Stanisław Lem - Visszatérés

Mégsem a történelemmel kezdtem, hanem a szociológiával, mert mielőbb minél többet akartam megtudni. De hamar rá kellett jönnöm, hogy nem boldogulok. Csupa nehéz, speciális matematika, ráadásul a szerzők olyan tényekre hivatkoztak, amelyeket nem ismertem. Sok szót meg sem értettem, így az értelmező szótárban kellett keresgélnem. Kiraktam hát egy második optont is — hármat hoztam —, de hamarosan elment a kedvem az egésztől, mert sehogy sem jutottam előbbre. Leszálltam hát a magas lóról, és elővettem egy közönséges iskolai történelemkönyvet.

Csakhogy ehhez se volt türelmem — pedig Olaf azt mondta rám, olyan türelmes vagyok, mint maga Buddha. Képtelen voltam szép sorjában haladni, rögtön a betrizálásról szóló fejezetre ugrottam.

Az elméletet hárman dolgozták ki: Bennet, Trimaldi és Zaharov. Róluk kapta a nevét. Csodálkozva tudtam meg, hogy kortársaim voltak — munkájukat indulásunk után egy évvel tették közzé. Természetesen óriási ellenállásba ütköztek. Sőt, eleinte senki sem akarta a tervet komolyan venni. Aztán az ENSZ elé került. Egy ideig albizottságtól albizottságig vándorolt — úgy látszott, el is merül a véget nem érő tanácskozások tengerében. Csakhogy közben gyorsan haladt a kísérleti munka, tökéletesítették a módszert, nagyszabású kísérleteket végeztek állatokon, majd embereken. Elsőként maguk a feltalálók vállalták a kockázatot — Trimaldi meg is bénult egy időre, mert még nem tudták, hogy felnőtteket veszélyes betrizálni, s ez a szerencsétlen eset újabb nyolc évre be is fagyasztotta az ügyet. De a nullától számított tizenhetedik évben (ez az én külön bejáratú időszámításom: a nulla a Prométheusz indulását jelenti) meghozták a döntést a betrizálás általános bevezetéséről. Ám ez csak a kezdete, nem a vége volt a harcnak az emberiség humanizálásáért (ahogyan a tankönyv írja). Sok országban a szülők nem engedték, hogy gyermekeiket betrizálják, és megtámadták, sőt gyakran teljesen lerombolták az első betroközpontokat. Húsz évig tartott a zavargások, a megtorlások, a kényszer és az ellenállás időszaka. Erről a tankönyv, nagyon is érthető okokból, csak általánosságban ejt szót. Elhatároztam, hogy a részleteknek majd utánanézek a forrásmunkákban, ám egyelőre tovább olvastam. A változás csak akkor gyökeresedett meg, amikor már az első betrizált nemzedék gyermekei kerültek sorra. Az eljárás biológiai mibenlétéről a tankönyv semmit sem árult el. Hosz-szan zengedezte viszont Bennet, Trimaldi és Zaharov dicséretét. Volt egy olyan terv, hogy az Új Korszak időszámítását a betrizálás bevezetésének évével kezdik, erről azonban letettek. Az időszámítás nem változott. Az emberek változtak meg. A fejezet záró része a Humanizmus Új Korszakát magasztalta.

Előkerestem Ullrich monográfiáját a betrizálásról. Szintén csupa matematika, de úgy döntöttem, nekiveselkedem. Fő aggodalmam eloszlott: nem genetikai beavatkozásról van szó. Igaz, akkor nem is kellene minden újabb nemzedéket betrizálni. Fellélegeztem. Így az egész história, legalábbis elméletben, visszafordítható. Az eljárás az élet korai szakaszában a fejlődő nyúltagyra hat proteolit enzimekkel. Az eredmény: az agresszív késztetések 80–88 százalékkal csökkennek a nem betrizáltakhoz viszonyítva; megszűnik az asszociációs kapcsolat az agresszív aktusok és a pozitív érzelmi szféra között; átlagosan 87 százalékkal csökken az életveszélyes kockázat vállalása. A legnagyobb eredmény a beszámoló szerint, hogy a változás nem hat károsan sem az értelmi fejlődésre, sem a személyiség alakulására, és ami talán még fontosabb, a kialakuló gátlások nem a szorongáskeltés elve alapján hatnak. Más szóval, az ember nem azért nem öl, mert fél az öléstől. A félelem neurotikussá, szorongóvá tenné az egész emberiséget. Az ember azért nem öl, mert „ez eszébe sem juthat”.

Ullrich egyik állítása meggyőzően hangzott: a betrizálás nem tilalommal, hanem a késztetés hiányával éri el az agresszivitás megszűnését. Némi töprengés után azonban úgy találtam, ez nem magyarázza meg a legfontosabbat: a betrizált személyek észjárását. Hiszen ők teljesen normális emberek, el tudnak képzelni bármit, tehát a gyilkolást is. Akkor mi teszi lehetetlenné, hogy végrehajtsák?

Addig kutattam a választ, míg rám nem sötétedett. Ahogyan az már a tudományos problémákkal lenni szokott, a rövid összefoglalóban egyszerűnek és világosnak látszó tétel annál bonyolultabb lett, minél alaposabb magyarázatot kerestem. A dallamos jelzés vacsorázni hívott — szobámba kértem az ételt, de hozzá se nyúltam. A magyarázatok, amelyeket végül is találtam, nemigen fértek össze. Undor, viszolygás; felfokozott ellenérzés, amelyet a nem betrizált személy meg sem érthet; a legérdekesebbek a kísérleti alanyok vallomásai voltak, akiket annak idején — nyolcvan évvel ezelőtt — Trimaldi intézetében, Róma környékén, a kísérletvezető felszólított, hogy törjék át az elméjükbe ültetett gátlást. Ez volt a legkülönösebb mindabból, amit olvastam. Egyikük sem tudta áttörni a gátlást, de különböző kísérő élményekről számoltak be. Sokuknak főleg pszichés tünetei voltak: menekülni akartak, kijutni az adott helyzetből. Ezeken a személyeken, ha újra meg újra megpróbálták leküzdeni a gátlást, heves fejfájás vett erőt, a különösen makacs próbálkozások pedig neurózishoz vezettek, amely azonban gyorsan gyógyíthatónak bizonyult. Más személyeken elsősorban testi tünetek mutatkoztak: légzési zavarok, fulladás, a szorongáshoz hasonló állapot, de ők maguk egyáltalán nem félelemre panaszkodtak, hanem csak a fizikai tünetekre.

Pilgrin vizsgálata szerint látszólagos gyilkosságot, például bábun, a betrizáltak 18 százaléka volt képes végrehajtani, de teljesen bizonyosnak kellett lenniük abban, hogy élettelen báburól van szó.

A gátlás minden magasabb rendű állatra kiterjed, de hüllőkre, kígyókra vagy rovarokra már nem. Természetesen a betrizáltak nincsenek tisztában a tudományos állattani felosztással. A gátlás egyszerűen ahhoz kapcsolódik, hogy általában mennyire érezzük az illető állatot az emberhez hasonlónak. Akár művelt valaki, akár nem, a kutyát az emberhez közelebb állónak érzi, mint a kígyót — ez eddig világos.

Sok mindent elolvastam még, és igazat adtam azoknak, akik szerint a betrizált személyt igazán, belülről megérteni csak az képes, akit szintén betrizáltak. Vegyes érzelmekkel tettem le olvasmányaimat. Leginkább az aggasztott, hogy egyetlen bíráló vagy éppenséggel gúnyos hangvételű művet sem találtam, egyetlen olyan elemzést sem, amely az eljárás káros hatásait összegezné, mert hogy voltak ártalmak, abban egy pillanatig sem kételkedtem; nem mintha nem tisztelném a kutatókat, hanem egyszerűen azért, mert így van ez mindennel, amit művel az ember — nincsen rózsa tövis nélkül.

Murwick tömör szociológiai vázlata sok érdekes adatot közölt a betrizálás kezdeteit kísérő ellenállási mozgalomról. Legerősebb azokban az országokban volt az ellenállás, ahol a véres viadalok régi hagyományait őrizték, így Spanyolországban és némelyik latin-amerikai államban. De szinte az egész világon szerveződtek illegális mozgalmak a betrizálás ellen, különösen Dél-Afrikában, Mexikóban és egyes trópusi szigeteken. Felhasználtak mindenféle eszközt, orvosi igazolványok hamisításától a betrizáló orvosok meggyilkolásáig. A tömeges ellenállás és heves összecsapások időszakát látszólagos megnyugvás követte. Látszólagos, mert csak ekkor bontakozott ki a nemzedéki konfliktus. A betrizált fiatal nemzedék elutasította az emberiség kincseinek jelentős részét — gyökeresen átértékelte az erkölcsöket, szokásokat, a művészetet, az egész kulturális örökséget. Számtalan területet ölelt fel az átalakulás, a szerelmi élettől a társasági szokásokon át a háború megítéléséig.