Stanisław Lem - Visszatérés

Szürke sziklák tűntek föl előttünk, szerte az egész folyómederben. A kormányos furcsa, éles hangon ordítozott, mintha szitkozódna, a négerek vadul eveztek, és míg a sziklák lemerült vízilovaknak bizonyultak, a csónak nekilódult. A vastagbőrűek csordája hátramaradt, és a lapátok ütemes csobbanásába, az evezősök rekedt, súlyos énekébe nem tudni, honnét származó, tompa zúgás vegyült. Messze, ahol a folyó eltűnik az egyre meredekebb partok között, két egymás felé hajló, óriási szivárvány remegett a levegőben.

— Age! Annái! Annái! Agee!! — bömbölte a kormányos, mint az őrült. A négerek megkettőzték csapásaikat, csak úgy repült a csónak. A lány a társa felé nyújtotta kezét; nem nézett oda, csak a fiú kezét kereste.

A kormányos felüvöltött. Elképesztő sebességgel száguldott a csónak. Orra égnek emelkedett, lecsúsztunk egy látszólag mozdulatlan, óriási hullám hátáról, és a tébolyult ütemben hajladozó fekete hátak között megláttam a folyó félelmetes szűkületét: a hirtelen sötétté vált víz két sziklakapuba zúdult. Sodra kettévált, mi jobbra tartottunk, ahol egyre fehérebben tajtékzott a víz, a bal oldali ág egyszerűen eltűnt, csak a pokoli dübörgés meg a felcsapó páraoszlop árulta el, hogy vízesést rejtenek a sziklák. Elmaradt mögöttünk, de a folyó másik ága sem volt nyugalmasabb. Fekete sziklák között ugrándozott a csónak, fel-felágaskodva, mint a megbokrosodott ló, bömbölő vízfalakat szelve át. A partok közeledtek, a jobb oldali négerek abbahagyták az evezést, s a rúd tompa vége mellüknek csapódott. A döndülésből sejthettük, micsoda erővel lódult csónakunk a sziklafaltól a fősodorba. Orra égnek állt, kész csoda, hogy a kormányos megőrizte egyensúlyát. Megborzongtam a kőfalról ránk fröccsenő hideg víztől, és máris lefelé zuhant a remegő csónak. Félelmetes lesiklás volt, kétoldalt víztarajos fekete sziklák meredeztek. A négerek evezői tompa dobbanással elellökték a csónakot a szirtektől, aztán visszapattanó fatörzsünk, akár a nyíl, belevágódott a leghevesebb, tajtékosan rohanó áradatba. Felnéztem, magasan fölöttünk kis majmok ugráltak szikomorfák terebélyes koronájában. A csónak peremébe kellett kapaszkodnom, annyira dobálta a víz, aztán magasba repítette. A kétfelől becsapó áradatban pillanat alatt bőrig áztunk — és már zuhanunk lefelé, a parti sziklák kísérteties madárszobrok, örvények kavarognak éles szárnyuk alatt, dübörög, dübörög a víz. Az evezősök fölegyenesednek, sötét alakjuk az égre rajzolódik, mint a végítélet hírnöke — robogunk egyenesen a szoros közepén meredező sziklatorony felé, előtte fekete örvény, mindjárt belerohanunk, a lány felsikolt.

A négerek kétségbeesetten, makacsul küzdöttek, a kormányos fölemelte mindkét karját, láttam, hogy kiált, de a hangja nem hallatszott; táncolt a csónak orrában. Ferdén haladtunk, megtorpantott a visszacsapódó hullám, egy pillanatig egy helyben álltunk, aztán, hiába dolgoztak vadul az evezősök, a csónak megfordult, elindult tatjával előre, és egyre gyorsult.

A négerek egy pillanat alatt eltűntek: evezőjüket eldobva, habozás nélkül beugrottak kétoldalt a vízbe. Végül a kormányos is rászánta magát a halálugrásra.

A lány megint felsikoltott, a fiú a csónak oldalának feszítette a lábát, s a lány a nyakába borult. Elragadtatva bámultam a dübörgő áradatot, a szivárványt, csónakunk nekivágódott valaminek, kiáltás, rémült sikoly.

A vadul rohanó víz fölött keresztbe feküdt egy lezuhant, óriási fatörzs. Útitársaim a csónak fenekére vetették magukat. Tizedmásodpercem maradt, hogy eldöntsem, utánozzam-e őket. Tudtam, hogy mindez — a négerek, a hajózás, az afrikai vízesés — csak bámulatos illúzió, mégsem bírtam egyszerűen ülve maradni, hogy fejjel rohanjak a hatalmas, szurkos, hullámok verte fatörzsnek. Hasra vágódtam, de a kezemet fölemeltem, és átsiklott a fatörzsön, akár a levegőn. Számítottam rá, hogy így lesz, mégis úgy éreztem, mintha csodamód úsztuk volna meg a katasztrófát.

De még nem volt vége. A következő hullám hátán a csónak felágaskodott, a feltornyosuló víz ránk zúdult, és megpördített. Pokoli körben forogtunk néhány szívdobbanásnyit, egyenesen az örvény közepe felé. Ha sikoltott is a lány, én nem hallottam, nem hallhattam semmit — csak a testemmel éreztem, hogy repedezik, törik a csónak, fülemet eldugaszolta a vízesés bömbölése; hajónkat magasba hajította az emberfeletti erő, beékelődött valahol a sziklák közé. Társaim kiugrottak a tajték borította sziklára, felfelé kapaszkodtak, én utánuk.

Kis sziklaszirten kötöttünk ki a fehéren habzó folyam két ága között. A jobb part elég messze volt, a bal partra a sziklarésekbe erősített függőhíd vezetett, mélyen lent a pokoli katlanba rohanó hullámok fölött. A levegő jéghideg volt a ködtől és a permettől, a keskeny, síkos hidacska csak a kötélfonadékba lazán beillesztett, korhadt falécekből állt; kapaszkodó nélkül kellett megtenni rajtuk a néhány lépést a partig. Ok ketten előttem kuporogtak, úgy rémlett, azon vitatkoznak, ki menjen elsőnek. Hallani persze semmit sem hallottam. A szakadatlan dübörgéstől mintha még a levegő is megszilárdult volna. Végül a fiú felállt, és mondott nekem valamit, lefelé mutatva. Megláttam lent a csónakot — letört tatja a hullámokon táncolt, aztán egyre gyorsabban pörgött, míg el nem nyelte az örvény. A tigrisbőrös fiatalember most nem volt olyan közönyös vagy álmos, mint utazásunk elején, inkább dühös, mint akit akarata ellenére cipeltek ide. Karon ragadta a lányt, és azt hittem, megőrült, mert láthatólag egyenesen az üvöltő mélység felé tolta. A lány mondott neki valamit, láttam, hogy a szemében harag csillan. Vállukra tettem a kezem, jelezve, hogy engedjenek át, és leereszkedtem a függőhídra. Ingott-ringott, lassan lépegettem rajta, karommal egyensúlyozva, közepénél egyszer-kétszer nagyot hintázott, aztán hirtelen úgy kilengett, hogy kis híján lezuhantam. A lány ugyanis nem várta meg, míg átérek, hanem ő is rálépett a hídra — ijedtemben egy jókora szökkenéssel partra ugrottam, sikerült is megállnom a sziklapárkány szélén, és rögtön megfordultam.

A lány nem jött át — visszahátrált. Most a fiú indult elsőnek, kézen fogva vezette a lányt. Ingadozó lépteik mögött a vízesés formálta bizarr alakzatok, fehér és fekete fantomok kavarogtak. A fiú már majdnem átért. Odanyújtottam neki a kezem, ekkor a lány megbotlott, és a függőhíd kilendült. Hatalmasat rántottam a fiú karján, ő már nem zuhanhatott le, ha a karja ki nem szakad; két métert repült a lendülettől, és mögöttem ért földet, térden állva — de közben elengedte a lány kezét.

A lány még zuhant, amikor utána ugrottam, lábbal előre, úgy célozva, hogy ferdén érjek a vízbe, a part és a legközelebbi szikla között. Később, amikor volt rá időm, eltöprengtem, miért is viselkedtem így. Hiszen tudtam, hogy a vízesés meg a függőhíd csak illúzió, ha másból nem, hát abból, ahogyan a fatörzsön átsiklott a kezem. Mégis leugrottam, mintha a lány igazán életveszélyben lenne, sőt emlékszem: az arcunkra, ruhánkra permetező vizet érzékelve, ösztönösen felkészültem a kemény ütésre, amellyel majd a jéghideg folyóba vágódom.

De semmi mást nem éreztem, mint erős léghuzatot, és szépen talpra estem egy tágas teremben, kissé hajlott térddel, mint aki egy méter magasról ugrott le. Ráadásul harsány kacagás kórusa fogadott.

Puha műanyagpadlón álltam, körülöttem rengeteg ember, némelyik még vizes ruhában; fölfelé néztek, és dülöngéltek a nevetéstől.