Stanisław Lem - Visszatérés

— Mi lesz velük.? — vágtam közbe szinte gorombán, a magányos barakk felé mutatva.

— Tessék? — hunyorgott. — Kivel mi lesz? Hirtelen rájött, és elcsodálkozott:

— Ó, ön oda is elment? Az fölösleges.

— Hogyhogy fölösleges?

— Az csak ócskavas.

— Milyen ócskavas?

— Hát, amit beolvasztanak. A selejt. Megyünk.? Alá kell írnunk a jegyzőkönyvet.

— Egy pillanat. A selejtezést. azt ki csinálja?

— Ki? Hát a robotok.

— Micsoda?! Ok maguk? — Természetesen, hiszen.

Ránéztem, akkor elhallgatott.

— Miért nem javítják meg őket?

— Mert az nem gazdaságos. — mondta lassan, csodálkozó arccal.

— És mi történik velük?

— Az ócskavassal? Odamegy — mutatott az olvasztókemence magányosan álló, karcsú oszlopára.

Az irodában már az asztalon feküdtek az aláírandó papírok — ellenőrzési jegyzőkönyv, más iratok —, Marger sorra kitöltötte a rovatokat, aláírta a nevét, és kezembe adta a tollat. Elvettem tőle, de csak forgattam a kezemben.

— És tévedés nem fordulhat elő?

— Tessék?

— Ott, a. az ócskavas között, ahogyan maga nevezi, lehetnek még. egészen jól működő, használható darabok is. nem gondolja?

Értetlenül meredt rám.

— Ez volt a benyomásom — tettem hozzá lassan.

— De hiszen ez nem a mi dolgunk — válaszolta.

— Nem? Hát kié?

— A robotoké.

— Hogyhogy? Hiszen mi ellenőrizni jöttünk.

— Ó, de nem azt — mosolyodott el megkönnyebbülten, hogy végre rájött, mi vezet engem vakvágányra. — Annak ehhez semmi köze. Ellenőrizzük, hogy megfelelő-e a folyamatok összehangolása, üteme, hatékonysága, de olyan részletekkel, mint a selejtezés, mi nem foglalkozunk. Az nem a mi dolgunk. Nemcsak fölösleges volna, de nem is lehetséges, hiszen ma minden emberre tizennyolc automata jut, ebből naponta öt befejezi a ciklusát, és ócskavas lesz belőle. Az nagyjából napi kétmilliárd tonna. Hogyan tarthatnánk mi azt szemmel? Különben is, egész rendszerünk éppen arra épül, hogy a robotok gondoskodnak mirólunk, nem mi őróluk.

Kénytelen voltam igazat adni neki. Szó nélkül aláírtam az íveket. Már búcsúzni készültünk, amikor a magam számára is váratlanul megkérdeztem tőle, gyártanak-e ember formájú robotokat.

— Általában nem — mondta, és kicsit vonakodva tette hozzá: — Okoztak némi gondot annak idején.

— Mi történt?

— Ó, hát tudja, milyenek a mérnökök! Olyan tökéletes utánzatokat készítettek, hogy egyes modelleket már nem lehetett megkülönböztetni az igazi emberektől. Némelyek ezt rosszul viselték.

Eszembe villant a jelenet az űrhajón, a Lunáról jövet.

— Rosszul viselték? — ismételtem meg. — Ez valami. fóbia?

— Én nem vagyok pszichológus, de azt hiszem, olyasmi. Különben is, régen volt.

— És már nincsenek ilyen robotok?

— De, akad egypár a rövid távú rakétákon. Talán éppen egy ilyenhez volt szerencséje?

Kitérő választ adtam.

— Remélem, nincs még késő, hogy az ügyeit elintézze? — kérdezte aggódva.

— Milyen ügyeimet.?

Eszembe jutott, hogy azt meséltem, dolgom van a városban. Elkísért a kijáratig, sűrűn hálálkodva, amiért így kihúztam a csávából.

Lődörögtem az utcákon, beültem egy realonba, de nem bírtam végignézni az ostoba előadást, már a felénél kijöttem, és pocsék hangulatban hajtottam vissza Klavestrába. A villától egy kilométerre leállítottam a suhanót, onnan gyalog mentem. Minden a legnagyobb rendben. Hiszen azok csak gépezetek, fém, drót, üveg, össze lehet rakni és szét lehet szedni, mondtam magamnak, de nem ment ki a fejemből az a barakk, a szaggatott hangok a sötétségben, az a kétségbeesett habogás, amelyben túlságosan sok volt a mondanivaló, túlságosan sok a pőre félelem. Elmondhattam ma gamról, hogy ebben aztán szakértő vagyok, éppen elég részem volt benne, a rettegés, hogy egyik percről a másikra megsemmisülök, nekem nem fikció, mint nekik, a józan mérnököknek, akik olyan szépen megszervezték az egészet: csak robotok foglalkoznak a maguk fajtájával, véges-végig, az emberek semmibe sem szólnak bele. Precíziós szerkezetek zárt köre, maguk hozzák létre, szaporítják és pusztítják el magukat, igazán fölösleges volt odamennem hallgatózni, ahol gépek haldokolnak.

Megálltam a dombon. Az alkonyi napsütésben gyönyörű volt a táj. Az út szalagján csillogó fekete nyílként suhant egy-egy jármű a láthatár felé, a messzeségben szelíden kéklettek a hegyvonulatok. És hirtelen úgy éreztem, nem szabad ezt néznem — úgy rémlett, nincs hozzá jogom, valami szörnyű, fojtogató csalás van ebben az egészben. Leültem a fák között, arcomat kezembe temettem, és bántam, hogy egyáltalán visszatértem.

A házban aztán elém állt a fehér robot:

— Telefonhoz kérik, uram — jelentette bizalmasan. — Távolsági hívás: Eurázsia.

Utána siettem. A telefon a hallban volt, beszélgetés közben az üvegajtón kiláttam a kertbe.

— Te vagy, Hal? — szólt egy távoli, de jól érthető hang. — Itt Olaf.

— Olaf. Olaf!!! — ujjongtam. — Hol vagy, haver?!

— Narvikban.

— Mit csinálsz? Hogy vagy? Megkaptad a levelemet?

— Persze. Onnan tudom, hol keresselek.

Hallgattunk egy kicsit.

— Mit csinálsz.? — kérdeztem újra, kissé bizonytalanabbul.

— Hát, mit csinálhatnék? Semmit se csinálok. És te?

— Voltál az Adaptban?

— Voltam. De csak egy napig. Elhúztam a csíkot. Nem bírtam ki, érted.

— Értem. Figyelj, Olaf. én kibéreltem itt egy villát. Nem is tudom, hogy. de figyelj csak! Utazz ide!

Nem válaszolt azonnal. Amikor megszólalt, tétován csengett a hangja.

— Hát, mehetek éppen. Talán nem volna rossz, de tudod, mit mondtak.

— Tudom. De mit árthatnak nekünk? Különben is, tehetnek egy szívességet. Gyere!

— Minek? Gondolkodj egy kicsit, Hal! Az is lehet, hogy.

— Hogy mi?

— Hogy még rosszabb lesz.

— Honnan tudod, hogy nekem rossz?

Kurtán felkacagott — talán inkább sóhaj volt az a halk nevetés.

— Hát minek akarsz odarángatni?

Hirtelen remek ötletem támadt.

— Olaf, figyelj! Ez egy nyaralóhely, érted. Villa, kert, úszómedence. Csak. hiszen már tudod, mi van most, tudod, hogyan élnek, nem igaz?

— Hát egy-két dolgot már tudok, az biztos. Hangsúlya többet mondott, mint a szavai.

— Na látod. Szóval, figyelj! Utazz ide! De előbb szerezzél. bokszkesztyűt! Két párat. Öklözünk egy kicsit. Meglátod, milyen príma lesz!

— De öregem! Honnan kerítsek én neked bokszkesztyűt? Hiszen már réges-rég nem kapható.

— Akkor csináltass. Ne mondd nekem, hogy nem lehet összehozatni négy vacak kesztyűt! Csinálunk egy kis szorítót, és bunyózunk. Mi még bunyózhatunk, Olaf! Remélem, hallottál már a betrizálásról!

— Persze. Meg is van róla a véleményem. De nem telefontéma. Még megbotránkozna valaki.

— Olaf, utazz ide! Megteszed, amit kértem?

Sokáig hallgatott.

— Nem tudom, van-e értelme, Hal.

— Jó. Akkor mondd el, mik a terveid! Mert ha vannak, akkor elnézést, akkor nem zaklatlak tovább a hülye ötleteimmel.

— Nincsenek terveim — közölte. — És neked?

— Én azzal jöttem ide, hogy majd pihenek, tanulok, olvasok, de hát ezek nem tervek, csak. csak egyszerűen nem tudtam mihez kezdeni magammal.

— Olaf?

— Úgy látszik, egyformán rajtoltunk — dünnyögte. — Hát nézd, Hal, végül is, nem olyan nagy ügy. Hiszen akármikor visszajöhetek, ha kiderül, hogy.