Stanisław Lem - Visszatérés

— És mi az a reál?

Most aztán végképp ledöbbent. Először nézett rám úgy, mint valami földön kívüli lényre.

— A reál, az. a reál. — dadogta tehetetlenül. — Olyan. olyan történetek, amit néznek.

— Ez? — mutattam az üvegfalra.

— Á, dehogy, az vízió.

— Akkor micsoda? Mozi? Színház?

— Nem. Színház, azt tudom, mi. az régebben volt. Tudom: ott igazi színészek játszottak. A reál nem igazi, de ugyanolyan, nem is lehet megkülönböztetni. Talán csak ha belemenne az ember, közéjük.

— Belemenne?

Az óriási fej a szemét forgatta, jobbra-balra dőlve méregetett, fintorokat vágott, mintha remekül mulatna kis jelenetünkön.

— Figyelj, Nais — mordultam fel —, én most vagy elmegyek, mert nagyon késő van, vagy pedig.

— Jobb szeretném az utóbbit.

— Hiszen nem is tudod, mit akarok mondani.

— Akkor mondjad.

— Jó. Mindenfélét szeretnék kérdezni tőled. A legfontosabb dolgokról már tudok egyet-mást; négy napig okítottak az Adaptban, a Lunán. De az csak a nagyja. Mit szoktatok csinálni, amikor nem dolgoztok?

— Rengeteg mindent lehet csinálni — mondta Nais. — Lehet például utazgatni, igazán vagy muttal. Lehet szórakozni, reálba járni, táncolni, tereózni, sportolni, úszni, repülni. mindent, amit csak akarsz.

— Mi az a mut?

— Kicsit olyan, mint a reál, de mindent meg is tudsz fogni. Járhatsz például a hegyekben, vagy akárhol. majd meglátod, ezt nem lehet elmesélni. De ha jól sejtem, nem erre vagy kíváncsi.

— Jól sejted. Mi a helyzet. a nők és férfiak között?

Megrebbent a szeme.

— Hát, gondolom, ugyanaz, mint mindig. Mi változhatott volna?

— Minden. Amikor én elrepültem, már ne haragudj, egy magadfajta lány nem hívott volna meg éjnek idején a lakására.

— Nem? De miért?

— Hát, mert az bizonyos dolgot jelentett.

Nais hallgatott egy kicsit.

— És honnan tudod, hogy nem jelent?

Mulatott rajta, milyen arcot vágtam. Ránéztem, akkor elkomolyodott.

— De Nais. hát hogy van ez. — dadogtam. — Jön egy vadidegen pasi, és.

Hallgatott.

— Miért nem válaszolsz?

— Mert te nem érted az egészet. Nem tudom, hogyan mondjam el. Nézd, ebben igazán nincs semmi.

— Aha. Nincs benne semmi — morogtam. Nem bírtam ülve maradni. Felálltam. Majdnem felrepített a lendület, mert nem figyeltem oda. Nais összerezzent.

— Bocsánat — dünnyögtem, aztán csak járkáltam fel-alá. Az üveg mögött park zöldellt reggeli napsütésben. A sétaúton, rózsaszín levelű fák között, három fiú ballagott páncélként ragyogó ingben.

— Házasság létezik?

— Hát persze.

— Semmit sem értek! Magyarázd el! Mondd el! Meglátsz egy férfit, aki tetszik, és csak úgy ismeretlenül, rögtön.

— Mit kell ezen elmondani? — kérdezte bosszúsan. — Miért, akkor, a te idődben a lány be sem engedhetett a szobájába egy férfit?

— Dehogynem, persze, akár. olyan szándékkal is, de nem öt perccel az után, hogy meglátta.

— Hanem hány perccel?

Ránéztem. Komolyan kérdezte. No persze, honnan tudhatná. Vállat vontam.

— Nem az időről van szó, hanem. hanem hogy először valamit észrevesz benne, megismeri, megkedveli, együtt járnak.

— Várj csak — szakított félbe. — Úgy látom, te félreérted az egészet. Hiszen beritet kaptál!

— Micsodát? Ja, azt a tejet? Na és?

— Mi az, hogy na és? Hát. hát a te idődben. nem volt berit?

Felkacagott, s az oldalát fogta nevettében. Hirtelen abbahagyta, rám nézett, és fülig pirult.

— Szóval, te azt hitted. azt hitted, hogy én. na, ne már!!!

Leültem. Remegtek az ujjaim, ösztönösen cigarettát vettem elő a zsebemből, rágyújtottam. Nais tágra nyitott szemmel bámult.

— Ez mi?

— Cigaretta. Miért. ti nem dohányoztok?

— Még sose láttam. szóval ilyen a cigaretta? Hogy bírod így beszívni a füstöt? Na mindegy, inkább arról beszéljünk, ami fontosabb. A berit, az nem tej. Én nem tudom, miből van, de idegennek mindig beritet ad az ember.

— Idegen férfinak?

— Igen.

— És az mire jó?

— Arra, hogy akkor rendesen viselkedik. Nem tud másképp. Nézd. talán egy biológus majd elmagyarázza neked.

— Ördög vigye a biológust. Szóval az a férfi, akinek beritet adtál, semmire se képes?

— Hát persze.

— És ha nem akarja meginni?

— Olyan nincs. Az lehetetlen. Megáll az ész.

— Hiszen nem kényszerítheted — próbálkoztam türelmesen.

— Mondjuk, egy őrült talán nem inná meg. — latolgatta Nais. — De én ilyen esetről még nem hallottam, soha.

— Mert így szokás?

— Most mit mondjak? Azért nem jársz meztelenül, mert felöltözve szokás járni, nem igaz?

— Értelek. Hát, ha jól meggondoljuk. igaz. De a strandon le lehet vetkőzni.

— Meztelenre? — csillant fel a szeme.

— Nem. Fürdőruhára. Ámbár voltak olyanok, az én időmben, nudistáknak hívták őket.

— Tudom. Nem, az más. Már azt hittem, ti mind.

— Nem. Szóval ez, hogy beritet isznak. olyan, mint felöltözve járni? Olyan magától értetődő?

— Igen. Ha. kettesben van az ember.

— No és azután?

— Mit azután?

— És másodszorra?

Égnek állt a hajam ettől az idióta párbeszédtől, de valahogy csak meg kellett tudnom.

— Szóval később? Hát, az attól függ. Van, akinek mindig beritet adnak.

— Miért nem mindjárt nadragulyát? — tört ki belőlem.

— Az micsoda?

— Semmi, semmi. Na és ha a lány megy fel a fiúhoz, akkor mi van?

— Akkor otthon issza meg a pasi.

Már szinte szánakozva nézett rám. De nem adtam fel.

— És ha nincs neki?

— Beritje? Hogyne lenne?

— Mondjuk, elfogyott. Vagy. azt hazudja, hogy nincs. Felkacagott.

— De hát. te azt hitted, itt tartom az összes palackot, a lakásban?

— Nem? Hát hol?

— Én nem is tudom, honnan jönnek. Volt a te idődben vízvezeték?

— Volt — dörmögtem komoran. Naná, a patakból szürcsöltük a vizet! Egyenesen a fáról ugrottam be az űrhajóba. Kicsit füstölögtem magamban, aztán lehiggadtam, végtére mit tehet az egészről Nais.

— Na látod! És tudtad, honnan folyik oda a víz, mielőtt.

— Értem, ne is folytasd. Jól van. Szóval, ez amolyan biztonsági szer? Nagyon furcsa.

— Szerintem egyáltalán nem furcsa — közölte. — Mi az a fehér izé rajtad, a pulóver alatt?

— Ing.

— Az mi?

— Nem láttál még inget?! Hát, hát. ruhadarab. Nejlonból van. Feltűrtem a pulóver ujját, megmutattam.

— Érdekes — mondta.

— Szokás dolga. — motyogtam tanácstalanul. Persze, mondták az Adaptnál, hogy ne öltözzek úgy, mint száz évvel ezelőtt; nem hallgattam rájuk. De igaza van a lánynak — nekem a berit a furcsa, neki az ing. Végül is, inget hordani nem volt kötelező, mégis mindenki hordta. Nyilván ugyanígy van a berittel.

— Meddig hat a berit? — kérdeztem. Kicsit elpirult.

— De sietős vagy. Még semmi se olyan biztos.

— Nem gondoltam semmi rosszra — védekeztem. — Csak tudni szeretném. Miért nézel így? Mi bajod? Nais!

Lassan felállt, a fotelja mögé húzódott.

— Mit is mondtál, mikor mentél el? Százhúsz éve?

— Százhuszonhét. Miért?

— De ugye, előtte téged. betrizáltak?

— Mit csináltak?!

— Nem betrizáltak?!

— Hiszen azt se tudom, mi az. Nais. de hát mi ütött beléd?

— Nem. szóval, nem — suttogta. — Különben tudnál róla. Oda akartam menni hozzá. Fölemelte a kezét.