Stanisław Lem - Visszatérés

— Ne gyere közelebb! Ne! Ne! Könyörgök! Egészen a falig hátrált.

— Hiszen te mondtad, hogy a berit. jó, jó, leülök. No, ülök már, nem látod? Nyugodj meg! Mi van azzal a betri. micsodával? Egyáltalán mi az?

— Nem tudom pontosan. De mindenkit betrizálnak. A születése után.

— És az mit jelent?

— Azt hiszem, a vérébe juttatnak valamit.

— Mindenkinek?

— Igen. Éppen ez az, hogy anélkül. a berit sem hat. Ne mozdulj!

— Jaj, ne légy már nevetséges! Elnyomtam a cigarettámat.

— Nem vagyok én vadállat. Ne is haragudj, de. meg vagytok ti húzatva, én úgy látom! Ez a berit. hát! ez tisztára olyan, mintha minden embert bilincsbe vernétek, mert hátha valaki tolvaj. Gondold meg. egy kis bizalom azért nem ártana.

— Na, ne mondd! — vágott vissza kicsit megnyugodva, de azért nem ült le. — Akkor miért háborodtál fel annyira, hogy idegeneket hívok meg a lakásomra?!

— Az más.

— Nem tudom, miért volna más. Biztos, hogy nem betrizáltak?

— Biztos.

— De talán most? Amikor visszajöttél?

— Nem tudom. Adtak mindenféle injekciót. Mit számít az?

— Számít. Szóval, adtak? Akkor nincs semmi baj. Leült.

— Volna egy kérésem — mondtam olyan nyugodtan, amennyire csak bírtam. — Szeretném, ha elmagyaráznád.

— Mit?

— Hogy mitől rémültél meg ennyire. Attól féltél, megerőszakollak? Nem gondolhattad komolyan!

— Nem. Józanul nézve, nem is, de. tudod, egyszerűen beparáztam. Pánikoltam. Még sohasem láttam senkit, aki ne lett volna.

— De hát az nem látszhat!

— Látszik. De még mennyire, hogy látszik!

— Miből? Nem válaszolt.

— Nais.

— Én.

— Mi van?

— Nem merem.

— Megmondani?

— Igen.

— De miért?

— Ha elmondanám, mindjárt értenéd. Mert nézd, az a helyzet, hogy a betrizálás nem a berit miatt van. A berit, az csak. mellékes. Másról van szó.

Nais falfehér volt. Remegett az ajka. Micsoda világ, gondoltam, micsoda világ!

— Nem bírom — hüppögte. — Borzasztóan félek.

— Tőlem?!

— Tőled.

— Esküszöm, hogy.

— Ne, hagyjad. hiszek én neked, csak. á, nem! Úgyse érted.

— Nem mondod el nekem?

Megindíthatta a hangom, mert erőt vett magán. Szigorú lett az arca. Láttam a szemén, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy kimondja:

— Azért van. hogy ne tudjunk. ölni.

— Miket beszélsz?! Embert ölni?

— Nemcsak embert.

— Állatot se?

— Azt se.

Kezét tördelve meredt rám, mintha vallomása eloldozna láthatatlan láncaimról, mintha kést nyújtana felém, amellyel ledöfhetem.

— Nais — suttogtam. — Nais, ne félj! Igazán nincs mitől félned. Mosolyogni próbált.

— Figyelj. — kezdte.

— No?

— Amikor kimondtam.

— Igen?

— Nem éreztél semmit?

— Mit éreztem volna?

— Gondolj arra, hogy. azt teszed, amit mondtam.

— Hogy megölök valakit? Azt képzeljem el? Megremegett.

— Azt.

— No és?

— És semmit sem érzel?

— Semmit. De hiszen ez csak gondolat, én egyáltalán nem akarok.

— De képes lennél rá? Ugye? Ha akarnád? Nem — suttogta hangtalanul, szinte csak magában —, akkor téged nem betrizáltak.

Csak most fogtam fel, mit jelent ez az egész, és megértettem, mi volt ilyen sokkoló hatású.

— Ez nagy eredmény — mormoltam. Kis idő múlva hozzátettem: — De azért talán jobb volna, ha az emberek maguktól szoknának le róla. mesterséges beavatkozás nélkül.

— Nem tudom. Lehet — mondta. Nagyot sóhajtott. — Most már érted, miért rémültem meg?

— Őszintén szólva, nem egészen. Mondjuk, részben. De hát csak nem gondoltad, hogy én téged.

— De furcsa vagy! Tisztára, mintha nem is volnál. — elharapta a szót.

— Ember?

— Megrebbent a szempillája.

— Nem akartalak megbántani, csak nézd, ha tudjuk, hogy még gondolni se képes rá soha senki. aztán egyszer csak felbukkan egy olyan. felbukkansz te, akkor maga az, hogy egyáltalán lehetséges. hogy létezik.

— De Nais, hiszen az lehetetlen, hogy mindenkit. hogy is mondod.? Betrizálnak!

— Miért volna lehetetlen? Mondom, hogy mindenkit!

— Lehetetlen — makacskodtam. — Hiszen vannak veszélyes foglalkozások. Ahol muszáj.

— Nincsenek veszélyes foglalkozások.

— Ugyan már, Nais! És a pilóták? A mentőszolgálatok? A tűzoltók, a vízi mentők?

— Nincsenek ilyenek — mondta. Azt hittem, rosszul hallok.

— Mi?!

— Nincsenek — ismételte. — Azt robotok csinálják.

Elhallgattunk. Azon tűnődtem, hogy nem lesz könnyű megemésztenem ezt az új világot. És hirtelen eszembe villant egy furcsa gondolat, azért furcsa, mert nem vártam volna magamtól, ha csak elméleti lehetőség formájában merül fel a téma: úgy éreztem, ez az eljárás, amely elpusztítja a bennük rejlő gyilkost. nyomorékká teszi őket.

— Nais — mondtam —, nagyon késő van. Legjobb lesz, ha megyek.

— Hová?

— Nem tudom. Igaz is! A pályaudvaron várt rám egy ürge az Adapttól. Egészen megfeledkeztem róla! Képtelen voltam megtalálni, tudod. Na mindegy, majd keresek egy szállodát. Vannak, ugye?

— Vannak. Te hová való vagy?

— Ide. Itt születtem.

Megint rám tört az érzés, hogy minden valószerűtlen, talán puszta képzelődés az a régi város, amely csak bennem létezik, meg ez a kísértetváros, ahol óriásfejek néznek be a szobákba — egy pillanatig úgy rémlett, a fedélzeten vagyok, és ez is csak álom, a szokottnál élesebb rémálom a visszatérésről.

— Bregg — hallottam valahonnan messziről Nais hangját. Összerezzentem. Egészen megfeledkeztem róla.

— Igen. itt vagyok.

— Maradj.

— Tessék? Hallgatott.

— Azt akarod, hogy maradjak itt?

Nem válaszolt. Odamentem, fölé hajolva megfogtam hűvös vállát. Magamhoz vontam, akaratta-lanul fölkelt a fotelból. Feje hátrahajlott, fogai megcsillantak, nem az ölelésére vágyódtam, csak hogy azt mondjam neki: „hiszen félsz tőlem” — és ő azt felelje: „nem félek”. Semmi többet. Lehunyt pillái alól hirtelen kivillant a szeme fehérje, arca fölé hajoltam, s közelről belenéztem üveges szemébe, mintha félelmét akarnám megismerni, megosztani vele. Ki akarta tépni magát a karomból, lihegve kapálózott, de nem is éreztem, csak amikor már sikoltozott: „Ne! Ne!” — akkor engedtem el. Majdnem elesett. A falhoz hátrált, a mennyezetig érő, nagy, pufók arc elé, amely folyton beszélt ott az üveg mögött, lendületesen mozgatva óriási száját, húsos nyelvét.

— Nais. — suttogtam. Lehanyatlott a karom.

— Ne gyere közelebb!

— Hiszen te magad mondtad.

Kábán meredt rám.

Átmentem a szobán. Úgy követett a tekintetével, mintha ketrec rácsa mögül nézne.

— Megyek — mormoltam. Nem válaszolt. Szerettem volna hozzátenni még valamit, csak néhány szót, hogy bocsánatot kérjek, köszönetet mondjak, ne így menjek el, de képtelen voltam rá. Ha csak úgy félne tőlem, mint nő a férfitól, aki idegen, ismeretlen, akár ijesztő, annyi baj legyen — csakhogy ez egészen más. Ránéztem, és éreztem, hogy elönt a düh. Elkapom azt a csupasz, fehér vállát, megrázom.

Sarkon fordultam, és elrohantam. A külső ajtó egy lökésre kinyílt, a nagy folyosó majdnem sötét volt. Nem találtam meg az erkélyre vezető kijáratot, de halvány, kékes fényű hengerekre bukkantam — liftek. Amelyikhez odaléptem, már jött is föl; talán csak rá kell lépni a küszöbére. A lift hosszan vitt lefelé. Hol sötét rétegeket láttam, hol a födémek belül vöröses, fehér csíkjait, akár a zsírréteggel borított izmok; egyre suhantak fölfelé, nem győztem számolni őket. A lift csak süllyedt, ereszkedett, le az akna feneketlen mélységébe, mintha ez a biztonságos álomba merült, óriási épület szabadulni akarna tőlem; végül kinyílt az átlátszó henger, és én elindultam vaktában előre.