Stanisław Lem - Visszatérés

— No de még azt sem tudom, mit gyártanak itt. — mutattam ki az ablakon az épületekre.

— De hát semmit sem! — kiáltotta. — Nem folyik itt gyártás. Ide csak az ócskavasat hozzák. hiszen mondtam.

Nem nagyon volt ínyemre a váratlanul rám lőcsölt szerep, de tovább már nem vonakodhattam.

— Hát jó. és akkor én voltaképpen mit csináljak?

— Ugyanazt, amit én: most végigjárjuk a részlegeket.

Az iratokat otthagytuk az irodában, és hozzáláttunk az ellenőrzéshez. Először egy nagy osztályozóba mentünk, ahol önműködő markológépek ragadtak fel egész halom fémlemezt, ütött-kopott bádogtörzset, összegyűrték, és a sajtóiéba hajították. A kikerülő tömbök futószalagon vándoroltak a központi szállítószalagra. A bejáratnál Marger légszűrős álarcot tett fel, odanyújtott egyet nekem is; beszélgetni nem lehetett, olyan hangosan dübörögtek a gépek. Rozsdás por vörös felhői törtek fel a prés alól, és kavarogtak a levegőben. Átvágtunk a következő, éppolyan lármás csarnokon, aztán mozgólépcső vitt fel az emeletre, ahol a tölcsérekből érkező apróbb, formátlan vasdarabokat nyel-dekelték a zúzógépek. Fedett hídon mentünk át a szemközti épületbe. Ott Marger leolvasta az ellenőrző órák állását, aztán kiléptünk a gyárudvarra. Elénk állt egy robot, és közölte, hogy Gloor mérnök a telefonhoz kéreti Margert.

— Bocsásson meg egy pillanatra, rögtön jövök! — kiáltotta Marger, és felszaladt a kanyargós lépcsőn a távolabb álló, üvegezett pavilonhoz.

Magam maradtam a kőlapokkal kirakott udvaron, a tűző napon. Körülnéztem: szemben már jártunk, ott voltak az osztályozók és a sajtológépek csarnokai; ilyen messziről már semmi zaj sem hallatszott a hangszigetelt falak mögül. Messzebb, az üvegezett pavilon mögött, ahová Marger bement, igen hosszú, alacsony épület állt, afféle bádogbarakk. Odasétáltam, hogy árnyékba húzódjak, de a fémfalak csak úgy ontották a forróságot. Már vissza akartam fordulni, amikor különös hangokat hallottam a barakkból — nem tudtam megállapítani, mi lehet az, de nem gépek dübörgése volt. Harminclépésnyire onnan acélajtóra bukkantam. Robot őrizte. Amikor meglátott, kitárta az ajtót, és félreállt. Az érthetetlen hangok fölerősödtek. Bekukkantottam. A barakk nem volt olyan vaksötét, mint első pillantásra hittem. A forró bádogfalakból kicsapó hőségben alig bírtam lélegzetet venni, rögtön vissza is húzódtam volna, de a hangoktól földbe gyökerezett a lábam. Mert emberi hangok voltak — rekedt kórusba olvadó, elmosódott, torz dadogás, mintha egész halom elromlott telefon habogna ott a sötétségben. Tettem két bizonytalan lépést, valami zörrent a lábam alatt, és egyszer csak érthetően megszólított a padlóról:

— Kérrem, uraam. kérrem, uraam. legy-gyen szííves.

Dermedten álltam. A fülledt levegő vasízű volt. Lábam alatt tovább nyiszorgott az a valami.

— Kérrem, nézzen meg. kérrem, uraam.

Most megszólalt egy másik, egyenletesen recitáló, monoton hang:

— Ó, excentrikus anomália. gömbös aszimptota. végtelen pólus. lineáris ősrendszer. holonimikus rendszer. félmetrikus tér. szférikus tér. felborzolt tér. alámerült tér.

— Kérrem, uraam. sszolgálatáára. legy-gyen szííves. kérrem, uraam. Rekedt mormolástól zsibongott már az egész barakk, élesebb kántálás vált ki a zsivajból:

— Bolygó élőanyaga, rothadó sara, létnek hajnala csupán, véres tésztaagyúakból majdan kiváló irgalmas réz.

— Brék — brék — brabzel — be. bre. veriszkóp.

— Ó, imagináriusok osztálya. erős osztály. üres osztály. osztályok osztálya.

— Kérrem, uraam. kérrem, uraamkérrem, nézzen meg.

— Cs-s-end. — Te.

— Hoool.

— Hal. lasz. — Hal…lak.

— Meg tudsz érinteni?

— Brék — brék — brabzel —

— Nincs. mivel.

— Kkár. lá. látnád. hogyan csillogok. milyen hideg vagyok.

— Adják visszaaa. vértemet, aranykardomat. atyááám. örökéét. rablóók.

— Íme, végső erejéből kúszó mászó felnégyelő kibelező fő-fő mester, de felvirrad, de felvirrad, háromíziglen üres birodalmam.

— Én még új vagyok. vadonatúj vagyok. sohasem volt zárlatom a vázzal. én még tudok. kérem.

— Kérrem, uraam.

Azt sem tudtam, merre nézzek, elkábított a szörnyű hőség — és azok a hangok. Mindenfelől áradtak. A padlótól a tető alatti, résnyi ablakokig rozzant robottörzsek hevertek egymás hegyén-hátán, összegabalyodva; girbegurba fémlemezek csillantak meg a beszűrődő gyér fényben.

— V-volt egy kis. rövid. kiesésem. de már jó-ó. vagyok. már látok.

— Mit látsz. sötét van.

— Én akkor is látok.

— Csak tessék engem meghallgatni. én drága vagyok, sokba kerültem. én kijelzek minden erőkimaradást, én megtalálok minden kóbor áramot, minden túlterhelést, tessék kipróbálni. ez a. ez a berezgés csak átmeneti. ennek semmi köze. kérem szépen.

— Kérrem, uraam. kérrem. legy-gyen szííves.

— Léleknek hitték savas erjedésüket a tésztafejűek, történelemnek izmaik szakadását, bomláslassító szereiket civilizációnak.

— Kérrem, engem. csak engem. ez tévedés.

— Kérrem, uraam. kérrem. legy-gyen szííves.

— Én megmentelek titeket.

— Ki az.

— Mi.

— Kit mentesz meg?

— Mondjátok utánam: engem tűz mindenestül el nem emészt, víz mindenem el nem rozsdítja, kapum lészen mindkét elem, és belépek én.

— Cs-s-end!!

— Katód kontemplációja.

— Katodoplácia.

— Én itt tévedésből. én gondolkodom. hiszen én gondolkodom.

— Árulás tükre vagyok.

— Kérrem, uraam. sszolgálatáára. legy-gyen szííves nézzen meg.

— Ó, végtelenek menekülése. ködök menekülése. csillagok menekülése.

— Itt van!!! — ordított fel valami, és hirtelen csönd lett, leírhatatlan feszültsége majdnem ugyanolyan idegtépő, mint az eddigi, sokhangú kórus.

— Uram!! — mondta valami. Nem tudom, miért, de biztos voltam benne, hogy hozzám beszél. Hallgattam.

— Kérem, uram. hallgasson meg, csak egy pillanat az egész. Uram, én. én más vagyok. Én tévedésből kerültem ide.

Felmorajlott a barakk.

— Csend legyen! Én élő vagyok! — kiabálta túl egy hang a lármát. — Igen, engem belöktek ide, bádogba öltöztettek, hogy ne lehessen észrevenni, de csak szorítsa ide a fülét, hallhatja, hogy dobog a szívem!

— Nekem is! Én is! — üvöltötte egy másik hang. — Kérem, uram! Én beteg voltam, és a betegségem miatt azt hittem, hogy gép vagyok, ez volt a rögeszmém, de már meggyógyultam! Hallister úr is megmondhatja, kérdezze meg, kérem! Vigyenek ki innen!

— Kérrem, uraam. legy-gyen szííves.

— brék. breke.

— Sszolgálatáára.

Zúgott az egész barakk, csikorogtak a rozsdás hangok, mindent betöltött az el-elfúló üvöltés. Hátrálni kezdtem, kiléptem a napsütésbe, s elvakulva hunyorogtam. Ott álltam egy hosszú percig, tenyeremet a szemem fölé tartva; mögöttem elnyújtott csikorgás hallatszott, a robot becsapta és bereteszelte az ajtót.

— Uraam. — hallatszott még ki a fal mögül, a felcsapó, fojtott morajból. — Kérrem. sszolgálatáára. tévedés.

Elmentem az üvegezett pavilon mellett, nem tudtam, merre visz a lábam — csak minél messzebb azoktól a hangoktól, hogy ne halljam őket; összerezzentem, amikor valaki egyszer csak megérintette a karomat. Marger volt, szőkén, csinosan, mosolygósan.

— Jaj, ne haragudjon, Bregg úr, ezer bocsánat, hogy ilyen sokáig tartott.