Stanisław Lem - Visszatérés

Mellemhez értem, még lehunyt szemmel, pulóver volt rajtam; ha felöltözve alszom, akkor őrségben vagyok. Olaf! — akartam kiáltani, és hirtelen felültem. Ez szálloda, nem a Prométheusz. Eszembe jutott minden: a pályaudvar labirintusa, a lány, a feltárult titkok, a rémülete, a Terminál kék sziklaorma a fekete tó fölött, az énekesnő, az oroszlánok.

Fürdőszobát keresve, véletlenül ráleltem az ágyra: gyöngyfényű, duzzadt négyszöge a falból ereszkedett le, gombnyomásra. A fürdőszobában nem volt kád, se csapok, semmi, csak csillogó lemezek a mennyezeten, a padlón pedig szivacsos műanyaggal bélelt, kis mélyedés. Biztosan oda kell beállni, de nem zuhanynak látszott. Úgy éreztem magam, akár egy neandervölgyi ősember. Gyorsan levetkőztem, ott álltam a holmimmal a kezemben, mert fogas nem volt, láttam viszont egy kis faliszekrényt, abba behajítottam a motyómat. Oldalt három gomb: kék, piros, fehér. Megnyomtam a fehéret. Kialudt a fény. A pirosat. Felzúgott valami, de nem víz, hanem erős, ózonnal és még valamivel dúsított légáramlat; körülölelt, sűrű, csillogó cseppek telepedtek a bőrömre, pezsegtek és elpárologtak. Nedvességet nem is éreztem, csak mintha puha villanytűk tömege gyúrná az izmaimat. Kipróbáltam a kék gombot is, a légáramlat megváltozott — most valahogy teljesen átjárt, nagyon furcsa érzés volt. Rákaphat az ember, ha megszokja, gondoltam. A Lunán, az Adaptban nem volt ilyesmi, csak egyszerű fürdőszobák. Nem tudom, miért. Felpezsdült a vérem, remekül éreztem magam, csak azt nem tudtam, mivel és hogyan mossak fogat. Végül is letettem róla. A falban volt még egy ajtócska „Fürdőköpenyek” felirattal. Benéztem. Fürdőköpeny egy szál se, három fémpalack állt ott, olyan szifonféle. De úgyis teljesen száraz voltam, nem kellett törölköznöm.

Kinyitottam a szekrénykét, ahová a holmimat raktam, és döbbenten bámultam: üres. Még jó, hogy az alsónadrágot a szekrény tetejére dobtam. Abban mentem vissza a szobába telefont keresni, hogy megtudjam, mi lett a ruhámmal. Nem könnyű itt az élet. A telefonra végül is rábukkantam az ablaknál — magamban még mindig így neveztem a televízió képernyőjét —, a falból szökkent elő, amikor dühömben elkáromkodtam magam. Nyilván a hangra reagál. Hülye szokás, hogy mindent a falba rejtenek. A porta jelentkezett. Megkérdeztem, mi van a ruhámmal.

— Ön a tisztítandóba helyezte — szólt a meleg bariton. — Öt perc múlva kész.

No, akkor jó, gondoltam. Leültem az íróasztalhoz, az asztallap buzgón a könyököm alá nyomakodott, mihelyt fölé hajoltam. Hogyan csinálják ezt? Végtére is, mindegy. A legtöbb ember csak használja a civilizációja vívmányait, érteni nem érti.

Ültem az asztalnál félig pucéron, és tanakodtam, mik a lehetőségeim. Elmehetnék az Adapthoz. Ha csak annyi lenne, hogy elmagyarázzák az új technikát meg a szokásokat, nem is bánnám. De már a Lunán észrevettem, hogy közben a megfelelő hozzáállást próbálják belénk sulykolni, kész megítéléseket, értékrendet, és ha nem fogadjuk el, azt azzal magyarázzák, mint általában mindent: maradiság, tudat alatti ellenállás, megrögzött, régi szokások, meg effélék. Márpedig én egyáltalán nem óhajtok lemondani az ellenállásról és a régi szokásaimról, míg meg nem győződöm róla, hogy ők jobbakat kínálnak, és az elmúlt éjszaka tanulságai bizonyítják, mennyire igazam van. Nem kell nekem iskola, rehabilitáció, főleg nem ilyen egy-kettőre, szép illedelmesen. Kíváncsi lennék, miért nem próbálták ki rajtam azt a betrizálást. No, majd kiderítem.

Megkereshetnék valakit a társaim közül, Olafot például. Persze, azzal már súlyosan megszegném az Adapt ajánlásait. Mert parancsolni ők nem parancsolnak semmit, folyton azt hajtogatják, hogy működésük csakis az én érdekemet szolgálja, egyébként ők azt se bánják, ha a fejem tetejére állok; akár le is ugorhatok a Holdról a Földre — élcelődött Abs doktor —, ha olyan sürgős. Az Adaptra fütyülök, de hátha Olaf nem örülne. Mindenesetre írok neki, a címe megvan.

Munka. Próbáljak munkát keresni? De milyet? Álljak be pilótának? És aztán, röpködjek a MarsFöld-Mars járaton? Ahhoz értek, de.

Hírtelen eszembe villant, hogy van ám egy kis pénzem. Illetve, nem pénz, másképp hívják, de mindegy, ha bármit megvehetek érte. Városi vonalat kértem. Távoli ének zümmögött a hallgatóban. Számbillentyűk nincsenek a telefonon, se tárcsa, talán elég lesz, ha a bank nevét bemondom? Felír tam egy cédulára, de az a zsebemben maradt. Bekukkantottam a fürdőszobába; már ott feküdt a szekrényben frissen tisztított holmim, zsebeimben megtaláltam minden kacatot, a cédulát is.

A bank nem is bank. Omniloxnak hívják. Bemondtam ezt a nevet, és azon nyomban, mintha éppen az én hívásomat várná, jelentkezett egy mély hang:

— Itt az Omnilox, tessék.

— Bregg vagyok — mondtam. — Hal Bregg. Úgy tudom, folyószámlám van önöknél. Érdeklődnék, mekkora az összeg.

Kattanás, másik, magasabb hang:

— Hal Bregg?

— Én vagyok.

— Ki nyitotta a folyószámlát?

— A Kozha. Kozmikus Hajózás, a Bolygókutatási Intézet és az ENSZ Urbizottsága megbízásából, de százhuszonhét évvel ezelőtt.

— Van önnek valamilyen igazolása?

— Nincsen, csak egy kártyám a lunai Adapttól, Oswamm igazgatótól.

— Rendben. A folyószámláján huszonhatezer-négyszázhét it van.

— It?.

— Igen. Óhajt még valamit, uram?

— Szeretnék felvenni egy kis pén. úgy értem, néhány itet.

— Milyen formában? Óhajt talán kaltert?

— Az mi? Csekkfüzet?

— Nem. Ön rögtön azzal fizet.

— Igazán? Az jó lesz.

— Milyen összegre nyissuk meg a kaltert?

— Mit tudom én. Mondjuk, ötezerre.

— Ötezer. Rendben. Átküldhetem a szállodába?

— Igen. Egy pillanat. nem jut eszembe, hogy is hívják ezt a szállodát.

— Azt, ahonnan telefonál?

— Azt.

— Alcaron. Rögtön elküldjük. Csak még egy kérdés: az ön jobb keze nem változott?

— Nem. miért?

— Akkor változtatnunk kellene a kaltert. Máris küldöm, uram.

— Köszönöm — mondtam, és letettem a kagylót. Huszonhatezer, mennyi lehet az? Fogalmam sem volt. Valami dúdolni kezdett. Rádió? A telefon volt. Fölvettem a kagylót.

— Bregg?

— Igen — mondtam. Nagyot dobbant a szívem. Megismertem a hangját. — Honnan tudtad, hogy itt vagyok? — kérdeztem, mert ő nem szólalt meg.

— Az infortól. Bregg. Hal. figyelj, csak meg akartam magyarázni.

— Nincs mit magyarázni, Nais.

— Haragszol. De értsd meg.

— Nem haragszom.

— Hal, igazán! Gyere el ma hozzám! Eljössz?

— Nem. Nais, megmondanál valamit? Huszonhatezer it, az mennyi?

— Hogyhogy mennyi? Hal, ne csináld már. el kell jönnöd.

— Úgy értem. meddig lehet abból megélni?

— Ameddig akarsz. Megélni semmibe se kerül. De ne beszélj másról! Hal, ha eljönnél.

— Várj egy kicsit! Te hány itet költesz el havonta?

— Az attól függ. Van, hogy húszat, máskor ötöt, vagy semennyit.

— Aha. Köszönöm.

— Hal! Figyelj már!

— Figyelek.

— Ne fejezzük így be.

— Semmit se fejezünk be — mondtam —, mert el se kezdődött semmi. Köszönök mindent, Nais.

Letettem a kagylót. Szóval, megélni semmibe se kerül? Pillanatnyilag ez érdekelt a legjobban. Akkor az áruk, szolgáltatások ingyen vannak, legalábbis részben? Újabb telefon.

— Bregg vagyok.