Stanisław Lem - Visszatérés

— Mi történt Arderral? — kérdezte.

Elmondtam.

— Nem találtak belőle. semmit?

— Nem. Tudja, ott. nemigen lehet.

— Azt hittem, ő az.

— Nem csoda. A magasságunk, meg egyáltalán — mormoltam.

— Igen. Maga most hány éves? Biológiai értelemben.

— Negyven.

— Ha én is. — suttogta.

Megértettem.

— Ne bánja — mondtam keményen. — Ezt ne bánja! Semmit se bánjon, érti?

Először nézett az arcomba.

— Miért?

— Mert nem tudok mihez kezdeni magammal — mondtam. — Senkinek sincs rám szüksége. És nekem sincs szükségem. senkire.

Mintha meg sem hallotta volna.

— Magának mi a neve?

— Bregg. Hal Bregg.

— Bregg — ismételte. — Bregg. nem. Nem emlékszem. Maga is ott volt?

— Ott. Apprenousban, amikor az ön édesapja elhozta a helyesbítéseket. Geonides az indulásunk előtti hónapban jött rá. kiderült, hogy a refrakciós együtthatók a sötét porködökben túlságosan alacsonyak. Nem tudom, mond ez önnek valamit? — hagytam abba elbizonytalanodva.

— Mond. De mennyire mond! — válaszolta különös hangsúllyal. — Az apám. Hát hogyne! Apprenousban? És maga mit csinált ott? Hol volt?

— A gravitációs kamrában, Janssennél. Ön is éppen ott volt, Arder vezette körül. Fent álltak a hídon, és ön is nézte, amint negyven g-vel kipróbálnak. Mikor előbújtam, vérzett az orrom. és ön odaadta a zsebkendőjét.

— Ó! Hát maga volt az?

— Én.

— Úgy emlékeztem, az a férfi, a kamrában. sötét hajú.

— Igen. Az voltam. Csak megőszültem. Itt nem jól lehet látni.

Még nagyobbat hallgattunk, mint az előbb.

— Ön professzor, ugye? — mondtam, csak hogy megtörjem a csendet.

— Az voltam. Most már. semmi sem vagyok. Huszonhárom éve. Semmi. — És még egyszer, nagyon halkan megismételte: — Semmi.

— Vettem ma könyveket. köztük Roemer topológiáját. Ez ön, vagy az édesapja?

— Én. Maga matematikus?

Mintha új érdeklődéssel pillantott volna rám.

— Nem — mondtam. — Csak. sok időm volt. ott. Mindenki azt csinált, amit akart. Nekem. a matematika segített.

— Hogy érti ezt?

— Rengeteg mikrofilmünk volt: regények, novellák, mindenféle. Tudja-e, hogy háromszázezer művet vittünk magunkkal? A matematikai anyag összeállításában az ön édesapja segített Ardernak.

— Igen, azt tudom.

— Eleinte úgy vettük, hogy. szórakozás. Azzal is telik az idő. De már néhány hónap múlva, mikor minden kapcsolatunk megszakadt a Földdel, és csak úgy lebegtünk, látszólag mozdulatlanul a csillagokhoz képest, akkor, tudja, arról olvasni, hogy valami Péter izgatottan szívja a cigarettáját, mert gyötri a kétség, hogy Lukrécia eljön-e vagy nem jön, aztán a hölgy belép, és idegesen gyűrögeti a kesztyűjét. Hát, ettől az ember előbb röhögni kezd, mint a bolond, aztán dühbe jön. Egyszóval, ilyesmit többé már kézbe se vettünk.

— Inkább a matematikát?

— Nem. Nem mindjárt. Én előbb nekifeküdtem a nyelvtanulásnak, és gondolja el, végig abba se hagytam, pedig tudtam, hogy nemigen veszem hasznát, mert mire visszatérek, azokból a nyelvekből régies dialektusok lesznek. Aztán Gimma, és főleg Thurber, rákapatott a fizikára. Jól jöhet az, mondták. Nekiláttunk, Arderral és Olaf Staavéval, mert csak mi hárman nem voltunk tudósok.

— Magának is volt tudományos fokozata.

— Igen, informatikából és űrhajózástanból magiszteri, meg az atommérnöki diploma, de hát az inkább szakmai tudás volt, nem elméleti. Hiszen tudja, menynyit ért egy mérnök a matematikához. Szóval, előbb a fizika. De akartam még valamit, külön, a magam kedvére. És akkor jött a tiszta matematika. Tehetségem sohasem volt hozzá. Semennyi. Csak a konok fejem.

— Igen — mondta halkan. — Az kell ahhoz, hogy valaki. elinduljon.

— Inkább ahhoz, hogy bekerüljön a legénységbe — állapítottam meg. — És tudja, miért voltam így a matematikával? Csak ott jöttem rá, hogy mit jelent. Miért a legfontosabb. Amit Abel és Kronecker bebizonyított, ma éppen úgy érvényes, mint négyszáz évvel ezelőtt, és mindig is érvényes marad. Lesznek új utak, de a régiek is továbbvezetnek. Nem lepi be őket a gyom. Ami ott van, az. örök. Egyedül a matematika nem fél az örökkévalóságtól. Ott értettem meg, milyen végérvényes. Milyen erős. Nincs más, ami hozzá fogható. És az is jó volt, hogy úgy megszenvedtem érte. Kínlódtam vele, és amikor nem tudtam aludni, átismételtem magamban az aznapi tételeket.

— Érdekes — dünnyögte. De hangjában semmi érdeklődés nem volt. Azt sem tudtam, figye-e rám. A park túlsó végében vörös és zöld tűzkarikák, lángoszlopok szökkentek az égre, harsány ujjongás kíséretében. Itt, ahol ültünk, a fák alatt, sötét volt. Elnémultam. De a csöndet nem tudtam elviselni.

— Nekem a matematika segített, hogy életben maradjak — mondtam. — A halmazelmélet… az, ahogyan Mirea és Averin továbbvitte Cantor örökségét, hiszen tudja. Az ő műveleteik a végtelennél nagyobb, végtelenen túli mennyiségekkel, azok a pontosan tagolható, erős kontinuumok. az nagyszerű volt. Úgy emlékszem arra az időre, mikor ezzel viaskodtam, mintha tegnap lett volna.

— Ne higgye ám, hogy ez csak elmélet — mormogta. Szóval, mégiscsak figyel rám. — Igalli munkájáról még nem hallott, ugye?

— Nem. Miről szól?

— A nem folyamatos antipólus elmélete.

— Az antipólusról semmit sem tudok. Mi az?

— Retronihiláció. Ebből keletkezett a parastatika.

— Nem is hallottam még ezeket a terminusokat.

— Hát persze, mert hatvan éve jöttek létre. Egyébként ez csak a belépő volt a gravitológiához.

— Látom, lesz mit bebifláznom — mondtam. — A gravitológia, az a gravitáció elmélete, nem?

— Több annál. Ezt csak matematikával lehet kifejezni. Appianót és Proomot átvette?

— Át.

— No, akkor nem lesz semmi nehézsége. A metagének továbbfejlesztéséről van szó n dimenziós elfajult konfigurációs halmazban.

— Hogy lehet az? Hiszen Szkrjabin bebizonyította, hogy nincsenek más metagének, mint a variációsak!

— Persze. Nagyon szép bizonyítás. De tudja, ezek a kontinuumon túl vannak.

— Lehetetlen! Hiszen ez. egy új világot nyit meg!

— Így van — felelte szárazon.

— Emlékszem Mianikowski egy munkájára. — kezdtem.

— Ó, az egészen más! Legfeljebb. hasonló irányú.

— Mennyi időbe kerülhet, míg átveszem mindazt, amit azóta elvégeztek? — kérdeztem.

Hallgatott egy percig.

— Minek az magának?

Nem tudtam, mit válaszoljak.

— Repülni már nem fog?

— Nem — mondtam. — Öreg vagyok hozzá. Nem bírnék már ki olyan gyorsulásokat, mint. és különben is. már nem indulnék el.

Hosszú hallgatásba merültünk. Váratlan lelkesedésem, amellyel a matematikáról áradoztam, egy csapásra elszállt, és csak ültem ott az öregember mellett, érezve testem súlyát, fölösleges nagyságát. A matematikán túl nem volt mit mondanunk egymásnak, és ezt tudtuk mind a ketten. Hirtelen úgy éreztem, szélhámoskodás volt az ájtatos szöveg, amit összehordtam a matematika áldásos szerepéről űrutazás közben. Magamat is becsaptam a hősies, de szerény, szorgalmas pilóta képével, aki a végtelenek elméletén kotlik a csillagködök szakadékai között. Hazudtam. Mert őszintén szólva, mi volt az egész? Ha végül is partot ér a hajótörött, aki hónapokig sodródott a tengeren, és hogy meg ne őrüljön, ezerszer megszámolta tutaján a deszkák rostjait, van mivel dicsekednie? Azzal, hogy elég kitartó volt, és életben maradt? No és akkor mi van? Kit érdekel? Miért érdekelne bárkit, mivel tömtem boldogtalan agyamat abban a tíz évben, miért volna ez fontosabb annál, amivel a hasamat tömtem? Állítsd le magad, ne játszd itt a tartózkodó hőst! — gondoltam. — Ráérsz a múlton merengeni majd akkor, amikor úgy nézel ki, mint ő. Gondolj inkább a jövőre!