélküli folyosók, fent valamiféle világító pelyhek. Úgy rémlett, lakott területhez közeledem, gigászi szállodahallok rendszeréhez hasonlított a környezet — kis ablakok, a falak mentén nikkelcsövek, fülkékben ülő tisztviselők; talán pénzváltóhelyek, vagy postahivatalok? Továbbmentem. Már szinte biztosra vettem, hogy errefelé nem találok kijáratot (ahhoz túl sokáig jöttem felfelé a mozgólépcsőn), valahol a pályaudvar légterében lehetek, de mégsem változtattam az irányon. Hirtelen egy üres csarnokba kerültem — málnaszínű burkolat szikrázó csillagokkal, ajtósorok. A legközelebbi ajtó félig nyitva. Bekukkantottam. Szemben egy magas, vállas férfi éppen ugyanezt tette. Én magam a tükörfalban. Kinyitottam az ajtót. Porcelán, ezüstös csövek, nikkel. Toalettek.

Kis híján fölnevettem, de végső soron inkább ostobán éreztem magam. Gyorsan visszafordultam, másik folyosó, lefelé haladó tejfehér sávok. A mozgólépcső korlátja puha, meleg, nem számoltam az emeleteket, egyre több ember, meg-megállnak a falból kinövő, zománcozott dobozoknál, ujjukkal megérintik, valami a kezükbe pottyan, zsebre teszik, továbbmennek. Nem is tudom, miért utánoztam az előttem haladó, laza ibolyaszín ruhás férfit; billentyű ujjhegynyi mélyedéssel, megnyomom, áttetsző, tarka, melegnek tűnő csövecske hullik a markomba. Megrázom, nézem, tabletták? Nem. Dugó? Nincs rajta se dugó, se más, ami lezárná. Mire való? Mit csináltak vele a többiek? Zsebre vágták. Az automata felirata: LARGAN. Csak álltam ott, aztán meglöktek. És hirtelen úgy éreztem, majom vagyok, amelynek töltőtollat vagy öngyújtót adtak a kezébe; egy pillanatra vak düh fogott el. Fogamat összeszorítva, hunyorogva, kissé meggörnyedve besoroltam a járókelők áradatába. A folyosó kiszélesedett, teremmé vált. Lángbetűk: REAL AMMO REAL AMMO.