Stanisław Lem - Visszatérés

Bólintott.

— Nem mondod el senkinek?

Megcsóválta a fejét.

— Igazán?

— Igazán. Csak suttogta.

Kimentem. Lépcsők. Krémszínű fal, zöld fal. Szobám ajtaja. Kitártam az ablakot, mélyet lélegeztem. Milyen jólesik a levegő. Attól a perctől fogva, hogy tőle kijöttem, teljes nyugalom szállt rám. Még mosolyogtam is, bár nem a számmal, nem az arcommal. Magamban mosolyogtam, elnézően, a saját butaságomon, hogy nem tudtam, pedig milyen egyszerű. Sportbőröndömben keresgéltem, lehajolva. A kötelek között? Nem. Valami csomagocska, mi ez, nem, várjunk csak.

Megvan. Fölegyenesedtem, és hirtelen elszégyelltem magam. Ég a villany. Így nem lehet. A kapcsolóhoz mentem, hogy eloltsam, és Olaf állt a küszöbön. Felöltözve. Le sem feküdt?

— Mit csinálsz?

— Semmit.

— Semmit? Az mi ott? Ne dugd el!

— Semmi.

— Mutasd!

— Nem.

— Tudtam. Te gazember!

Nem számítottam az ütésre. Kiejtettem a kezemből, koppant a padlón. Egymásnak estünk, legyűrtem; felülkerekedett, az íróasztal felborult, az olvasólámpa nekicsattant a falnak, csak úgy zengett a ház. Elkaptam, nem bírt szabadulni, csak hánykolódott, sikoltást hallottam. Eri sikoltott, elengedtem Olafot, felugrottam. Eri az ajtóban állt. Olaf térdre tápászkodott.

— Öngyilkos akart lenni. Miattad! — nyögte rekedten. A torkát fogta. Elfordítottam a fejem. A falnak dőltem, rogyadozott a lábam. Rettenetesen szégyelltem magam. Eri döbbent pillantása ide-oda vándorolt közöttünk. Olaf még mindig a torkát fogta.

— Menjetek — suttogtam.

— Majd ha kinyírtál.

— Könyörgök.

— Nem.

— Kérem, menjen most el — szólalt meg Eri. Leesett az állam. Olaf döbbenten nézett rá.

— Ide figyeljen, ő. Eri nemet intett.

Olaf még mindig döbbenten bámulva, oldalazva kihátrált. Eri rám nézett.

— Igaz? — kérdezte.

— Eri. — jajdultam fel.

— Muszáj.? — kérdezte.

Bólintottam, hogy igen. O pedig megcsóválta a fejét.

— Hogyhogy.? — mondtam. És még egyszer, szinte feljajdulva: — Hogyhogy.?

Nem válaszolt. Felé indultam, s láttam, hogy összerándul, bolyhos köntösét szorongató keze reszket.

— Miért? Miért félsz tőlem ennyire? Nemet intett.

— Nem félsz?

— Nem.

— De reszketsz?

— Az nem számít.

— És. eljössz velem?

Bólintott, kétszer, mint egy gyerek. Átöleltem, olyan gyöngéden, ahogy csak bírtam. Mintha üvegből volna.

— Ne félj. — mondtam. — Nézd.

Nekem is remegett a kezem. Miért nem remegett akkor, amikor lassacskán megőszültem, Arderra várva? Miféle tartalékokhoz, rejtett zugokhoz jutottam el végre, hogy megtudjam, mennyit érek?

— Ülj le — mondtam —, hiszen egyfolytában reszketsz. Vagy nem is, várj! Lefektettem az ágyamra. Nyakig betakartam.

— Jobb így?

Bólintott. Nem tudtam, csak velem szótlan, vagy ilyen a természete. Letérdeltem az ágy elé.

— Mondj valamit — súgtam.

— Miről?

— Magadról. Ki vagy. Mit csinálsz. Mit akarsz. Illetve. mit akartál, mielőtt a nyakadba szakadtam.

Kicsit megvonta a vállát, mintha azt mondaná, „nincs miről beszélnem”.

— Nem akarsz beszélni velem? Azért, mert.

— Nem fontos. — mondta. Mintha arcul ütött volna. Visszahőköltem.

— Miért. Eri. miért. — dadogtam. De már értettem. Nagyon is jól. Felugrottam, és fel-alá járkáltam a szobában.

— Így nem akarom. Így nem bírom. Nem lehet. Így nem lehet, én.

Elámultam. Megint. Mert elmosolyodott. Alig észrevehető kis mosoly futott át az ajkán.

— Eri, mit jelentsen.

— Igaza van neki — mondta.

— Kinek?

— Hát a. maga barátjának.

— Miben?

Nehezére esett kimondani. Elfordította a tekintetét.

— Hogy maga. nem valami okos.

— Honnan tudod, hogy ezt mondta?

— Hallottam.

— Azt, amit beszélgettünk? Ebéd után? Bólintott. Elpirult. Még a füle is rózsaszín lett.

— Nem tehetek róla. Szörnyű hangosan beszéltek. Elmentem volna, de.

Leesett a tantusz. A szobája a hallból nyílik. Én marha! — gondoltam. Úgy meredtem rá, mint akit fejbe vertek.

— Te mindent hallottál? Bólintott.

— És tudtad, hogy rólad beszélek?

— Aha.

— Honnan? Hiszen nem mondtam nevet.

— Már előbb is tudtam.

— Miből? Fejét csóválta.

— Nem tudom. Csak tudtam. Illetve, előbb azt gondoltam, csak úgy rémlik.

— És mikor lett a később?

— Nem tudom. Úgy a nap folyamán. Éreztem.

— Nagyon féltél? — kérdeztem komoran.

— Nem.

— Nem? Miért nem? Halvány kis mosoly.

— Maga olyan, tisztára olyan, mint.

— Mint mi?!!

— Mint a mesében. Nem tudtam, hogy ilyennek. lehet. lenni. és ha az nincs, hogy. tudja. akkor azt hittem volna, csak álmodom.

— Biztosítlak, hogy nem.

— Ó, tudom! Csak úgy mondtam. Érti, miről beszélek?

— Nem nagyon. Úgy látszik, nem fog az agyam, Eri. Igen, Olafnak igaza volt. Tökfilkó vagyok. Reménytelen tuskó. Úgyhogy mondd meg világosan, jó?

— Jó. Maga azt hiszi, hogy félelmetes, pedig egyáltalán nem. Maga csak.

Elhallgatott, mintha nem találná a helyes szót. Tátott szájjal figyeltem.

— Eri, kicsikém, én. én egyáltalán nem gondoltam, hogy félelmetes vagyok. Képtelenség. Esküszöm. Csak mióta visszatértem, és mindenfélét hallottam, és megtudtam különböző dolgokat. ó, elég ebből! Már eleget beszéltem. Túlságosan sokat. Soha életemben nem fecsegtem ennyit. Beszélj, Eri! Mondjad!

Leültem az ágy szélére.

— Már nincs mit, igazán. Csak. nem tudom.

— Mit nem tudsz?

— Mi lesz.?

Fölé hajoltam. A szemembe nézett. Pillája meg se rebbent. Lélegzetünk összekeveredett.

— Miért engedted, hogy megcsókoljalak?

— Nem tudom.

Ajkammal megérintettem az arcát. A nyakát. Így feküdtem, fejemet a vállára hajtva, fogamat összeszorítva. Még sohasem éreztem így magam. Nem tudtam, hogy ilyen létezhet. Sírni szerettem volna.

— Eri — súgtam hangtalanul. — Eri, ments meg!

Nem moccant. Hallottam, valahogy messziről, sebes szívverését. Felültem.

— Mondd. — kezdtem, de folytatni nem volt bátorságom. Fölkeltem, lehajoltam a lámpáért, felállítottam az íróasztalt, megbotlottam valamiben — a vadászkés. A padlón hevert. A bőröndbe hajítottam. Visszafordultam a lányhoz.

— Eloltom a villanyt, jó?

Nem válaszolt. Eloltottam. Vaksötét lett, még a nyitott ablakban sem látszott semmi távoli fény. Semmi. Csak a feketeség. Mint odafent. Behunytam a szemem. Zúgott a csend.

— Eri. — suttogtam. Nem szólalt meg. Éreztem, hogy fél. Vaktában lépkedtem az ágy felé. Lestem a lélegzetét, de csak a mindent betöltő csend zúgott körülöttem, ő beleolvadt a sötétségbe, mintha eggyé váltak volna. El kellene mennem, gondoltam. Igen. Mindjárt megyek. De lehajoltam, és felködlött előttem az arca. Visszafojtotta lélegzetét.

— Nem — leheltem. — Ne félj. Semmi baj.

Hajához értem, megsimítottam ujjaim hegyével, ismerkedtem vele, még idegen, még váratlan. Úgy szerettem volna mindezt megérteni. Vagy nincs is mit megérteni? Milyen csend van. Olaf alszik? Biztosan nem. Ül, figyel. Vár. Oda kell mennem. De nem tudok. Túlságosan valószínűtlen, bizonytalan ez. Nem mehetek. Nem bírok. Vállára hajtottam a fejem. Egy mozdulat, és hozzásimultam. Éreztem, megdermed a teste. Elhúzódott.

— Ne félj — súgtam.

— Nem.

— De reszketsz.