Stanisław Lem - Visszatérés

— Tréfáltam. Jössz úszni?

— Nem. Inkább olvasnék valamit. Tudsz adni?

— Vidd, amit csak akarsz. Ismered azokat a kis üvegvackokat, ugye?

— Persze. De remélem, nem olyan. olyan felolvasód van hozzá, az a bájolgós hangú.

— Nem, optonom van.

— Az jó. Elviszem. Te a medencénél leszel?

— Igen. De előbb feljövök veled, átöltözöm.

Odaadtam neki néhány könyvet, főleg történelmi munkákat, meg egy tanulmányt a népesedési folyamatok stabilizálásáról, mert az érdekelte. Es biológiát is, egy jókora művet a betrizálásról. Aztán átöltöztem, de a fürdőnadrágom valahogy elkallódott. Sehol se találtam. Fölvettem hát Olaf fekete úszónadrágját, rá a fürdőköpenyt, és kisétáltam a házból.

A nap már lement. Felhőgomolyok közeledtek nyugat felől, elborult az ég. Ledobtam a köpenyt a homokra, az is lehűlt már a nappali hőség után. Leültem, ujjaim hegyét a vízbe mártva. Mélyebben megrázott ez a beszélgetés, mint amennyire beismertem. Arder halála sohasem hagyott nyugodni. Talán igaza van Olafnak. Talán csak az emlékezés törvénye parancsolja, hogy soha meg ne nyugodjak.

Felálltam, és lendület nélkül, laposan fejest ugrottam. A víz meleg volt, én hidegre számítottam, és hápogtam a meglepetéstől. Kiúsztam. Túlságosan meleg volt, mintha levesben úsznék. A másik oldalon másztam ki, kezem sötét, nedves foltot hagyott az ugródeszka állványán. Hirtelen a szívembe nyilallt valami. Arder históriája elrepített egy másik világba, és most, talán mert a víz meleg lett, hirtelen eszembe jutott a lány, de úgy hasított belém a képe, mint valami rémületes veszély, amely-lyel nem bírok szembenézni — pedig muszáj.

Talán ez is csak rögeszme. Bizonytalanul fontolgattam a gondolatot, görnyedten lapulva a sűrűsödő sötétségben. Már a saját testemet is alig láttam, lebarnult bőröm beleveszett a homályba. Teljesen beborult az ég, és váratlanul, túl gyorsan, éjszaka lett. Fehér folt közeledett a ház felől. A lány fürdősapkája. Pánikba estem. Feltápászkodtam, egyszerűen el akartam szökni, de észrevett.

— Bregg úr? — szólított meg halkan.

— Én vagyok. Úszni jött? Én. nem zavarom. Már megyek.

— De miért? Engem nem zavar. Meleg a víz?

— Meleg. Nekem túlságosan is — mondtam.

A medence széléhez lépett, könnyedén elugrott. Csak a körvonalait láttam. Sötét fürdőruha volt rajta. Csobbant a víz. Éppen a lábam előtt merült fel.

— Rémes! — kiáltotta prüszkölve. — Mit művelt ez. Hideget kell hozzáengedni. Nem tudja, hogyan kell?

— Nem. De mindjárt kiderítem.

A feje fölött ugrottam be a vízbe. Leúsztam a medence fenekéig, és ott szeltem át, időnként a betont súrolva. A víz alatt, mint általában, kicsit világosabb volt, mint odakint, így megláttam, honnan jönnek a csövek. Kicsit kifulladva buktam fel, mert sokáig úsztam a víz alatt.

— Bregg!! — hallottam meg a lány hangját.

— Itt vagyok. Tessék?

— Megijedtem. — mondta halkabban.

— Mitől?

— Olyan sokáig maradt lent.

— Már tudom, hol van, rögtön megcsináljuk! — kiáltottam, és futottam a ház felé. A hősies búvárkodás fölösleges volt, a csapok jól látszottak a veranda előtti oszlopocskán. Megnyitottam a hideg víz csapját, és visszamentem a medencéhez.

— Megvan. Kicsit várni kell.

— Jó.

Az ugrótorony alatt állt, én meg a medence rövidebb falánál, mintha nem mernék közelebb menni. Lassan, óvatosan felé indultam. Szemem már megszokta a sötétséget. Arcvonásait is láttam. A vizet nézte. Nagyon jól állt neki a fehér sapka. És magasabbnak látszott, mint felöltözve.

Szótlanul ácsorogtam mellette, némaságom már kínossá vált. Akkor lehuppantam a földre. Tuskó vagy! — szidtam magamat. De semmi sem jutott eszembe. Sűrűsödtek a felhők, egyre sötétebb lett, de nem lógott az eső lába. Csak elég hűvös volt.

— Nem fázik?

— Nem. Bregg úr.

— Tessék?

— Nem kéne emelkedni a víznek?

— Nem, mert a lefolyót is kinyitottam. Talán már elég. Megyek, elzárom. A ház felől visszacap-latva megfordult a fejemben, hogy lehívhatnám Olafot.

Majdnem felkacagtam: micsoda szamárság! Félek a szívszerelmemtől. Laposan a vízbe ugrottam, s rögtön ki is úsztam.

— Talán most jó. Ha túl hideg, csak szóljon, engedek hozzá meleget.

Jóval sekélyebb lett a víz, mert a lefolyó nyitva maradt. A lány — láttam a felhőkre rajzolódó, karcsú árnyát — mintha tétovázott volna. Talán elment a kedve, talán visszamegy a házba, villant eszembe, és szinte megkönnyebbültem. Ekkor beugrott, és halkan felsikoltott, olyan sekély volt ott a víz — én meg nem figyelmeztettem. Jól beüthette a lábát, tántorgott egy kicsit, de nem esett el. Utána ugrottam.

— Nem esett baja?

— Nem.

— Én vagyok az oka. Szamár vagyok.

Derékig ért a víz. A lány elúszott. Kimásztam a partra, elzártam a lefolyó csapját, visszamentem. Ot sehol sem láttam. Halkan a vízbe ereszkedtem, átszeltem a medencét, aztán hanyatt fordulva, lusta karcsapásokkal leúsztam mélyen a víz alá. Kinyitottam a szemem, láttam az üvegesen sötétlő, fodrozódó felszínt. Lassan fölemelt a víz, helyben tapostam, és megláttam a lányt. A medence falánál állt. Felé úsztam. Az ugrótorony a túloldalon maradt, itt hamar leért a lábam. Csobogva nyílt szét lépteim előtt a sekély víz. Láttam a lány arcát, engem nézett. Talán utolsó lépteim lendületétől — mert vízben lábalni nehéz, de hirtelen megállni se könnyű —, vagy magam sem tudom, hogyan, elég az hozzá, hogy egyszer csak ott álltam, arasznyira tőle. Talán semmi sem történt volna, ha hátralép, de nem mozdult, keze a létra első fokán, és már túlságosan közel voltam ahhoz, hogy bármit is mondjak — hogy beszélgetés mögé bújjak.

Magamhoz öleltem, hideg volt és síkos, mint egy hal, mint egy különös, idegen lény, s ezen a szinte halottian hűvös, mozdulatlan testen hirtelen fölfedeztem a forró foltot, a száját. Csókoltam, csókoltam és csókoltam — tiszta őrület volt. Nem védekezett. Egyáltalán nem ellenkezett, mintha nem is élne. Vállon ragadtam, fölemeltem az arcát, hogy lássam, a szemébe nézzek, de már olyan sötét volt, alig tudtam a vonásait kivenni. Nem remegett. Csak lüktetett valami — nem tudom, az én szívem vagy az övé. Így álltunk, aztán lassan kibontakozott. Rögtön elengedtem. Kimászott a létrán a partra. Követtem, újból átöleltem, valahogy oldalról, remegett. Most reszketett. Szólni akartam valamit, de nem bírtam. Csak tartottam a karjaimban, magamhoz öleltem, míg újra ki nem bontakozott — nem tolt el magától, csak arrébb mozdult, mintha ott sem volnék. Lehanyatlott a karom. Elment. Az ablakomból kivetődő fényben láttam, amint fölemeli a köpenyét. Nem terítette magára, fölment a lépcsőn. Az ajtóban, a hallban már világos volt. Láttam a hátán, combján csillogó vízcseppeket. Az ajtó becsukódott mögötte. Eltűnt.

Eszembe villant — egy pillanatra —, hogy beugrom a vízbe, és soha többé ki se úszom. No ne! Ilyesmi még sohasem járt a fejemben. A fejem helyén. De hát ez az egész olyan értelmetlen, lehetetlen volt, és a legrosszabb, hogy nem tudtam, mit jelent, és most mit tegyek. És ő miért volt ilyen. ilyen. talán megbénította a félelem? Mindig, mindig csak a félelem? Nem, ez valami más volt. De mi? Honnan tudhatnám azt én? Vagy Olaf. Különben is, hát kamasz kölyök vagyok én, hogy a barátomhoz rohanjak tanácsért, mert megcsókoltam egy lányt?!