Stanisław Lem - Visszatérés

A fák fala szétnyílt, és — még mielőtt a tavat megláttam — víz illata csapott meg, iszap, korhadás, nedves falevelek szaga. Földbe gyökerezett a lábam.

Bokrok fekete gyűrűje övezte a tavat. Hallottam a nád, a sás susogását — és messze, túl a tavon, hatalmas, üvegesen csillogó sziklatömb tornyosult, áttetsző hegy az éjszaka síksága fölött, kísérteties, sápadt kék fényben derengtek a meredek sziklafalak, bástyák sora, lőrésekké dermedt kristály, szakadékok — és e képtelen, hihetetlen, fénylő kolosszus halványabb, megnyúlt tükörképe előttem ringatózott a tó fekete vizén. Megkövülve, elragadtatva bámultam, zene halk foszlányait sodorta felém a szellő. Fürkésző pillantásom fölfedezte az óriási hegy emeleteit, teraszait, s egyszer csak rádöbbentem, hogy megint a pályaudvart látom, a gigászi Terminált, amelyben tegnap bolyongtam, sőt talán éppen annak a sötét foltnak a mélyéről nézem, amelyen úgy csodálkoztam ott az asztalnál, ahol Naisszal találkoztam.

Építészet ez még, vagy már hegyek építése? Nyilván rájöttek, hogy bizonyos határokon túl le kell mondani a szimmetriáról, a szabályos formákról, és attól tanulni, ami a legnagyobb — lám, a bolygó fogékony tanítványai!

Körüljártam a tavat. A kolosszus szinte vezetett mozdulatlan, fényes lendületével. Igen, ez aztán merészség, ilyen formát kialakítani, beleadni a szakadékok kegyetlenségét, a meredélyek és sziklatűk könyörtelen érdességét, de gépies másolás nélkül, semmit el nem veszítve, meg nem hamisítva. Visszatértem a fák közé. A Terminál égbe szökő, sápadt kéksége még áttűnt az ágak között, aztán kihunyt, a sötét lombsátorba veszett. Kézzel hajlítottam szét a rugalmas ágakat, tövisek akadtak a pulóverembe, karmolták a nadrágomat, arcomra harmat esője hullott. Megrágcsáltam egypár fiatal, kesernyés falevelet. Visszatérésem óta először éreztem így magam: nem akarok, nem keresek, nem kívánok már semmit, csak megyek, megyek a sötét, susogó erdőben, amerre a szemem lát. Így képzeltem tíz hosszú évig?

Kijutottam a bozótból. Kanyargós kis sétaút. Kavicsburkolata sustorgott a talpam alatt, gyengén világított, jobban ízlett a sötétség, de azért továbbmentem, egyenesen előre, oda, ahol emberi árny tűnt fel egy kerek kőemelvényen. Nem tudtam, honnan jön a rávetődő fény, néptelen hely volt, köröskörül padok, kis karosszékek, felfordított asztalkák; a süppedős, mély homok, ahogy lábam belemerült, meglepően meleg volt a hűvös éjszakában.

Az emelvény boltozata alatt, a repedezett, korhadt oszlopok között egy nő állt, mintha csak rám várna. Már az arcát is láttam, szikrázó, gyémántos ékszer takarta a fülét, fehér ruhája ezüstösen derengett a sötétségben. De hát ez lehetetlen. Álmodom? Húszlépésnyire lehettem, amikor énekelni kezdett. A sötétbe vesző fák között gyönge, szinte gyerekes volt a hangja, a szöveget nem értettem, talán nem is volt — szája elnyílt, mintha inna, arcán semmilyen erőfeszítés, csak révület, mintha látna valami láthatatlant, s éppen arról énekelne. Féltem, hogy meglát, lassítottam. Már a kőlapra eső fénybe értem. Hangja erőre kapott, a sötétséget szólította esengve, mozdulatlanul. Karjai élettelenül csüngtek, mintha megfeledkezett volna róluk, mintha semmije sem lenne már, csak szárnyaló hangja, amelybe belevész; mint aki mindenéről lemondott, mindenét odaadta, és most búcsúzik, tudván, hogy az utolsó, elhaló hanggal nemcsak a dala ér véget. Soha el sem tudtam képzelni ilyesmit. Elnémult, de még fülemben csengett a hangja. Hirtelen könnyű léptek koppantak mögöttem, egy lány futott az énekesnő felé, nyomában egy férfi. A lány kurta, torokhangú nevetéssel felszaladt a lépcsőn, és átrohant az énekesnőn — már továbbfutott, üldözője követte, sötét árnya szinte súrolt; eltűntek, újra hallottam a lány csábos kacagását, és csak álltam kővé dermedve, nem tudtam, sírjak vagy nevessek. A nem létező énekesnő halkan dúdolt. Nem akartam meghallgatni. Visszacsörtettem a sötétségbe, bánatos képpel, mint a gyerek, akinek bebizonyították, hogy a mese csak hazugság. Olyan volt ez, mint a szentségtörés. Amerre mentem, követett az énekesnő hangja. Elkanyarodtam, a sétaút folytatódott, kétoldalt sövény derengett, nedves lombfüzérek tapadtak egy fémkapura. Benyitottam. Itt kissé világosabb volt. A sövények között széles kifutó, a fűben sziklák meredeztek, az egyik megmozdult, megnőtt, halványan izzó szempárba meredtem. Meghűlt bennem a vér. Egy oroszlán volt. Nehézkesen feltápászkodott, előbb a mellső lábaira; most végigmérhettem, ott állt ötlépésnyire tőlem, sörénye gyér és bozontos volt, nyújtózott egyet-kettőt, aztán lassan, hullámzó léptekkel, nesztelenül felém indult. Már összeszedtem magam. — Jól van, no, csak ne ijesztgess — mondtam neki. Hiszen nem lehet igazi, csak fantom, mint az énekesnő, mint a veszekedők lent a fekete autóknál. Egészen közel van már, nagyot ásít, szája fekete barlangjában roppant fogak villannak, állkapcsa összecsattan, érzem büdös leheletét, de hiszen ez.

Felmordult. Nyála rám fröccsent, de mire megrémültem volna, oldalba bökött busa fejével, morogva hozzám dörgölőzött, őrület, most a kezemet nyalogatja.

Odatartotta laza, súlyos bőrű torkát. Félájultan vakargattam, fésülgettem a bundáját. Egyre hangosabban morgott, majd mögötte újabb szempár villant fel, még egy oroszlán — a nőstény, amely a helyébe akar furakodni. A hím mélyen felhördült, csak morgott, nem üvöltött. A nőstény tovább bökdöste, a hím odacsapott a mancsával, a nőstény dühösen prüszkölt.

Ennek rossz vége lesz — gondoltam. Fegyverem nincs, ezek meg igazi, élő oroszlánok, igazibbak már nem is lehetnének. Elárasztott testük erős szaga. A nőstény folyvást acsargott, a hím egyszer csak kitépte kezemből durva bundáját, párja felé fordult óriási fejével, és felüvöltött; a nőstény a földhöz lapult.

No, én megyek — súgtam nekik hangtalanul. Lassan hátráltam a kapu felé, kellemetlen perc volt, de az oroszlánt, úgy látszik, már nem érdekeltem. Nehézkesen lehuppant, megint olyan lett, mint egy hosszúkás szikla, a nőstény megállt fölötte, és az orrával böködte.

Amikor becsuktam magam mögött az ajtót, minden erőmet össze kellett szednem, hogy el ne fussak. Remegett a térdem, s kiszáradt torkomat köszörülve vadul felkacagtam, mikor eszembe jutott, hogy azt mondtam neki: „Jól van, no, csak ne ijesztgess” — mert azt hittem, csak látomás.

A fák koronája már élesebben elvált az égtől. Hajnalodott. Ennek megörültem, mert nem tudtam, hogyan jutok ki a parkból, hiszen sehol egy lélek. Elhagytam a kőemelvényt, ahol az imént az énekesnő állt, és a következő sétányon egy füvet nyíró robotra bukkantam. Szállodáról nem tudott, de elmagyarázta, hogyan jutok a legközelebbi mozgólépcsőhöz. Leutaztam néhány emeletnyit, és az alsó szint utcájára kilépve csodálkoztam, hogy megint a szabad ég alatt vagyok. De olyan nagyon már semmin se tudtam csodálkozni. Elegem volt. Ballagtam egy darabig, emlékszem, aztán leültem egy szökőkútnál, persze, talán nem is szökőkút volt, felálltam, továbbmentem az erősödő reggeli fényben, mígnem szinte félálomból felriadva észrevettem, hogy éppen szemben óriási fénybetűk hirdetik: ALCARON HOTEL.

A fehér portásfülkében, amely úgy festett, mint egy óriás felfordított fürdőkádja, szép formájú, áttetsző robot üldögélt. Hosszú, finom karjaival szó nélkül elém rakott egy könyvet, beírtam a nevem, és az apró, háromszögletű jelvénnyel fellifteztem. Valaki — fogalmam sincs, ki — segített kinyitni az ajtót, pontosabban kinyitotta helyettem. Jégfalak, mögöttük lángocskák keringtek; az ablak előtt, mikor odamentem, a semmiből előbújt egy fotel, alám siklott, fentről sima lap érkezett, íróasztal lett belőle, de én ágyat akartam. Azt nem találtam, nem is kutattam utána. Lefeküdtem a habszőnyegre, és nyomban el is aludtam az ablaktalan szoba mesterséges világításában, mert amit én ablaknak néztem, természetesen televízió volt, így utoljára még azt láttam, hogy onnan, az üveglap mögül, egy óriási arc fintorog rám, elmélkedik rólam, kacag, fecseg, locsog. De megszabadított tőle a mélységes mély álom, amelyben még az idő is megállt.