Stanisław Lem - Visszatérés

— Olaf!!! — hördültem fel.

— Na jó, csak nyugi. Pompás leletet ásott ki magának a régész hölgyed. Százhatvan éves vőlegény, az már antik darab, mi?

— A humorod.

— Nem tetszik neked, tudom. Nekem se. De mire jutnék, öregem, ha nem ismerném az észjárásodat? Mehetnék temetésre. Hal, Hal.

— Tudom, mi a nevem.

— Most mi bajod? Káplán úr, gyülekező! Eszünk és lelépünk.

— Még azt se tudom, hová.

— Én véletlenül tudom. A tengerparton még vannak kiadó házacskák. Beültök az autóba.

— Hogyhogy beültök?

— Hát mit gondoltál? Szentháromság? Káplánom, te.

— Ha nem hagyod abba, Olaf.

— Jó. Tudom. Te azt szeretnéd, hogy mindenki boldog legyen: én, te, az a Seol vagy Seon, vagy mi. Hát, ez nem megy. Együtt indulunk, aztán kitehetsz Houluban. Ott röpre szállok.

— Szépen megszerveztem a nyaralásodat — dünnyögtem.

— Én nem panaszkodom, te se panaszkodj. Hátha kisül ebből valami. No, eleget járt a szájunk. Gyere!

Furcsa hangulatban reggeliztünk. Olaf a szokottnál többet beszélt, de inkább csak a falnak. Eri és én alig szólaltunk meg. Aztán a fehér robot kihozta a suhanót, és Olaf hajtott be vele Klavestrába az autóért. Valami okból így döntött, az utolsó pillanatban. Egy óra múlva a kocsi már a kertben állt, beraktam egész cókmókomat, Eri is hozta a holmiját — úgy rémlett, nem mindet, de nem kérdezősködtem: igazság szerint nem is szóltunk egymáshoz. Az egyre tikkasztóbb napsütésben előbb Houluba hajtottunk — rövid kitérő volt —, ott Olaf kiszállt; csak útközben árulta el, hogy már bérelt is nekünk házat.

Tulajdonképpen el sem búcsúztunk.

— Figyelj — mondtam —, ha értesítelek. eljössz?

— Valószínűleg. Majd megírom a címemet.

— Írjál Houluba, poste restante — mondtam. Búcsúra nyújtotta kemény kezét. Hány ilyen lehet még az egész Földön?

Megszorítottam, hogy a csontom is belereccsent, aztán vissza se nézve beültem a volán mögé. Alig egy órát tartott az út. Olaf megmondta, hol keressük a házat. Kicsi ház volt, négyszobás, úszómedence nélkül, de közvetlenül a tengerparton. A következő dombra érve az elszórt, színes házacskák között megláttuk az óceánt. Tompa, távoli morajlását már előbb hallottuk.

Időnként Erire pillantottam. Szótlanul ült, egyenes derékkal, csak ritkán nézett ki az elsuhanó tájra. A házacska — a mi házunk — kék, narancssárga tetővel, mondta Olaf. Megnyaltam az ajkam, sós ízt éreztem. Az út elkanyarodott, párhuzamosan a homokos parttal. Az óceán hullámai messziről mozdulatlannak tűntek, zúgásuk belevegyült a hangos motorzúgásba.

A mi házunk majdnem az utolsó volt. A kis kert, a lerakódott sótól szürkés bokraival, nemrég elmúlt vihar nyomait mutatta. A hullámok nyilván felcsaptak az alacsony kerítésig: üres kagylóhéjak hevertek előtte. A háztető előrenyúló karimája, mint egy kackiásan szembe húzott, lapos kalap, jókora árnyékot vetett. A szomszéd ház úgy hatszáz lépésre volt tőlünk, egy gyér fűvel benőtt, magas homokbucka mögött. Lent, a félhold alakú strandon, apró emberalakokat láttam.

Kinyitottam a kertajtót.

— Eri.

Szó nélkül kiszállt. Csak tudnám, mi játszódik le kissé összeráncolt homloka mögött! Jött mellettem, a bejárat felé.

— Ne így — mondtam. — Nem lépheted át a küszöböt, tudod?

— Miért?

Ölbe kaptam.

— Nyisd ki. — kértem. Hozzáért a lemezhez, az ajtó kinyílt.

Átemeltem a küszöbön, és talpra állítottam.

— Régi szokás. Szerencsét hoz.

Előrement, hogy megnézze a szobákat. Hátul volt az önműködő konyha meg egy robot, nem is robot, csak amolyan bamba kis takarítógép. Azért felszolgálni is tud. Végrehajtja a parancsokat, de a szókincse szegényes.

— Eri — mondtam —, akarsz lemenni a strandra?

Megrázta a fejét. A legnagyobb, fehér-arany szobában álltunk.

— Hát mit akarsz, talán.

Be sem fejezhettem, újból nemet intett.

Láttam már, hogy bajok lesznek. De a kockát elvetettem, játszanom kell tovább.

— Behozom a holmikat — mondtam. Vártam, válaszol-e, de ő leült a fűzöld fotelba, és lerítt róla, hogy úgysem szól semmit.

Szörnyű volt ez az első nap. Eri nem dacoskodott látványosan, nem kerülte feltűnően a társaságomat, ebéd után még tanulni is próbált egy kicsit — megkértem, hadd maradjak a szobájában. Megígértem, hogy nem zavarom, meg se nyikkanok, csak nézem. De már negyed óra múlva (ilyen gyors felfogású vagyok!) rájöttem, hogy a jelenlétem úgy nyomasztja, mint valami láthatatlan szikla — erről árulkodott hátának vonala, óvatos kis mozdulatai, titkolt erőfeszítése, így aztán verítékezve menekültem onnan, és inkább a szobámat róttam. Nem ismertem még Erit. De azt már tudtam, hogy nem buta lány, sőt. A mi helyzetünkben ez jó is, meg rossz is. Jó, mert ha nem is érti, legalább sejti, ki vagyok, és nem barbár szörnyeteget vagy vadembert lát bennem. Rossz, mert ha így áll a dolog, nem sokra megyek Olaf utolsó percben adott tanácsával. Hon könyvéből idézte az ismert aforizmát: „Legyen jég a férfi, akkor lángol a nő”. Esélyre tehát szerinte csak éjszaka számíthatok, nem nappal. Ezt nem akartam, ezért kínlódtam annyira, de tudtam, ilyen rövid idő alatt hiába is próbálnám meggyőzni, bármit mondok, a szavak leperegnek róla. Mert ugyan mivel cáfolhatnám az ő igazát, jogos haragját, amely csak egyetlenegyszer nyilvánult meg, pillanatnyi dühkitörésében, amikor kiabálni kezdett: nem akarom! Nem akarom! És hogy utána olyan gyorsan erőt vett magán, az is rossz jel.

Estére rettegni kezdett. Igyekeztem összehúzni magam, lapítottam a fű alatt, mukkanás nélkül, mint Woow, az a kis pilóta, leghallgatagabb kollégánk, aki képes volt bármit tudtul adni és megtenni anélkül, hogy szóra nyitná a száját.

A vacsora hátborzongató volt, Eri egy falatot sem evett. Aztán csak nőttön-nőtt bennem a harag, már-már gyűlöltem a kínlódásom miatt, és mert tudtam, milyen végtelenül igazságtalan ez az érzésem, még jobban gyűlöltem.

Első igazi éjszakánk: amikor elaludt a karomban, s a teste még parázslott, de zihálása csöndesedő sóhajokba ment át, tulajdonképpen biztos voltam benne, hogy győztem. Egész idő alatt harcolt, de nem ellenem, hanem a saját testével, amelyet lassanként megismertem keskeny körmeitől, apró uj-jaitól, tenyerétől a lába hegyéig. Minden porcikáját és hajlatát felnyitottam, mintegy életre keltettem csókjaimmal, leheletemmel, belélopóztam — akarata ellenére, végtelenül türelmesen és lassan, szinte észrevehetetlen átmenettel; és ha éreztem erősödő, halálos ellenállását, visszahúzódtam; értelmetlen, őrült, gyerekes szavakat suttogtam, aztán meg csak némán becéztem, érintésekkel ostromoltam órák hosszat, és éreztem, amint megnyílik, amint merevsége a végső ellenállás reszketésébe csap át. Aztán másképpen remegett, már legyőzve, de én egyre csak vártam, és némán, mert ez már a szavakon túl volt, csak néztem a sötétségben karcsú karját, mellét, bal mellét, mert ott dobogott egyre gyorsabban a szíve, és egyre hevesebben lélegzett, kétségbeesetten, és megtörtént. Nem is gyönyör volt, hanem a megsemmisülés és egybeolvadás kegyelme, a testek határának rohamozása, hogy pillanatokra vadul eggyé váljanak, és viaskodó leheletünk, forróságunk öntudatlanságba zuhanjon. Felkiáltott, csak egyszer, gyengén, vékony, gyerekes hangon, és akkor átölelt. Aztán lehullott rólam a keze, lopva, mintha hirtelen rádöbbent volna, mélyen szégyenkezve, szomorúan, hogy milyen rettenetesen félrevezettem és becsaptam. Én meg kezdtem mindent elölről, a néma esdeklést, ujjai tövét csókolgatva, az egész gyöngéd és oly kegyetlen hadjáratot. És minden megismétlődött, mint valami forró, fekete álomban, és egyszer csak éreztem, hogy hajamba mélyedő keze csupasz vállá hoz szorítja arcomat, olyan erővel, amilyet nem is képzeltem róla. Aztán halálosan kimerülve, hevesen zihálva, mintha szabadulni akarna a felgyűlt forróságtól és a hirtelen rémülettől, elaludt. Én pedig csak feküdtem mozdulatlanul, élettelenül, a végsőkig felcsigázva, mintha meg akarnám fejteni, hogy ami történt, mindent jelent vagy semmit. Az álom küszöbén úgy rémlett, megmenekültünk, és csak ekkor szállt rám a nyugalom, az a nagy nyugalom, mint a Kereneián, amikor a repedezett, forró lávalapokon feküdtem az eszméletlen Arderral, de láttam lélegző száját a szkafander ablaka mögött, és tudtam, hogy nem jöttem hiába, csak annyi erőm sem volt már, hogy kinyissam tartalékpalackja csapját; bénán hevertem, érezve, hogy életem legnagyobb eseményén már túl vagyok, és ha most meghalok, már nem változik semmi, és tehetetlenségem a diadal kimondatlan némasága volt.