Stanisław Lem - Visszatérés

Zsebre tett kézzel, hosszú, kemény léptekkel róttam a sötét utcát. Mohón szívtam be a hűvös levegőt, éreztem orrcimpám remegését, szívem lassú, egyenletes lüktetését. Az úttest mély réseinek fényét el-eltakarták az átsuhanó, nesztelen gépek, járókelőt sehol sem láttam. Sötét sziluettek között erős fény ragyogott, gondoltam, talán szálloda. De csak kivilágított mozgójárda volt. Ráléptem. Valamiféle szerkezet fehér ívei úsztak el fölöttem, messze, sötét épületek homlokzatán fényújság apró betűi vonultak. A mozgójárda hirtelen befutott velem egy világos helyiségbe, és véget ért.

Széles lépcső folydogált lefelé, ezüstösen, mint néma vízesés. Csodálkoztam, hogy sehol senki; mióta Naistól eljöttem, egyetlen járókelővel sem találkoztam. A mozgólépcső nagyon hosszú volt. Lent széles utca ragyogott, két oldalán a házakból üzletsorok nyíltak, egy kék levelű fa alatt — talán nem is igazi fa — két ember állt, odasétáltam, aztán gyorsan továbbmentem. Csókolóztak. A halk zeneszó felé tartottam, az éjszakai vendéglő vagy bár egyenesen az utcára nyílt. Néhány vendég ült odabent. Be akartam menni, hogy szálloda felől érdeklődjek. Hirtelen egész testemmel beleütköztem valami láthatatlan akadályba. Üvegfal volt, de tökéletesen átlátszó. A bejárat mellette nyílt. Bent valaki fölnevetett, rám mutogatott. Bementem. A fekete trikós férfi — trikója még hasonlított is kicsit a pulóveremre, csak a nyakán volt habos gallér — a poharát dédelgette asztalánál, és engem bámult. Megálltam előtte. Nyitva felejtett szájára ráfagyott a mosoly. Csak álltam. Síri csend lett. Csak a zene szólt, talán a fal mögül. Egy nő furcsán, halkan felsikoltott. Végignéztem a kővé dermedt arcokon, és kifordultam. Csak az utcán jutott eszembe, hogy a szálloda felől akartam kérdezősködni.

Bementem egy üzletsorba. Tele volt kirakatokkal. Utazási irodák, sportszerboltok, kirakati bábuk mindenféle pózban. Igazság szerint nem is kirakatok voltak, mert minden az utcán állt és hevert, a középen végigfutó, emelt járda két oldalán. A távolabb mozgó figurákat néha embernek néztem. Reklámbabák voltak, mindig ugyanazt a mozdulatsort ismételték. Hosszan elnéztem egy nálam alig kisebb, mókásan felfújt arcú, fuvolázó bábut. Olyan jól csinálta, hogy kedvem lett volna megszólítani. Messzebb, a játéktermekben hatalmas, szivárványszínű kerekek forogtak, a mennyezetről csüngő ezüstcsövecskék összeütődve csilingeltek, mint a száncsengő; prizmatükrök villództak, de vendég nem volt sehol. Az üzletsor végén, a sötétben ITT HAHAHA felirat villant fel. Eltűnt. Arrafelé ballagtam. Megint felizzott az ITT HAHAHA, és nyomtalanul eltűnt. A következő villanásnál megláttam a bejáratot. Hangokat is hallottam. Beléptem a meleg fuvallat függönyén át.

Odabent két, kerék nélküli autó állt, néhány lámpa világított, alattuk pedig három férfi élénken hadonászott, mintha veszekedne. Hozzájuk léptem.

— Halló, uraim!

Rám se néztek. Tovább hadartak, a felét se értettem: szusz mán, szusz mán — sipogta a legkisebbik, pocakos. Magas sapka volt rajta.

— Uraim, én szállodát keresek. Merre van itt.

Rám se hederítettek, mintha ott sem volnék. Feldühödtem. Szó nélkül közéjük léptem. A legközelebbi — láttam, ahogy szeme fehérje bambán csillan, ajka remeg — selypegősen vágott vissza:

— Méj pont én szusz? Szusz te magad!

Éppen mintha nekem mondaná.

— Süketek vagytok? — förmedtem rájuk, és egyszer csak onnan, ahol álltam, mintha belőlem, az én mellemből jönne, vad sipítás tört fel:

— Na megállj! Majd adok én neked!

Hátraugrottam, ekkor előtűnt a hang tulajdonosa, a sapkás, kövér fickó — meg akartam ragadni a karját, de ujjaim átsiklottak rajta, és a levegőbe markoltak. Döbbenten álltam, ők meg tovább fecsegtek; egyszer csak úgy éreztem, az autók fölötti sötétségből, fentről, valaki rám néz. Közelebb mentem a fénykörhöz, és arcok halvány foltjai tűntek elő — valami erkélyféle volt odafent. Vakított a lámpa, nem sokat láttam, de ahhoz eleget, hogy rájöjjek, mekkora bolondot csináltam magamból. Menekültem onnan, mintha kergetnének. A következő, meredek utca mozgólépcsőben végződött. Gondoltam, elvisz egy inforhoz, hát ráléptem sápadt arany lépcsőfokaira. Kerek kis térre jutottam. Közepén üvegesen átlátszó, magas oszlop állt, és valami táncolt benne, bíbor, barna és ibolyaszínű, semmihez sem hasonlító figurák, életre kelt, absztrakt szobrok, de nagyon mulatságosak. Hol az egyik, hol a másik szín erősödött fel, sűrűsödött, változott át roppant komikusan; bár se arcuk, se fejük, kezük, lábuk, a kusza formák kavargása mégis nagyon emberi tulajdonságok összegzése, sőt karikatúrája volt. Egy idő múlva rájöttem, hogy az ibolyaszín holmi bohócféle, öntelt, dicsekvő és ugyanakkor gyáva — amikor milliónyi táncoló buborékká esett szét, a kék látott dologhoz. A kék angyali volt, szerény, áhítatos, de valahogy kicsit szenteskedő, mintha önmagához imádkozna. Nem tudom, meddig bámészkodtam. Még sohasem láttam ehhez hasonlót. Rajtam kívül nem volt ott senki, csak egyre több fekete autó suhant el mögöttem. Azt se tudtam, utassal-e vagy üresen, mert ablakuk nincs. A kerek térről hat utca vezetett tovább, le vagy fel, színes fényeik finom mozaikja mérföldekig is elnyúlhatott. Infor sehol. Már alaposan elfáradtam, nemcsak fizikailag — úgy éreztem, több benyomást nem tudok elraktározni. Menet közben ki-kihagyott a figyelmem, épp hogy el nem szunyókáltam; nem is emlékszem, hogyan és mikor jutottam ki egy széles sugárútra; a kereszteződésnél lassítottam, felnéztem, és megláttam a város visszfényét a felhőkön. Csodálkoztam, mert azt hittem, a föld alatt vagyok. Továbbmentem, most villódzó fények tengerében, üveg nélküli kirakatok között, pörgettyűként forgó, gesztikuláló, buzgón tornázó bábuk között; csillogó tárgyakat ado gattak egymásnak, fújdogáltak valamit — oda se néztem. Távolabb néhány ember ballagott, de nem tudtam, igaziak-e, vagy bábuk. A házak között rés nyílt, megláttam egy világító zöld nyilat és a hatalmas feliratot: TERMINÁL PARK.

A mozgólépcső a házak közötti átjáróból indult, s hirtelen befutott egy ezüstös alagútba. Az ezüstfalakban arany lüktetett, mintha a higanyos álarc mögött igazán nemesfém folydogálna. Forró légáramlat csapott meg, minden fény kialudt — üvegpavilonban álltam. Kagyló alakú volt, recés mennyezetét alig észrevehető, finom zöld erecskék hálózták be, mintha egyetlen felnagyított, remegő falevél derengene ott a magasban — minden irányba ajtók nyíltak, mögöttük sötétség és a padlón átfutó, apró betűk: Terminál park. Terminál park.

Kiléptem. Csakugyan park volt. A fákat nem láttam a sötétben, de zúgásukat hallottam; a szelet sem éreztem, biztosan csak a lombkoronák magasságában fúj, de körülfogott a fenséges lombsuso-gás láthatatlan burka. Először éreztem magam igazán egyedül, de nem úgy, mint a tömegben, mert itt nagyon jó volt. Pedig sokan lehettek a parkban, suttogást hallottam, néha földerengett egy arc homályos foltja, egyszer kis híján neki is mentem valakinek. A sűrű lombokon át csak itt-ott láthattam a csillagokat. Eszembe jutott, hogy a mozgólépcső fölfelé hozott ide a parkba, pedig már a táncoló színek oszlopánál és az üzletsoroknál is az ég volt fölöttem — bár akkor felhők borították —, hogy lehet akkor, hogy most is, egy szinttel följebb, az eget látom, ezúttal csillagosan? Nem értettem a dolgot.