Stanisław Lem - Visszatérés

— Jaj, ne huhogj már! — vágtam közbe türelmetlenül. — Kár a szóért. Szedd a holmid, és gyere! Mikor érkezel?

— Akár holnap reggel. Igazán öklözni akarsz?

— Miért, te nem?

Elnevette magát.

— Dehogynem, öregem! És biztos, hogy ugyanazért, mint te.

— Akkor áll az alku — szögeztem le gyorsan. — Várlak. Vigyázz magadra.

Fölmentem a szobámba. Külön bőröndben lapuló kellékeim közül elővettem a kötelet. Jókora tekercs volt. Szorítóhoz való. Csak négy rugalmas kis oszlop kell, és kész a ring. Bíró nélkül. Arra nincs szükségünk.

Aztán megint nekiültem a könyveimnek. De mintha cement volna a fejemben. Nem az első eset. Ilyenkor ádáz harcot vívok, hogy átrágjam magam a szövegen. De ilyen nehezen még sohasem ment. Húsz könyvbe is belelapoztam két óra alatt, de öt percnél tovább semmi sem tudott lekötni. Még a meséket is sutba vágtam. Aztán elhatároztam, hogy nem kímélem magam: elővettem a legnehezebbnek ígérkező témát, a metagének analízisét, és nekirontottam az első egyenleteknek, mint a faltörő kos.

Mégiscsak áldásos a matematika, legalább is nekem, mert egy óra múlva hirtelen világosság gyúlt a fejemben, és elöntött a csodálat Ferret iránt — hogyan tudta mindezt kitalálni, mikor én még most is folyton elveszítem a fonalat, pedig járt úton cammogok, lépésről lépésre, ahogyan leírta, ő meg csak úgy, egy csapásra rájött!

Minden csillagot odaadnék érte, ha egy hónapig olyan eszem lenne, mint az övé.

Vacsoráról dalolt a jelzés, s vele szívembe nyilallott, hogy nem egyedül vagyok már a házban. Fontolgattam egy pillanatig, ne kérjem-e a szobámba a vacsorát, de elszégyelltem magam. Az ágy alá dobtam azt a rémes trikót, amiben felfújt majomnak nézek ki, fölvettem a jó öreg, laza pulóvert, és lementem az ebédlőbe. Ok már asztalnál ültek. Néhány udvarias közhelyen kívül egy szó sem esett a vacsoránál. Mert ők se nagyon beszélgettek — nem volt szükségük szavakra. Pillantásokból is megértették egymást; bólintással, szeme rebbenésével, röpke mosolyokkal szólt férjéhez a lány. Bennem meg lassan növekedésnek indult egy jéghideg súly, éreztem kezem sóvár éhségét, markolni akar valamit, megragadni, szétmorzsolni. Miért vagyok ilyen vad? — gondoltam elkeseredetten. — Miért van ez: ahelyett, hogy Ferret könyvén, a Starck-féle problémákon járna az eszem, ahelyett, hogy a magam ügyeivel törődnék, fékeznem kell magam, hogy ne örökké a lányt lessem, akár egy éhes farkas!

De ez még semmi. Akkor ijedtem meg igazán, amikor fent a szobában magamra csuktam az ajtót. Az Adaptban azt mondták a vizsgálatok után, hogy teljesen normális vagyok. Juffon doktor is azt mondta. De érezheti normális ember, amit én most? Mi ütött belém? Nem is szereplő voltam — csak tanú. Szemem láttára bontakozott ki valami lassan, szinte észrevétlenül felmerülő, még alaktalan jelenség, de végérvényes, visszavonhatatlan, akár a bolygók keringése. Az ablakhoz léptem, kibámultam a sötét kertbe, és rájöttem, hogy bizonyára bennem van ez már az ebéd óta, első pillanattól fogva, csak kellett hozzá egy kis idő. Ezért mentem be a városba, ezért felejtettem el a sötétségből áradó hangokat.

Mindenre készen álltam. Ezért a lányért. Nem értettem, hogyan történt, és miért van így. Nem tudtam, szerelem ez, vagy téboly. Mindegy volt. Csak azt az egyet tudtam, hogy többé már nem számít semmi. És harcoltam ellene — ott a nyitott ablaknál állva —, mint még soha semmi ellen; homlokomat a hideg ablakkerethez szorítottam, és rettenetesen féltem önmagamtól.

Tennem kell valamit — suttogtam némán magam elé. — Tennem kell valamit. Biztosan attól van ez, hogy valami bajom van. Majd elmúlik. Nem érdekelhet engem ez a lány. Nem is ismerem. Nem is különösebben szép. Csak nem fogok itt. Nem, az nem lehet — könyörögtem magamnak —, csak nem követek el. magasságos kék és fekete ég!

Villanyt gyújtottam. Olaf. Olaf kiment a bajból. Elmondok neki mindent. Elvisz innen. Elutazunk valahová. Megteszek mindent, amit mond. O az egyetlen, aki megért. Már holnap itt lesz. De jó! Fel-alá járkáltam a szobában. Éreztem minden izmomat, mintha csupa vadállat mozgolódna, feszülne, birkózna bennem, egyszer csak térdre roskadtam az ágynál, a takarót harapdáltam, és furcsa hang tört ki belőlem, nem zokogás, hanem száraz, undorító hörgés — nem akarok, nem akarok bántani senkit, de tudtam, hiába áltatom magam, nem segít rajtam se Olaf, se más.

Felálltam. Tíz év alatt megtanultam gyorsan dönteni. Életek forognak kockán, az enyém és másoké, hát döntöttem, ahogyan mindig. Ilyenkor hidegen mérlegelek, agyam szinte géppé válik, amely arra való, hogy összevesse a pro és kontra érveket, számoljon, és végérvényesen döntsön. Még Gimma is elismerte, pedig ő nemigen kedvelte, hogy pártatlan vagyok. Most sem járhatok el másképp, még ha szeretnék is, mint akkor, végszükségben, mert szükséghelyzet ez is. Pillantásom a tükörre tévedt, gyűlölettel meredtem a sápadt arcra, a beszűkült pupillájú, szinte fehér szemekre, sarkon fordultam, lefekvésre gondolni sem bírtam. Úgy, ahogy voltam, átvetettem a lábam az ablakpárkányon. Négy méter a földig. Leugrottam, szinte nesztelenül értem földet. Elfutottam a medence felé. Megkerültem. Kirohantam az útra. A halványan derengő úttest a dombok felé kanyargott, fényes hátú, keskenyedő kígyó, aztán már csak a sötétbe vesző, világos vonal. Egyre gyorsabban futottam, hogy jól meghajszoljam azt az oly erősen, oly egyenletesen dobogó szívet, vágtattam vagy egy óra hosszat, majd hirtelen házak fénye tűnt fel. Rögtön visszafordultam. Elfáradtam már, de éppen ezért tartottam a tempót, hangtalanul ostorozva magam: nesze! Nesze! — és csak futottam, futottam, míg fel nem tűnt az ismerős sövény — visszaértem a villa elé.

Lihegve álltam meg a medencénél, leültem betonperemére, lehorgasztottam a fejem, és a víz tükréről visszanéztek rám a csillagok. Nem akartam őket. Nincs szükségem csillagokra. Kötözni való bolond voltam, amikor törtem magam, hogy a legénységbe bekerüljek, amikor vérző zsákká kínoztattam magam a gravitronokban, minek kellett ez nekem, miért, miért nem tudtam, hogy meg kell maradni közönséges embernek, minél hétköznapibbnak, mert másképp nem lehet, nem érdemes élni.

Neszt hallottam. Ok sétáltak el mögöttem. Egy ütemre léptek, a férfi átfogta a lány vállát. Lehajolt. Árnyékuk összeolvadt.

Felálltam. Csókolóztak. A lány keze a férfi hajára simult. Láttam ujjai halvány csíkját. Akkor késként hasított belém valami soha nem érzett, émelyítő, szörnyű szégyenkezés. Én, a csillagjáró, Arder társa, itt lapulok a kertben, és csak azon jár az eszem, hogyan raboljam el egy vadidegen fickó vadidegen feleségét, micsoda vadbarom vagyok, csillagokból szalajtott vadbarom, annál is rosz-szabb, rosszabb, rosszabb.

Nem bírtam nézni őket. De néztem. Végre továbbsétáltak, lassan, összeölelkezve. Akkor megkerültem a medencét, s toronyiránt elrohantam. Hirtelen valami nagy, fekete árny került elém, beleütközött a kezem. Az autóm. Kitapogattam az ajtaját. Amikor kinyitottam, az utastérben felgyulladtak a lámpák.

Most céltudatos, de sietős, összpontosított figyelemmel csináltam mindent, mintha el kellene valahová utaznom, mintha fontos teendők várnának.

Felzúgott a motor. Fordítottam a kormánykeréken, és a reflektorok fényében kigördültem az útra. Kicsit remegett a kezem, hát erősebben szorítottam a volánt. Hirtelen eszembe jutott a fekete dobozka, olyan hevesen fékeztem, hogy az út szélére csúszott a kocsi. Kiugrottam, kinyitottam a motorházat, és lázas kutatásba fogtam. De nem találtam a dobozkát, mert a motor most egészen másmilyen. Talán legelöl. Kábelek. Vastömb. Tartály. Valami négyszögletes, ismeretlen holmi — ez az. Szerszámok. Heves mozdulatokkal, de figyelmesen szereltem; alig véreztem föl a kezem. Végül két kézre fogtam a tömörnek tűnő, súlyos fekete kockát, és bevágtam az út menti bozótba. Szabad vagyok! Becsaptam az ajtót, indítottam. Már éreztem a sebesség felsüvítő szelét. Erősödött. A motor bőgött, a kerekek sivítottak. Kanyar. Fékezés nélkül belerohantam, levágtam, kijöttem belőle. Másik, élesebb. Éreztem, roppant erő nyom kifelé, a géppel együtt. De még ezzel sem értem be. Újabb kanyar. Apprenousban spéci autók voltak a pilóták számára. Nyaktörő trükköket tanultunk, attól javulnak a reflexek. Igen hasznos edzés. Az egyensúlyérzéket is fejleszti. Például két keréken venni be a kanyart, és úgy is maradni egy kicsit. Meg tudtam csinálni, valamikor. És most megismételtem az üres úton, belerepülve a reflektorfény mögött tátongó sötétségbe. Nem azért, hogy megöljem magam. Egyszerűen nem érdekelt semmi. Ha másokkal lehetek kíméletlen, legyek magammal is. A következő kanyarban is két keréken robogtam, pokolian üvöltöttek az abroncsok, a kocsi átrepült a túloldalra, fara nagy csattanással nekivágódott valami sötétnek, talán egy fának? Már semmi sem létezett, csak a száguldás, a motor dübörgése, a jelzőórák sápadt visszfénye a szélvédőn, a szél dühös sivítása. Egyszer csak egy suhanó tűnt föl szemben, lehúzódott előlem az út szélére; én is mozdítottam a volánon, elsüvítettem mellette, de a légnyomás megdobott. A nehéz kocsi megpördült alattam, tompa csattanás, széthasadó acéllemez reccsenése, sötétség. A reflektorok összetörtek, a motor leállt.