Stanisław Lem: Visszatérés

— Ki vagy te?

— Hav — feleltem. Kézbe vettem poharamat, mintha nézegetni akarnám, a tejnek semmi szaga nem volt. Nem kóstoltam meg.

— Nem, komolyan — mondta. — Azt hitted, vakozok? Ne már! Csak havuli volt. A hatosommal voltam, vágod, de plére ment. Tök pára, meg minden. Éppen el akartam húzni, mikor odaültél.

Valamennyit azért felfogtam belőle: biztos véletlenül az ő asztalához ültem, amíg ő nem volt ott, talán táncolt? Diplomatikusan hallgattam.

— Tudod, messziről olyan voltál, olyan. — nem találta a szót.

— Szolid? — segítettem. Megrebbent a szeme. Fémhártya van a szemhéján is? Nem, biztosan csak festék. Fölemelte a fejét.

— Az mit jelent?

— Hát. hogy is mondjam. bizalomgerjesztő.

— Fura szöveged van. Honnan jöttél?

— Messziről.

— Mars?

— Messzebb.

— Repülsz?

— Repültem.

— És most?

— Semmi. Visszajöttem.

— De fogsz még repülni?

— Nem tudom. Nem hinném.

Akadozott a beszélgetés — úgy rémlett, kicsit bánja már, hogy egyből idehívott, hát gondoltam, megkönnyíteni a dolgát.

— No, akkor én megyek — mondtam, kezemben az érintetlen itallal.

— Miért? — csodálkozott.

— Azt gondoltam, hogy. nem bánnád.

— Ne már — mondta —, hát azt hiszed. nem, dehogy! Miért nem iszol?

— Iszom.

Mégiscsak tej. Késő este, ilyen körülmények között! Annyira csodálkoztam, hogy ő is észrevette.

— Mi baj, nem ízlik?

— Ez a. tej. — makogtam. Szörnyen bárgyú képet vághattam.

— Micsoda? Miféle tej? Ez berit. Felsóhajtottam.

— Figyelj, Nais. én most elmegyek. Igazán. Jobb lesz.

— Akkor minek ittál? — kérdezte.

Némán meredtem rá. Nem is a nyelv változott meg olyan nagyon — csak én nem értek semmit. Egyáltalán semmit. Ok változtak meg.

— Ahogy akarod — mondta végül. — Én nem tartóztatlak. De hát ez így.

Zavarba jött. Kiitta limonádéját — így neveztem magamban a habzó italt —, én meg újra megkukultam. Hú, de nehéz ügy!

— Mesélj magadról — javasoltam végül. — Van kedved?

— Jó. De aztán te is elmondod.?

— El.

— Rufira járok, másodév. Az utóbbi időben kicsit lazáztam, dobtam a difót, és. hát, így. A hatosom ciki. Úgy igazából, hát. nincs is senkim. Fura.

— Mi?

— Hogy nincs.

Újabb homály. Kiről beszél? Kije nincs? Szülei? Szeretője? Ismerősei? Mégiscsak igaza volt Absnak, hogy nyolc hónapi Adapt nélkül nem boldogulok. De most még kevésbé akartam visszakullogni az óvodájukba, mint eddig.

— És most mi legyen? — kérdeztem, és ha már kezemben a pohár, megint kortyoltam egyet a tejből. Nais elkerekedett szemmel bámult. Ajka megrezzent, mintha gúnyos kis mosolyt fojtana el. Kiitta poharát, aztán a vállát fedő pehelyhabhoz nyúlt, és széttépte — nem kigombolta, nem levetette, hanem széttépte, és foszlányait eldobta, mint a szemetet.

— Végül is, alig ismerjük egymást — mondta. Valahogy fesztelenebb lett. Mosolygott. Néha nagyon szép volt, főleg, amikor összehúzta a szemét, és alsó ajkát lebiggyesztve, kivillantotta fogait. Volt az arcában valami egyiptomias. Egyiptomi macska. Haja éjfekete, s amikor letépte a válláról meg a dekoltázsáról azt a pehelyhabot, láttam, hogy egyáltalán nem is olyan sovány, mint gondoltam. De miért tépte.? Jelent ez valamit?

— Azt ígérted, te is mesélsz magadról — pillantott rám a pohara fölött.

— Igen — feleltem, és lámpaláz fogott el, mintha ki tudja, mi függne a szavaimtól. — Én pilóta vagyok. voltam. Legutóbb. de ne ijedj meg!

— Nem. Csak folytasd!

Csillogó szeme figyelmesen függött rajtam.

— Legutóbb százhuszonhét évvel ezelőtt jártam itt. Akkor harmincéves voltam. Az expedíció. szóval, űrhajós pilóta voltam, és a Fomalhautra repültünk. Az huszonhárom fényévnyire van. Földi idő szerint, oda-vissza, százhuszonhét évig tartott az út, fedélzeti idő szerint tíz évig. Négy napja érkeztünk vissza. A Prométheusz, a hajóm, a Lunán maradt. Én ma jöttem onnan. Ennyi az egész.

Csak nézett. Nem szólt semmit. Ajka megrezzent, szétnyílt, összezárult. Mi csillog a szemében? Elképedés? Csodálat? Riadalom?

— Miért nem szólsz semmit? — kérdeztem. Megköszörültem a torkom.

— Akkor. akkor te igazából hány éves vagy?

Kényszeredetten vigyorogtam.

— Mit jelent az, hogy igazából? A biológiai korom negyven év, a földi órák szerint százötvenhét éves vagyok.

Hosszú csend, és hirtelen:

— Voltak ott nők?

— Várj egy kicsit — mondtam. — Van valami innivalód?

— Hogy érted?

— Valami mérgező, tudod. Erős. Alkohol. azt már nem isznak?

— Nagyon ritkán. — susogta, mint aki közben másra gondol. Kezeit lassan leengedte, megérintve kék fémruháját.

— Igyál. talán angehent, jó lesz? Persze, te nem tudod, mi az..

— Nem. Nem tudom — feleltem hirtelen támadt daccal.

Nais a bárhoz lépett, és hasas kis üveggel tért vissza. Töltött nekem. Volt az italban alkohol — nem sok —, s volt valami más is, furcsa, kesernyés ízű.

— Ne haragudj — mondtam, felhajtottam az italt, és újra töltöttem magamnak.

— Nem haragszom. Nem válaszoltál, talán nem akarsz?

— Miért ne? Megmondhatom. Összesen huszonhárman voltunk, két űrhajón. A másik az Ulysses. Mindegyiken öt pilóta, a többi tudós. Nő nem volt köztünk.

— Miért?

— A gyerekek miatt — magyaráztam. — Ilyen űrhajókon nem lehet gyereket nevelni, de még ha lehetne is, senki sem akarna. Harmincévesnél fiatalabb személy nem repülhet. El kell végezni két szakot, aztán négy év gyakorlat, az tizenkét év. Szóval. a harmincéves nőknek rendszerint már gyerekük van. Meg aztán. akadtak más szempontok is.

— És te? — kérdezte.

— Én egyedül voltam. Nőtleneket választottak. Persze, önkénteseket.

— Szóval, te menni akartál.

— Igen. Természetesen.

— És nem.

Elharapta. Tudtam, mit akart mondani. Hallgattam.

— Furcsa lehet. így visszatérni. — tűnődött halkan, szinte suttogva. Összerezzent. Hirtelen rám nézett, elpirult.

— Figyelj, amit az előbb mondtam, az csak vicc volt, nehogy azt hidd.

— A száz év?

— Csak úgy hülyéskedtem, érted, nem azért, mintha.

— Hagyd abba — dünnyögtem. — Még egypárszor bocsánatot kérsz, és tényleg százévesnek érzem magam.

Elhallgatott. Erővel elfordítottam róla a tekintetemet. Szemben, az üvegen túli, nem létező szobában óriási férfifej énekelt némán. Láttam az erőfeszítéstől remegő, vörös torkát, a hallhatatlan ritmusra mozgó, fénylő arcát.

— Most mihez kezdesz? — kérdezte halkan Nais.

— Nem tudom. Még nem tudom.

— Nincs semmi terved?

— Nincs. Van egy kis. amolyan prémiumom, érted. Az egész időért. Induláskor bankba tették a nevemre. azt se tudom, mennyi. Semmit se tudok. Mondd, mi az a Ruf?

— A Rufi? — javított ki. — Hát. főiskola, difózni tanulunk, persze, nem nagy szám, de ha sikerülne bejutni a reálhoz.

— Na várj. tulajdonképpen mit csinálsz?

— Hát difózok, nem tudod, mi az?

— Nem.

— Hogy is mondjam. hát egyszerűen ruhákat csinálunk, egyáltalán mindenféle divatholmit.

— Szabás-varrás?

— Az mi?

— Varrsz valamit?

— Nem értem.

— Magasságos fekete és kék ég! Ruhákat tervezel?

— Hát. bizonyos értelemben igen. Nem tervezem, hanem csinálom. Feladtam.