Stanisław Lem - Visszatérés

Ezzel az élménnyel gazdagabban — fizetni egyébként nem kellett — kiléptem a déli napsütésbe. Most kevesebb suhanót láttam, de több szivarforma gép röpködött a háztetők fölött. Nagy tömeg hömpölygött a mozgólépcsőkön az alsóbb szintek felé, mindenki sietett, csak én sétálgattam ráérősen. Napoztam egy órácskát egy pikkelyes törzsű rododendron alatt, aztán visszaballagtam a szállodámba. Lent a hallban kaptam borotvakészüléket; amikor a fürdőszobában borotválkozáshoz láttam, észrevettem, hogy kissé le kell hajolnom a tükörhöz, pedig emlékeztem: reggel még éppen jó helyen volt. Nem nagy különbség, de az imént, vetkőzéskor is furcsa dolgot tapasztaltam: rövidebb lett az ingem. Mintha összement volna. Most jobban szemügyre vettem. Nem változott sem a gallérja, sem az ujja. Kiterítettem az asztalon. Ugyanolyan, mint volt, és mégis, amikor most fölvettem, alig ért a derekamnál lejjebb. Én változtam, nem ő. Megnőttem.

Képtelen ötlet, de azért aggasztott a dolog. Felhívtam a szállodai infort, és egy űrhajósokkal foglalkozó orvos címét kértem. Az Adapthoz csak akkor megyek, ha nagyon muszáj. Rövid szünet után — mintha a válaszoló automata tétovázna — megkaptam a címet. Ugyanebben az utcában lakik az orvos, néhány háztömbnyire. Odamentem. Félhomályos, nagy szobába vezetett egy robot. Rajtam kívül nem volt ott senki.

Csakhamar belépett az orvos. Úgy festett, mintha egy családi fényképről lépett volna le apám dolgozószobájában. Alacsony, mokány öregúr, ősz haj, rövid fehér szakáll, aranykeretes szemüveg — amióta visszatértem, most láttam először szemüveges arcot. Doktor Juffonnak hívták.

— Hal Bregg? — mondta. — Ön az?

— Én vagyok.

Szótlanul méregetett, elég sokáig.

— Mi a panasza?

— Tulajdonképpen semmi, doktor úr, csak.

Beszámoltam neki furcsa megfigyelésemről.

— Vetkőzzön le!

— Egészen? — kérdeztem, derékig levetkőzve.

— Egészen.

Szemügyre vett meztelenül.

— Már nincsenek ilyen férfiak — dünnyögte magában. Meghallgatta szívverésemet a hideg szte-toszkóppal. Ezer év múlva is ugyanígy lesz, gondoltam, és ennek kicsit megörültem. Megmért, aztán le kellett feküdnöm. Alaposan megnézte a sebhelyet a jobb kulcscsontom alatt, de nem szólt rá semmit. Majdnem egy óra hosszat vizsgálgatott.

Reflexek, tüdőtérfogat, elektrokardiogram, minden. Amikor felöltöztem, leült kis fekete íróasztalához. Csikorgott a fiók, amint kihúzta, hogy valamit megkeressen benne. Az újmódi bútorok után, amelyek az ember alá tolakodnak, nagyon tetszett nekem ez a régi íróasztal.

— Hány éves?

Elmagyaráztam, mi a helyzet.

— A szervezete egy harmincöt körüli férfi állapotát mutatja — mondta. — Hibernálva volt?

— Igen.

— Sokáig?

— Egy évig.

— Miért?

— Megnövelt sebességgel tértünk vissza. Vízbe kellett feküdnünk. Rázkódásvédelem, hiszen tudja. No, és mivel bajos volna ébren feküdni ott egy évig.

— Hát persze. Azt hittem, tovább tartott. Azt az évet nyugodtan leszámíthatja. Nem negyvenéves, hanem harminckilenc.

— És az, hogy. növök?

— Amiatt egy percig se aggódjon, Bregg. Mennyijük volt?

— Gyorsulásunk? Két g.

— No, ugye. Azt hitte, nőni kezdett? Szó sincs róla. Csak a porckorongok. Tudja, mi az?

— Hogyne, a gerincben, a csigolyák között.

— Úgy van. Most tágulnak, mert kikerültek a prés alól. Milyen magas?

— Induláskor százkilencvenhét voltam.

— És aztán?

— Nem tudom. Nem mértem magam; tudja, más gondjaink voltak.

— Most két méter kettő.

— Csak ez hiányzott — dörmögtem. — És ez még soká tart?

— Nem. Valószínűleg ennyi volt az egész. Hogy érzi magát?

— Jól.

— Minden tárgyat túlságosan könnyűnek érez, ugye?

— Most már nem annyira. Az Adaptban, a Lunán adtak izomlazító tablettákat.

— Degravitálást is kaptak?

— Igen. Három napig. Mondták, hogy ennyi év után kevés, de másfelől nem akartak bennünket mindazok után még tovább bezárva tartani.

— No és milyen a közérzete?

— Hát. — haboztam —, néha úgy érzem magam, mint egy neandervölgyi, akit becipeltek a városba.

— És mik a tervei? Elmondtam, hogy villát béreltem.

— Talán az se rossz — hümmögött —, ámbár.

— Jobb lenne az Adapt.?

— Azt nem mondom. Bregg. tudja-e, hogy én emlékszem magára?

— Hogy lehet az? Hiszen ön akkor még.

— Nem, hát persze. De hallottam magáról az édesapámtól. Tizenkét éves koromban.

— Ó, eszerint sok évvel az indulásunk után? — mondtam. — És még emlékeztek ránk? Furcsa.

— Dehogy. Inkább az a furcsa, hogy mennyire elfelejtették magukat. De hát maga tudta, ugye, milyen lesz ez a visszatérés, bár elképzelni persze lehetetlen.

— Tudtam.

— Ki küldte hozzám?

— Senki. Azazhogy. a szállodai infor. Miért?

— Mulatságos — mondta. — Én tulajdonképpen nem vagyok orvos, tudja?

— Hogy érti ezt?

— Negyven éve nem praktizálok. Az űrorvostan történetével foglakozom, mert az már történelem, Bregg. Az űrorvosoknak sehol nincs munkájuk, kivéve az Adaptot.

— Bocsánat, én nem tudtam.

— Ugyan! Inkább hálás lehetek magának. Maga rá az élő bizonyíték, hogy téved Millman iskolája, nem igaz, hogy a fokozott nyomás megárt a szervezetnek. Még a bal kamrája sem nagyobbodott meg, tüdőtágulásnak semmi nyoma, remek a szívműködése. De hát ezt úgyis tudja, nem igaz?

— Tudom.

— Mint orvos, ennél többet nem is mondhatok magának, de máskülönben. Tétovázott.

— Máskülönben?

— Mennyire érti a mi. mai életünket?

— Elég homályosan.

— Magának ősz a haja, Bregg.

— No és? Mit számít az?

— Számít. Az ősz haj öregséget jelent. Nyolcvanon alul már senki sem őszül, még akkor is csak ritkán.

Rádöbbentem, hogy igaza van: öregeket szinte nem is láttam.

— Miért? — kérdeztem.

— Vannak megfelelő szerek, az őszülést gátló orvosságok. A haj eredeti színét is vissza lehet adni, bár az kicsit bonyolultabb.

— Értem. — válaszoltam —, de miért mondja ezt el nekem?

Láttam, hogy habozik.

— A nők miatt, Bregg — bökte ki végül.

Összerezzentem.

— Úgy gondolja, vénembernek látszom?

— Ugyan, inkább atlétának. De hát nem járkálhat meztelenül. Így ülve meg, őszintén szólva, olyannak látszik. Szóval, aki nem ismeri, azt gondolná magáról, hogy megfiatalított öregember. Fiatalító műtétek, hormonkúrák meg ilyesmik után.

— Hát, hiába — mondtam. Nem is tudom, miért éreztem magam olyan pocsékul nyugodt tekintete előtt. Levette szemüvegét, s az íróasztalra tette. Kék szeme kissé könnyezett.

— Maga sok mindent nem ért, Bregg. Ha élete végéig remete akarna maradni, akkor talán mondhatná, hogy „hát, hiába”. De tudja, ez a társadalom, ahová visszatért, nem lelkesedik azért, amiért maga az életénél is többet adott.

— Ne beszéljen így, doktor úr.

— Ami a szívemen, az a számon. Feláldozni az életét, mi az? Sokan megtették, mióta a világ világ. De odaadni mindenét, a szüleit, rokonait, barátait, a nőket. hiszen maga mindenkijét feláldozta, Bregg!

— Doktor úr.

Elcsuklott a hangom. Az ódon íróasztalra könyököltem.

— Néhány szakemberen kívül ez senkit sem érdekel, Bregg. Tudja, ugye?

— Tudom. Megmondták a Lunán, az Adaptnál. csak. finomabban fogalmaztak.