Stanisław Lem - Visszatérés

Természetesen felkészültek erre a nagy vízválasztóra. A törvénybe belevették, hogy csak elfogadása után öt évvel lép életbe, ezalatt ugyanis kiképezték a nevelők, pszichológusok, szakemberek hadát, amely majd irányt szab az új nemzedék fejlődésének. Teljes iskolareformra volt szükség, át kellett alakítani a műsorterveket, olvasmányokat, filmeket. A betrizálás — ez mutatja a fordulat méreteit — az első évtizedben a nemzeti jövedelem 40 százalékát emésztette fel az egész Földön, számtalan szerteágazó következményével és követelményével.

Nagy tragédiák korszaka volt ez. A betrizált fiatalok elidegenedtek a szüleiktől. Más lett az érdeklődési körük. Az idősebbek véres ízlésétől undorodtak. Negyed évszázadig kétféle folyóiratot, könyvet, színdarabot kellett kínálni: mást az idősebb, mást az új nemzedéknek. Mindez azonban nyolcvan évvel ezelőtt történt. Most a harmadik betrizált nemzedék gyermekei születnek, a nem betrizáltak közül már alig él valaki — százharminc éves aggastyánok. Ami az ő ifjúságuk tartalma volt, ugyanolyan távoli az új nemzedék szemében, mint a pattintott kőkorszak.

A történelemkönyvből végre megtudtam egyet-mást a múlt század második legnagyobb eseményéről: a gravitáció legyőzéséről. El is nevezték a korszakot „a parastatika évszázadának”. Az én nemzedékem azért álmodozott a gravitáció legyőzéséről, mert az űrhajózás forradalmát várta tőle. A valóság másképp alakult. A fordulat elsősorban a Földet érintette.

Az én időm réme a „békeidőbeli halál”, vagyis a közlekedési baleset volt. Emlékszem, a legjobb koponyák fáradoztak a közutak örökös zsúfoltságának enyhítésén, hogy legalább valamelyest javítsák az egyre riasztóbb baleseti statisztikát; évről évre százezrek estek áldozatul, és a közúti katasztrófák problémája ugyanolyan megoldhatatlannak látszott, mint a kör négyszögesítése. A gyaloglás biztonságához lehetetlen visszatérni, mondták; a legtökéletesebb repülőgép, a legjobb autó vagy vonat is kicsúszhat az emberi ellenőrzés alól. Az automaták megbízhatóbbak ugyan az embernél, de azok is elromlanak; mindenfajta, még a tökéletes technikának is megvan a maga hibaszázaléka.

A parastatika, vagyis a gravitációs technika hozta el a megoldást, váratlanul, de szükségszerűen, hiszen a betrizáltak világának tökéletes biztonságot kell nyújtania, máskülönben talaját veszti az eljárás biológiai tökéletessége.

Roemernek igaza volt. A felfedezés lényegét nem lehet másképpen kifejezni, mint matematikával, hozzáteszem: ördögi matematikával. A „minden lehetséges világegyetemre érvényes”, általános megoldást Emil Mitke tette közzé, egy postatisztviselő fia, a nyomorék lángész, aki a relativitáselmélettel vitte véghez ugyanazt, amit Newton elméletével Einstein. Hosszú, rendkívüli és mint minden igaz történet, valószínűtlen história volt, apró-cseprő és roppant fontos ügyek, emberi nagyság és gyarlóság keveréke, amely végül, negyven év múlva, a „fekete dobozkák” létrehozásában tetőzött.

Ilyen fekete dobozkát építettek aztán minden egyes járműbe, hajóba vagy repülőgépbe. Az evilági veszélyek gondját elvetették, tréfálkozott élete alkonyán Mitke. A veszély pillanatában — repülőgép zuhanása, autók vagy vonatok összeütközése, egyszóval katasztrófa esetén — a dobozkákból felszabaduló töltés „gravitációs antipólust” hoz létre, amely az ütközés (vagy általában: heves lefékeződés, sebességvesztés) okozta tehetetlenséggel egyesülve, nulla hatást eredményez. Ez a matematikai nulla kézzelfogható valóság: elnyeli az ütközés teljes sokkját, teljes energiáját, így megmenti a jármű utasain kívül azokat is, akikre különben rázuhant volna a tehetetlen tömeg.

Fekete dobozkát szerelnek azóta mindenbe: még az emelődarukba, liftekbe, az ejtőernyősök övébe is, óceánjárókba éppúgy, mint a robogókba. Szerkezetük éppolyan elképesztően egyszerű, mint amennyire bonyolult az elméletük.

Hajnali fénytől piroslott szobám fala, mire abban a tudatban, hogy távollétem évszázadának a betrizálás utáni második legnagyobb forradalmával is sikerült megismerkednem, holtfáradtan ágyba zuhantam.

A reggelivel belépő robot ébresztett fel. Egy óra felé járt az idő. Felültem az ágyban. Első dolgom volt utánanézni, kéznél van-e az éjszaka félretett könyvem, Starck műve: A csillagközi űrutazás problémái.

— Nem ette meg a vacsoráját, Bregg úr — pirongatott a robot. — Legyengül, ha nem étkezik rendszeresen. És hajnalig olvasni sem egészséges. Az orvosok határozottan ellenzik, nem tudja?

— Tudom, de te honnan tudod? — érdeklődtem.

— Ez a kötelességem, Bregg úr. Felém nyújtotta a tálcát.

— Igyekszem megjavulni — ígértem.

— Remélem, nem értett félre, és nem tekinti jó szándékomat tolakodásnak — válaszolta.

— Dehogy, dehogy — nyugtattam meg.

Míg a kávémat kavargattam, s éreztem, hogyan olvad el kanalam alatt a cukor, valami különös, békés ámulat fogott el. Nemcsak azon álmélkodtam, hogy igazán visszatértem, és itt vagyok a Földön, nemcsak az éjszakai olvasmányok emlékein, amelyek erjedve kavarogtak bennem, hanem egyszerűen azon, hogy itt ülök az ágyban, és dobog a szívem — hogy élek. Nagy kedvem támadt, hogy ezt a felfedezést megünnepeljem, de szokás szerint semmi okos ötlet nem jutott eszembe.

— Figyelj csak — fordultam a robothoz —, volna egy kérésem.

— Állok szolgálatára.

— Ráérsz egy kicsit? Eljátszanád nekem azt a nótát, amit tegnap?

— Nagyon szívesen — válaszolta, s én a zenedoboz vidám muzsikája mellett három kortyra felhajtottam a kávémat, aztán mihelyt a robot elment, átöltöztem, és szaladtam az úszómedencéhez. Igazán nem tudom, miért siettem folyton. Valami hajtott, mintha úgy érezném, bármelyik percben véget érhet az én túlságosan hihetetlen, meg nem érdemelt nyugalmam. Akárhogyan is, örökös sieté-sem volt az oka, hogy körül se nézve átvágtam a kerten, felcsattogtam az ugrótorony tetejére, és már el is rugaszkodtam a deszkától, mire észrevettem, hogy két ember lép ki a ház mögül. Így persze nem sokat láttam belőlük. Megcsináltam a szaltót, ha nem is a legszebben, és lebuktam a víz alá. Kinyitottam a szemem. A víz kristályos zöldje alatt a hullámok árnya játszott a medence alján. Lent maradva úsztam ki a lépcsőhöz, és mire fölmerültem, már senki sem volt a kertben. Gyakorlott szemem azonban rögzítette a fejjel lefelé repülve, pillanatig látott képet — férfi és nő. Úgy látszik, megjöttek a lakótársaim. Haboztam, átússzam-e még egyszer a medencét, de Starck győzött. Az előszó, amelyben a csillagközi repülést az űrhajózás ifjúkori ballépésének nevezte, tegnap annyira felbőszített, hogy kis híján végleg lecsaptam a könyvet. De aztán erőt vettem magamon. Fölmentem, átöltöztem, s lefelé jövet megláttam a hallban egy tál rózsaszínű, körteszerű gyümölcsöt. Beletömtem néhányat kertésznadrágom zsebeibe, megkerestem a kert legtávolabbi zugát, három sövény között, felmásztam egy vénséges almafára, kiválasztottam egy súlyomnak megfelelő, villás ágat, aztán nekiláttam az életem munkáját elparentáló könyvnek.

Egy óra múlva már nem voltam olyan biztos az igazamban. Starck érveit bajos volna megcáfolni. Két csillagközi expedíció indult mielőttünk, mi úgy mondtuk, „próbafúrások”, csak néhány fényévnyi távolságra; Starck az ő gyér adataikra támaszkodik. Statisztikai táblázatokat készített az egész galaktika valószínűségi szórásáról, más szóval „népsűrűségéről”. Úgy becsülte, az értelmes lényekkel való találkozás valószínűsége egy a húszhoz. Más szóval, húsz expedíció közül egynek van rá esélye, hogy — 1000 fényév sugarú térségben — lakott bolygót fedez föl. Ezt az eredményt azonban Starck, furcsa módon, még biztatónak nevezi, és csak további okfejtéséből derül ki, hogy a kozmikus kapcsolatok terve reménytelen.