Stanisław Lem - Visszatérés

— Jó? — kérdezte.

— Jó.

Talán valami rituális ital. Például kiválasztottaknak, vagy ellenkezőleg, különösen veszélyes egyének megfékezésére. De megfogadtam, hogy nem kérdezek semmit.

— Jobb így, hogy ülsz.

— Miért?

— Borzasztóan nagy vagy.

— Tudom.

— Elhatároztad, hogy ilyen morcos leszel?

— Nem. Megy az nekem magától.

Halkan felkacagott.

— És milyen mulatságos vagyok — tettem hozzá. — Csupa erény, mi?

— Te olyan más vagy — duruzsolta. — Senki sem beszél így. Mondd el, hogy van ez? Mit érzel?

— Nem értelek.

— Jaj, ne tettesd magad! Vagy hazudtál? Nem, az nem lehet. Nem tudtál volna úgy.

— Leugrani?

— Nem arra gondoltam.

— Hát mire?

Összeszűkült a szeme.

— Nem tudod?

— Mit nem hallok! — dörmögtem. — Hát már azt se szokás?

— Szokás, de nem így.

— No tessék! Olyan jól csinálom?

— Nem. Egyáltalán nem. csak úgy, mint aki mindjárt.

Abbahagyta.

— Mindjárt mit?

— Hiszen tudod. Éreztem.

— Dühös voltam. — ismertem be.

— Dühös? — szisszent fel megvetően. — Én azt hittem. nem is tudom, mit. Senki nem merne így viselkedni, érted?

Akaratlanul elvigyorodtam.

— És ez annyira tetszett neked?

— Jaj, ne légy már olyan értetlen! Nincs a világon semmi félnivaló, tőled meg félni lehet.

— Akkor folytassuk? — kérdeztem. Ajka szétnyílt, megint úgy lesett rám, mint arra a képzeletbeli fenevadra.

— Folytassuk.

Hozzám simult. Megfogtam a kezét, a tenyeremre tettem — feleakkora kéz, mint az enyém.

— Miért ilyen kemény a kezed? — dorombolta.

— A csillagoktól. Szögletesek. Na, most kérdezd: miért ilyen hegyesek a fogaid?

Elnevette magát.

— A fogaidon nincs semmi különös.

Közben a kezemet vizsgálgatta, olyan figyelmesen, hogy eszembe jutott találkozásom az oroszlánnal, és sértődés helyett elvigyorodtam — kész bolondok háza ez az egész.

Aen felállt, a vállamon áthajolva töltött magának egy kis fekete palackból, és ivott.

— Tudod, mi ez? — kérdezte lehunyt szemmel, fintorogva, mintha az ital égetné a torkát. Óriási szempillái voltak, nyilván műszempillák. A színésznők mindig műszempillát viselnek.

— Nem tudom.

— De nem mondod el senkinek?

— Nem.

— Pertó.

— Ejha — mondtam mindenesetre.

Kinyitotta a szemét.

— Láttalak ám már előbb is. Valami rémes vénemberrel csoszogtál, aztán egyedül jöttél vissza.

— Egy fiatalabb kollégám fia — közöltem. Ha sejtené, hogy ez mennyire nem tréfa.

— Feltűnő vagy, tudod?

— Mit csináljak?

— Nemcsak azért, mert olyan behemót vagy. Másképpen jársz. és úgy nézel, mint aki.

— No?

— Mint aki állandóan figyel.

— Mire?

Nem válaszolt. Elváltozott az arca. Hangosabban lélegzett, a kezét nézte. Ujjai remegtek.

— Érzem már. — suttogta, és réveteg mosoly ömlött el az ajkán. Nem énrám mosolygott. Pupillája óriásira tágult. Lassan hátradőlt a szürke támlán, rézvörös haja szétterült, valamiféle diadalmas kábulatból pillantott rám.

— Csókolj meg!

Átöleltem, és borzasztó volt, mert akartam is, meg nem is — úgy éreztem, ez már nem ő, bármelyik pillanatban átváltozhat valami mássá. Hajamba túrt, lihegése sikollyá erősödött, amint elelszakadt tőlem. Kettőnk közül valamelyik hamis, aljas — gondoltam —, de ki, ő vagy én? Csókoltam, arca fájdalmasan szép, rettentően idegen volt, aztán már csak az elviselhetetlen gyönyör maradt, de akkor is őrködött bennem a hideg, néma megfigyelő; öntudatomat nem nyelte el az örvény. A támla készségesen alánk simult, mintha egy megalázóan éber harmadik figyelne bennünket, és mintha csak tudnánk róla, egyetlen szót sem váltottunk egész idő alatt. Félálomban, karommal a vállán, még mindig úgy éreztem, valaki ott áll, és néz, néz.

Amikor felébredtem, Aen aludt. Másik szobában voltunk. Nem, ugyanabban. De valahogy megváltozott — a fal egy része félrehúzódott, beengedte a virradat fényét. Fölöttünk keskeny lámpácska égett, mintha elfelejtett volna kikapcsolódni. Szemben, a még majdnem fekete fák koronája fölött, hajnalodott. Óvatosan az ágy szélére húzódtam; Aen olyasmit dünnyögött: „Alán”, aztán tovább aludt.

Nagy termeken mentem át. Ablakaik keletre néztek. A hajnalpír átragyogott az üvegbútorokon, szikráztak, mint a vörösbor. A teremsor túlsó végén éppen áthaladt valaki — arc nélküli, gyöngyszürke robot, törzse halványan világított, rubinvörös lángocska lobogott benne, mint mécses a szentkép előtt.

— El akarok menni — mondtam.

— Igenis, uram.

Ezüst, zöld, égszínkék lépcsők. Egyszerre búcsúztam Aen minden arcától a templomhajó magasságú hallban. Már egészen világos volt. A robot kinyitotta előttem a kaput. Szóltam neki, hogy hívjon suhanót.

— Igenis, uram. Nem parancsol házit?

— Lehet házi. Az Alcaron hotelba megyek.

— Igenis. Szolgálatára.

Valaki már mondta ezt nekem. De ki? Nem jutott eszembe.

Lementünk a meredek lépcsőn, amely mindvégig emlékezteti a vendéget, hogy ez palota, nem ház. A felkelő nap fényében beszálltam a gépbe. Amikor elindult, körülnéztem. A robot még ott állt alázatos pózban, ájtatos manóra hasonlított összeérintett, vékony karjaival.

Az utcák majdnem üresek voltak. A kertekben elhagyott, furcsa hajókként pihentek a villák — igen, pihentek, mintha éppen csak egy percre szálltak volna le a sövények és fák közé, összecsukva éles szögű, tarka szárnyaikat. A városközpontban már nagyobb volt a forgalom. Felhőkarcolók napfényben szikrázó, hegyes csúcsa, pálmaház derekú épületek, az utca fölött átívelő, óriási házak, kéklő távlatok — már oda se néztem. A szállodában megfürödtem, aztán felhívtam az utazási irodát. Megrendeltem tizenkettőre a röpöt. Kicsit mulattatott, hogy ilyen vígan dobálózom az új szavakkal, pedig fogalmam sincs, milyen az a röp.

Volt még négy órám. A szállodai infornál Bregg nevű személyek iránt érdeklődtem. Testvéreim nem voltak, csak unokatestvéreim, a nagybátyám fia és lánya. Ha ők nem is élnek már, a gyerekeik.

Tizenegy Bregget sorolt fel az infor. Végigkérdeztem a szüléikről. Csak egyetlen egy bizonyult a rokonomnak, Atal Bregg: nagybátyám unokája, nem fiatal már, majdnem hatvanéves. Megtudtam hát, amit akartam. Már fel is emeltem a kagylót, de visszatettem. Végül is, mit mondhatnék neki? Vagy ő nekem? Hogyan halt meg az apám? Az anyám? Én sokkal előbb meghaltam a számukra, nincs jogom, a síron túlról, faggatózni. Alattomos fortély volna — így éreztem most: hiszen becsaptam őket, gyáván elszöktem a sorsom elől, megbújtam egy olyan időben, amely nekem kevésbé halálos, mint nekik. Ok temettek el engem a csillagokban, nem én őket a Földön.

Mégis fölemeltem a kagylót. Hosszan kijelzett. Végül egy házi robot jelentkezett, és közölte, hogy Atal Bregg Földön kívül van.

— Hol? — kérdeztem gyorsan.

— A Lunán. Négy napra utazott el. Mit mondjak neki?

— Mit csinál? Mi a foglalkozása? — kérdeztem. — Mert. nem tudom, ő-e az, akit keresek, talán tévedtem.

Robotnak valahogy könnyebb hazudozni.

— Pszichopéda.

— Köszönöm. Néhány nap múlva majd felhívom.

Letettem a kagylót. Mindenesetre nem űrhajós, ennek örültem. Megint az infort hívtam, és megkérdeztem, ajánlhatna-e valami szórakozást két-három órára.