Stanisław Lem - Visszatérés

Felnéztem én is — csakugyan kacagtató volt a látvány.

Vízesésnek, szikláknak, afrikai égnek semmi nyoma — fényes mennyezetet láttam, alatta pedig az éppen beérkező csónakot, pontosabban valamiféle kelléket, amely csak felülről és oldalról látszik csónaknak, alsó része fémszerkezet. Négy utas hasalt benne, körülöttük sehol semmi — se néger evezősök, se sziklák, se folyó, csak a víz látszott igazinak, amit rejtett fúvókákból időnként rájuk fröcsköltek. Kicsit messzebb, akár egy kikötött léggömb, a levegőben lebegett a sziklaszirt, amelyen hajótöröttként álldogáltunk. Függőhíd vezetett róla a fémfalból kimeredő sziklapárkányra. Kissé feljebb lépcső korláttal, és egy ajtó. Ennyi volt az egész. A csónak hánykolódott, felágaskodott, visszazuhant, teljesen zajtalanul, csak a vidám kacagást hallottam, amely a nem létező vízesés újabb meg újabb szakaszait kísérte. Kis idő múltán a csónak a sziklának csapódott, az utasok kiugrottak, át kellett jönniük a függőhídon.

Talán húsz másodperc telt el, amióta leugrottam. Körülnéztem, hol a lány. Éppen rám pillantott. Kicsit ostobán éreztem magam. Nem tudtam, odamenjek-e hozzá. De a közönség éppen kifelé indult, és egymás mellé sodródtunk.

— Mindig így járok — mondta vidáman —, mindig lepottyanok!

Álomszerűnek tűnt most az éjszakai park, a tűzijáték, a zene. Ahogy kifelé tartottunk az idegborzoló élménytől felhevült tömegben, megláttam a fiatalembert: éppen most sikerült idetörtetnie a lányhoz. Megint álmos képet vágott. Rólam nem vett tudomást.

— Gyere, menjünk a Merlinbe! — hívta a lány olyan hangosan, hogy én is hallottam. Pedig nem akartam hallgatózni. De a kiözönlő sokaság újabb hulláma megint összepréselt bennünket. Azért álltam még mindig mellettük.

— Úgy látom, el akarsz lógni. — kacarászott a lány. — Csak nem félsz a varázslattól?

A fiúhoz beszélt, de énrám nézett. Persze kifurakodhattam volna a tömegből, de az ilyen helyzetekben mindig attól félek a legjobban, hogy nevetségessé válok. Elindultak, csökkent a tolongás, s körülöttem mások is úgy döntöttek, hogy megnézik Merlin palotáját. Arra kanyarodtam én is, bár amikor kicsit távolabb keveredtem a lánytól, elfogott a kétség: hátha csak képzelődtem az imént.

Lépésről lépésre közeledtünk a bejárathoz. Szurkos hordók lángja lobogott a gyepen, meredek bástyák téglafala vöröslött a fáklyafényben. Átmentünk a várárok hídján, a vicsorgó vasrács alatt; a félhomályos, hűvös előtér kőfalából csigalépcső nyílt — kongó léptektől visszhangzott. De a csúcsíves emeleti folyosón már kevesebb vendég sétált. A kerengőről leláttam a belső udvarra, ahol tolldíszes paripákon nyargalászó, lármás csapat hajkurászott egy fekete maskarát; céltalanul kószáltam a tucatnyi látogatóval, lassan már meg is tudtam különböztetni őket. A lány és a fiú alakja is felvillant az oszlopok között, a falmélyedésekben üres lovagi páncélok álltak. Beljebb egy óriásokra méretezett, rézveretes ajtón át vörös damaszttal kárpitozott terembe jutottunk. Az orrfacsaróan gyantaillatú, füstölgő fáklyák fényében kalózok vagy kóbor lovagok lármás csapata tivornyázott, hatalmas húsdarabokat forgattak nyárson a lángok fölött. A verítékes arcokon vöröses fény táncolt, a páncélos daliák állkapcsában meg-megroppantak a csontok, de a lakomázok néha felálltak az asztaltól, és közöttünk jöttek-mentek. A következő teremben tucatnyi óriás tekézett, golyók helyett koponyákkal; olcsó vásári mutatványnak találtam ezt az egészet, megálltam a tekézők mellett, éppen akkorák voltak, mint én. Egyszer csak valaki hátulról belém rohant, és akaratlanul ijedten felkiáltott. Megfordultam, és egy ismeretlen kölyökkel találtam szemben magam. Bocsánatkérést dadogott, és elképedve, gyorsan elillant; de csak amikor rám pillantott a sötét hajú lány, aki miatt idejöttem a talmi csodák palotájába, akkor értettem meg, mi történt: a kölyök át akart szaladni rajtam, mert azt hitte, Merlin dáridózó fantomjainak egyike vagyok én is.

Maga Merlin a palota távoli szárnyában fogadott bennünket álarcos kíséretével, amely mozdulatlanul szemlélte varázslatait. De nekem már elegem volt, bűvészkedését közönyösen néztem. Gyorsan véget ért a műsor, a nézők kifelé szállingóztak, amikor a tekintélyes, ősz varázsló elénk állt, és szótlanul a szemben lévő, feketével kárpitozott ajtóra mutatott.

Csak hármunkat tessékelt be. O kint maradt. Nem túl nagy, de igen magas szobába kerültünk, egyik fala, a mennyezettől a fekete-fehér kockás kőpadlóig, tükörfal volt. Olyan hatást keltett, mintha a valóságosnál kétszer nagyobb szobában hat ember állna kő sakktáblán.

Bútor nem volt semmi, csak egy magas alabástromváza, orchideához hasonló, de szokatlanul nagy kelyhű virágokkal. Mindegyik más színű volt. Megálltunk a tükörrel szemben.

Egyszer csak a tükörképem rám nézett. Nem az én mozdulatomat tükrözte. Dermedten álltam, az a másik, jól megtermett férfi pedig előbb lassan a sötét hajú lányra nézett, aztán a fiúra — egyikünk sem moccant, csak az érthetetlen módon önállósult tükörképek keltek életre, és játszották el a maguk néma jelenetét.

A tükörbeli fiú a lányhoz lépett, szemébe nézett, a lány nemet intett. Kivette a virágokat a fehér vázából, válogatott köztük, végül kiválasztott hármat: a fehéret, a sárgát és a feketét. A fehéret a fiúnak adta, a két másikkal hozzám lépett — tükörbeli másomhoz. Felém nyújtotta a két virágot. A feketét választottam. Akkor visszament előbbi helyére, és mind a hárman — ott a tükörbeli szobában — pontosan úgy helyezkedtünk el, ahogyan a valóságban is álltunk. Ebben a pillanatban a virágok eltűntek képmásaink kezéből, s ők maguk visszaváltoztak közönséges, minden mozdulatot híven mutató tükörképpé.

Szemben kinyílt egy ajtó, lementünk a csigalépcsőn. Az oszlopok, fülkék, boltívek észrevétlenül alakultak át ezüst és fehér műanyag folyosóvá. Továbbmentünk, még mindig szó nélkül — se külön, se együtt; egyre kínosabb volt ez a helyzet, de mit tehettem? Álljak oda szertartásosan bemutatkozni, ahogyan a múlt századi illem előírta?

Zenekar halk muzsikája szűrődött be, mintha a kulisszák mögé kerültünk volna, egy láthatatlan színpad mögé. Távolabb néhány üres asztal, félretolt székekkel. A lány megállt, és a fiúhoz fordult:

— Nem táncolsz?

— Nincs kedvem — válaszolt a fiú. Először hallottam a hangját.

Jóképű gyerek, de csupa érthetetlen, ernyedt passzivitás, mintha a világon semmi sem érdekelné. Szép szája szinte nőies. Rám nézett. Aztán a lányra. Szótlanul álldogált.

— Hát akkor menj, ha akarsz. — biztatta a lány. A fiú félrehajtott egy függönyfalat, és kiment. Utána indultam.

— Mondja, uram. — hallottam a hátam mögül.

Megálltam. A függöny mögött tapsoltak.

— Nincs kedve leülni?

Szó nélkül leültem. Gyönyörű volt a profilja. Fülét gyöngypajzsok takarták.

— Aen Aenis vagyok.

— Hal Bregg.

Mintha csodálkozna. De nem a nevemen. Sohasem hallotta. Inkább azon, hogy az ő neve nem hatott rám. Most megnézhettem közelről. Szépsége tökéletes és könyörtelen. Nyugodt, laza, magabiztos a mozgása is. Ruhája szürkés rózsaszín, inkább szürke, mint rózsaszín — kiemeli arca, keze fehérségét.

— Nem kedvel, ugye? — kérdezte nyugodtan. Most én csodálkoztam.