Stanisław Lem - Visszatérés

— Bregg úr, ugye?

— Igen.

— Vendége van. A szobájában.

— Vendégem?

Rögtön Naisra gondoltam. Megittam sötét színű, pezsgő italomat, és felálltam. Éreztem, hogy a vendégek utánam néznek. Jó lenne legalább tíz centit lefűrészelni magamból. A szobámban egy fiatal nő ült, akit még sohasem láttam. Bolyhos szürke ruha, válla körül piros fantáziatermék.

— Az Adapttól jöttem — mondta —, reggel már beszéltünk.

— Á, ön az?

Bosszankodtam egy kicsit. Mit akarnak tőlem?

Visszaült. Vonakodva leültem én is.

— Hogy érzi magát?

— Remekül. Ma orvosnál voltam, megvizsgált. Minden rendben. Kibéreltem magamnak egy villát, olvasgatni akarok.

— Nagyon okosan tette. Klavestra kitűnő választás. Hegyek, csend, nyugalom.

Tudta, hogy Klavestra. Követtek, vagy mi az ördög? Mozdulatlanul vártam, mit akar még.

— Hoztam valamit. tőlünk.

Az asztalon fekvő kis csomagra mutatott.

— Ez a legújabb készülékünk, tudja — magyarázta élénk, bár kissé mesterkélt hangon. — Amikor lefekszik aludni, beállítja. és úgy két hét alatt éjszakánként könnyen, minden fáradozás nélkül megtud egy csomó hasznos dolgot.

— Igazán? Remek — mondtam. Rám mosolygott. Visszamosolyogtam, mint jó tanulóhoz illik.

— Ön pszichológus?

— Igen. Eltalálta.

Tétovázott. Láttam, hogy valamit mondani akar.

— Hallgatom.

— De nem haragszik meg?

— Miért haragudnék?

— Tudja. ahogyan öltözik, az egy kicsit.

— Tudom. De annyira kedvelem ezt a nadrágot. Majd idővel.

— Á, nem a nadrág. A pulóver.

— A pulóver? — hüledeztem. — De hiszen az vadonatúj, ma csinálták. A legújabb divat állítólag, vagy nem?

— De igen. Csak tudja, nem szabad ennyire felfújni. Megengedi?

— Tessék — mondtam egészen halkan. Felém hajolt a fotelból, kinyújtott ujjaival megbökte a mellemet, és ijedten felkiáltott.

— Mi az ott?

— Semmi, csak én — feleltem kaján vigyorral.

Összekulcsolta a kezét, és felállt. Kárörömöm jeges nyugalomnak adta át a helyét.

— Üljön csak le nyugodtan.

— Én. jaj, ne haragudjon, de én.

— Semmi baj. Régóta dolgozik az Adaptnál?

— Második éve.

— Úgy. És az első páciense? — magamra mutattam. Kicsit elpirult. — No jó, akkor kérdezhetek valamit?

Megrebbent a szeme. Talán azt hitte, randevúra hívom?

— Természetesen.

— Hogyan csinálják azt, hogy a város minden szintje fölött az eget látni?

Felélénkült.

— Az nagyon egyszerű. Televízióval, ahogy régebben hívták. A mennyezeteken képernyők vannak, azok közvetítik, ami a föld felett van, az eget, a felhőket.

— De a szintek, ugye, nem is olyan magasak — mondtam. — A házak között meg negyvenemeletes is akad.

— Az csak látszat — mosolygott. — A házaknak csak egy része valódi. A többi csak kép. Érti?

— Értem, hogyan, de azt még nem értem, minek!

— Hát azért, hogy egyik szint lakói se érezzék magukat hátrányos helyzetben. Semmilyen szempontból.

— Vagy úgy — mondtam. — Mulatságos. Akkor még egy kérdés. Könyveket szeretnék vásárolni. Javasolna valamit a maga területéről? Amolyan. áttekintésre gondolok.

— Pszichológiát akar tanulni? — csodálkozott.

— Nem, csak tudni szeretném, mit értek el az elmúlt évek alatt.

— Mayssent ajánlanám — mondta.

— Az mi?

— Iskolai tankönyv.

— Valami komolyabbra gondoltam. Összegezések, monográfiák. Jobb az eredeti szerzőt olvasni.

— Attól tartok, az kicsit. nehéz lesz.

Udvariasan mosolyogtam.

— Hátha mégse. Miért volna nehéz?

— A pszichológia annyira összeforrott a matematikával.

— Én is. Bár az a száz évvel ezelőtti volt. Több kell annál?

— De hiszen maga nem matematikus!

— Nem, de sokat foglalkoztam vele. A Prométheuszon. Mert ott, tudja. rengeteg szabad időnk volt.

A lány annyira csodálkozott, úgy összezavarodott, hogy már nem is szólt semmit, csak felírt néhány címet egy cédulára. Mikor elment, visszacsörtettem az íróasztalhoz, és leroskadtam a székre. Hát még ő is, aki az Adaptnál dolgozik. Matematikát? Ugyan már! Egy vadembernek? Gyűlölöm őket — gondoltam. — Gyűlölöm. Gyűlölöm. Nem is igen tudtam, kire gondolok. Mindenkit. Igen, mindenkit. Becsaptak. Elküldtek oda, fogalmuk sem volt, mit csinálnak. Jobb lett volna nekik, ha ott maradok, mint Venturi, Arder, Thomas, de én visszatértem, csak azért, hogy most aztán féljenek tőlem, úgy járkáljak itt közöttük, mint senkinek sem kellő, eleven lelkiismeret-furdalás. Nem vagyok én jó semmire — gondoltam. Legalább sírni tudnék. Arder tudott. Azt mondta, nem kell szégyellni a könnyeket. Lehet, hogy hazudtam a doktornak. Nem mondtam meg soha senkinek, de nem biztos, hogy bárki másért is megtettem volna ugyanazt. Talán igen. Olafért, később. De nem egészen biztos. Arder! Ó, hogy tönkretettek bennünket, és mi mennyire hittünk nekik, egész idő alatt azt éreztük, ott áll mögöttünk a Föld, ott van, bízik bennünk, gondol ránk. Nem beszélt erről senki, mert minek? Nem beszélünk arról, ami természetes.

Felálltam. Nem bírtam veszteg maradni. Fel-alá jártam a szobában.

Elég. Benyitottam a fürdőszobába, de hát víz sincs, hogy a fejemet alátartsam! Különben is, micsoda ötlet! Kész hisztéria!

Visszamentem a szobába, és csomagolni kezdtem.

Egész délutánomat a könyvesboltban töltöttem. Könyvek nem voltak. Csaknem fél évszázada nem nyomtatnak könyvet. Pedig már előre örültem nekik, hiszen a Prométheusz könyvtára csak mikrofilmekből állt. Hiú remény! Nem lehet már a polcokon böngészni, kötetek súlyát méricskélni a kezemben, találgatva, mennyi bennük az olvasnivaló. A könyvesbolt inkább elektronikus laboratórium. A könyvek tartalmát kristályokban rögzítik. Olvasni optonnal lehet. Az opton hasonlít is kicsit egy könyvre, de a borítóban csak egyetlen lap van. Azon jelennek meg sorra a szöveg oldalai, érintésre. De az optonokat ritkán használják, mondta az eladórobot. A közönség jobban kedveli a lektonokat: azok felolvassák a kívánt művet, tetszés szerint beállított hangfekvésben, sebességgel és modulációval. Csak a nagyon kis példányszámú tudományos munkákat nyomtatják még ki papírt utánzó műanyagra. Így mindaz, amit megvettem, elfért az egyik zsebemben — pedig majdnem háromszáz mű. Maréknyi kristályszemcse, így festenek a könyvek. Választottam jó néhány történelmi, szociológiai művet, némi statisztikát, demográfiát, meg azt, amit az adaptos lány pszichológiából ajánlott. Egypár nagyobb matematikai kézikönyvet is beszereztem, persze, csak tartalomra, nem méretre nagyobbak. A kiszolgáló robot maga is lexikon — mint elmondta, közvetlen elektronikus kapcsolat fűzi az egész Föld minden létező könyvének katalógusához. A boltokban a könyvekből csak egyetlen „példány” van, a kívánt művet helyben rögzítik kristályba a vásárlónak.

Az eredeti példányok, a kristálymatricák nem láthatók, azokat világoskékre zománcozott acéllemezek mögött tárolják. A könyvből tehát annyi példány készül, ahányra szükség van. A példányszámok, új kiadások, kifogyott művek minden gondja megszűnt. Ez valóban nagy eredmény, mégis fájt a szívem a könyvekért. Amikor megtudtam, hogy az antikváriumokban papírkönyvek is kaphatók, tüstént odalátogattam. Csalódnom kellett — tudományos műveket alig tartanak. Csak szórakoztató irodalom, néhány gyermekkönyv, régi képeslapok egypár évfolyama.