Stanisław Lem - Visszatérés

— Hogy hívják ezt a helyet? — kérdezte.

— Klavestra. De maga a város néhány mérföldre van innét. Tudod, mit? Befurikázunk. Úgyis rendbe akartam hozatni a kocsit. Aztán hazajövünk toronyiránt, futunk egy jót. Mit szólsz hozzá?

— Hal — kezdte lassan —, te vén ló.

— Mi van?

Mosolygott a szeme.

— Sportolással akarod kiűzni az ördögöt? Szamár vagy.

— Akkor döntsd el, ló vagy szamár! — mérgelődtem. — Mi bajod a sportolással?

— Csak az, hogy nem használ. Bántottál itt már valakit?

— Hogy megsértettem-e valakit? Nem. Miért?

— Tettlegesen, úgy gondolom. Csak most értettem meg.

— Nem volt rá okom.

— Nem is ajánlom.

— Miért?

— Mert olyan, mintha egy gyereket ütnél meg. Érted?

— Nagyjából. Te verekedtél?

Igyekeztem nem mutatni, mennyire meglepődtem. Olaf az űrhajón az önuralmáról volt híres.

— Hát igen. Csúnyán lebőgtem. Mindjárt első nap. Illetve, éjjel. Nem tudtam kijönni a postáról. nincs ajtó, csak olyan pörgő izé, láttál olyat?

— Forgóajtó?

— Dehogy. Ha jól sejtem, azzal a biztonsági gravitációjukkal függ össze, tudod. Lényeg, hogy keringtem benne, mint a kerge birka, és ott volt a muksó egy lánnyal, és ujjal mutogatott rám, és röhögött hozzá.

Éreztem, hogy arcomon megfeszül a bőr.

— Jól tetted, ha behúztál neki — mondtam. — Remélem, máskor nem röhög.

— Hát, nem nagyon. Eltörött a kulcscsontja.

— És nem lett ebből bajod?

— Nem. Mert akkor szálltam le a gépről, és ő volt, aki provokált. Ne hidd, hogy egyből ütöttem. Szó sincs róla, én csak megkérdeztem tőle, miért olyan nevetséges, ha nem ismerem a járást, hiszen sokáig távol voltam. Csakhogy ezen még nagyobbat röhögött, és azt mondta, fölfelé böködve az ujjával: ja, maga abból a majomcirkuszból jött?

— Majomcirkuszból?

— Igen. És akkor.

— Várjál. Miért majomcirkusz?

— Nem tudom. Talán hallotta, hogy az űrhajósokat centrifugában forgatják. Nem tudom, mert aztán már nem társalogtunk. Hát ennyi. Elengedtek, csak ezentúl az Adaptnak a Lunán jobban meg kell dolgoznia a jövevényeket.

— Jön még vissza valaki?

— Jön. Simonadi csoportja, tizennyolc év múlva.

— Akkor ráérünk.

— Bőven.

— De azért elnézőek, valld be — mondtam. — Csontokat tördelsz, és csak úgy elengednek.

— Azt hiszem, a majomcirkusz miatt — tűnődött. — Tudod, nekik se kellemes. a mi ügyünk. Hiszen van eszük. Nem akarják, hogy kitörjön a botrány. Hal, te nem is tudod, mi van.

— Mi van?

— Tudod, miért nem adtak hírt a visszatérésünkről?

— Állítólag volt valami a reálban. Én nem láttam, de valaki mondta.

— Volt ám! Halálra nevetnéd magad rajta. „Tegnap a hajnali órákban visszatért a Földre a bolygókon túli tér kutatóinak egy csoportja. A csoport tagjai jól vannak. A tudományos eredmények feldolgozását megkezdték.” Kész, vége, pont.

— Ennyi?

— Bizony. És tudod, miért? Mert félnek tőlünk. Ezért szórtak szét bennünket az egész Földön.

— Hát nem. Én ezt nem értem. Hiszen van eszük. Te mondtad az előbb. Csak nem hiszik, hogy igazán vadállatok vagyunk, és átharapjuk a torkukat?!

— Ha azt hinnék, egyáltalán ki sem engedtek volna minket. Nem, Hal. Nem mirólunk van szó. Többről van itt szó. Még mindig nem érted?

— Úgy látszik, berozsdállott az agyam. Mondd el.

— Az emberek általában nem is tudják.

— Mit?

— Azt, hogy kihal a kutató szellem. Hogy expedíciók nincsenek, azt persze tudják. De nem gondolkodnak róla. Úgy gondolják, azért nincsenek expedíciók, mert nincs rájuk szükség, és kész. De azért akad egypár ember, aki pontosan látja és tudja, mi történik, és mi következik belőle. A jövőben, sőt már most is.

— Hát mi?

— Általános nyámnyilaság. Nyám-nyám most és mindörökké. Senki se repül már a csillagokba. Senki se kockáztat meg egy veszélyes kísérletet. Senki se próbálja ki saját magán az új gyógyszert. Azt hiszed, nem tudják? Tudják! És ha most nagydobra vernék, hogy mi kik vagyunk, mit csináltunk, miért repültünk, egyáltalán mi volt ez, akkor soha többé nem titkolhatnák el, milyen tragikus a helyzetük!

— Nyám-nyám? — ízlelgettem a szavát; ha valaki hallja, talán nevet rajta, de én csöppet sem találtam mulatságosnak.

— Az bizony. Miért, szerinted nem tragikus?

— Hát, nem tudom. Mert nézd csak, Ol! Persze, hogy mi óriási dolognak tartjuk, amit véghezvittünk. Nekünk mindig is az lesz. Odadobtuk érte tíz évünket, meg egyáltalán mindent, azért gondoljuk, hogy nincs ennél fontosabb a világon. De hátha nem is olyan fontos. Legyünk tárgyilagosak. Mondd meg őszintén: mit értünk el?

— Hogyhogy mit?

— No, teregesd ki a motyódat! Elő vele, mit hoztál a Fomalhautról!

— Megőrültél?

— Nem őrültem meg. Halljuk, mi haszna volt a mi űrutazásunknak?

— Mi pilóták voltunk. Kérdezd Gimmát, Thurbert.

— Ne kábíts, Ol! Együtt voltunk, és pontosan tudod, ők mit csináltak, mit csinált Venturi, amíg meg nem halt, mit csinált Thurber. no, miért nézel így rám? Hát mit hoztunk? Négy rakomány mindenféle analízist, színképek meg ez, meg amaz, kőzetminták, aztán ott az az élőszövet vagy metaplazma, vagy minek hívják azt a mocskot az Arcturus bétájáról. Normers igazolta a gravimágneses örvényelméletét, na és kiderült, hogy a C Meoli típusú bolygókon nem tri-, hanem tetraploid szilikonok létezhetnek; viszont azon a holdon, ahol Arder majdnem otthagyta a fogát, nincs semmi, csak ronda láva meg felhőkarcoló méretű buborékok. És azért, hogy megtudjuk, hogy az a láva ilyen francos nagy buborékokba dermed, mi elbaltáztuk tíz évünket, aztán visszajöttünk, hogy röhögjenek rajtunk, vagy kiállítsanak a panoptikumban. Hát mi a jó nyavalyának koslattunk mi oda? Meg tudod mondani? Hát kellett ez nekünk.?

— Lassan a testtel — morogta.

Dühös voltam. O is dühös volt. Szeme összeszűkült. Még a végén összeverekszünk, gondoltam, és remegni kezdett a szám széle. Akkor hirtelen ő is elvigyorodott.

— Vén gebe! — mondta. — Marhára fel tudsz bőszíteni, tudod?

— A tárgyra, Olaf! A tárgyra.

— Milyen tárgyra? Te térsz el a tárgytól. És ha hoztunk volna egy algebrában beszélő, nyolclábú elefántot, akkor most elégedett lennél? Hát mit vártál az Arcturuson? Édenkertet? Diadalkaput? Mi ütött beléd? Tíz év alatt nem hallottam tőled annyi marhaságot, mint amit most egy perc alatt össze-hordtál.

Mélyet lélegeztem.

— Olaf, úgy beszélsz, mintha idióta volnék. Tudod te, mire gondolok. Arra, hogy az emberek nagyon jól megvannak anélkül.

— Meg ám! De milyen jól!

— Csak várj. Szóval, egész jól élhetnek űrutazás nélkül, és még ha úgy van is, amint mondod, hogy a betrizálás miatt nem repülnek többé, akkor, öregem, talán nem is jártak rosszul ezzel a bolttal.

— Igazán? És tegyük fel, hogy megnősülsz. Most mit bámulsz? Nem nősülhetsz meg? Dehogynem. Ugyan, miért ne? És gyerekeid lesznek. Akkor önként, dalolva elviszed őket betrizálni. Jól mondom?

— Nem dalolva. De mit tehetnék? Nem üzenhetek hadat az egész világnak.

— No, akkor áldjon meg a fekete és kék ég — sóhajtotta. — Gyere, menjünk a városba, ha akarod.

— Jó. Ebéd két és fél óra múlva, addig visszaérünk.

— És ha nem érünk, nem kapunk semmit.?

— De kapunk, csak.