Stanisław Lem - Visszatérés

Reggel pedig minden kezdődött elölről. Az első órákban még szégyenkezett, vagy talán megvetés volt, nem tudom, nekem szólt-e, vagy önmagát vetette meg azért, ami történt. Dél felé sikerült rávennem egy kis kirándulásra. Autóztunk az óriási, napsütötte homokpartok mentén. Előttünk a Csendes-óceán, zúgó kolosszus, tajtékos hullámok fehér-arany, ívelt barázdáival, vitorlások színes foltocskáival, egészen a láthatárig. Megállítottam a kocsit, ahol véget ér a homokpart, és váratlanul felbukkan egy meredek sziklafal. Az út éles kanyara után, egyméternyire a meredély szélétől, egyenesen lelátni a hullámverésre. Aztán hazamentünk ebédelni. Megint olyan lett a hangulat, mint tegnap, és dermedt szívvel gondoltam az éjszakára, mert nem akartam. Így nem akartam. Ha másfelé néztem, éreztem a pillantását. Törtem a fejem, miért ráncolja megint a homlokát, miért mered újra meg újra furcsán maga elé. Aztán vacsora előtt, mikor már asztalnál ültünk, nem tudom, hogyan és miért, egyszerre csak világosság gyúlt az agyamban. Kedvem lett volna falba verni a fejem, hogy ilyen önző szamár voltam, ilyen önáltató gazember — dermedten ültem, moccanni sem bírtam, csak belül tombolt a vihar, homlokomat kiverte a veríték, rosszullét környékezett.

— Mi bajod.? — kérdezte.

— Eri — nyögtem —, én. csak most. Esküszöm! Csak most jöttem rá, ebben a pillanatban, hogy azért jöttél velem, mert féltél, hogy különben én. igazam van?

Elkerekedett a szeme a csodálkozástól, éberen fürkészett, mintha csalást, komédiázást gyanítana.

Bólintott.

Felugrottam.

— Megyünk.

— Hová?

— Klavestrába. Csomagolj! Ott leszünk. — órámra néztem — három óra múlva.

Nem mozdult.

— Igazán.? — mondta.

— Igazán. Eri! Én nem tudtam. Jó, tudom. Nem hangzik valami hihetően. De vannak határok. Igen, vannak határok. Eri, én még nem is értem igazából, hogyan tehettem. áltattam magam, nyilván. Na jó, nem tudom, mindegy, ez most már úgysem számít.

Összecsomagolt — olyan gyorsan. Recsegve-ropogva összeomlott bennem minden, de kifelé teljesen, majdnem teljesen nyugodt voltam. Amikor beült mellém a kocsiba, azt mondta:

— Hal, ne haragudj.

— Hogy én, miért? Ja, úgy! — kaptam észbe. — Te azt gondoltad, tudom?

— Persze.

— Jó. Ne beszéljünk többet róla.

És megint százzal robogtunk; elvillantak mellettem a lila, fehér, zafírkék házacskák, kanyargott az út, még gyorsabban, elég nagy volt a forgalom. Aztán ritkult, a házak elfakultak, az ég sötétkék lett, feltűntek a csillagok, süvített a szél.

Megszürkült az egész környék. A hegyek domborzata ellaposodott, csak szürke púpok körvonalai maradtak, az út széles sávja pedig foszforosan derengett a félhomályban. Felismertem Klavestra első házait, a jellegzetes kanyart, a sövényt. Leálltam a bejáratnál, bevittem Eri holmiját a kertbe, a veranda elé.

— Nem akarok. bemenni a házba — mondtam. — Érted.

— Értem.

Búcsúzkodni sem akartam, egyszerűen sarkon fordultam. Megérintette a kezemet, összerezzentem, mint akit megperzseltek.

— Hal, köszönöm.

— Ne mondj semmit. Az ég szerelmére, csak ne mondj semmit!

Menekültem. Beugrottam a kocsiba, indítottam, a motorbőgés egy pillanatra lehűtött. Nevetséges alak vagyok. Hát persze, attól félt, hogy megölöm a férjét. Hiszen látta, amint majdnem megfojtom szerencsétlen Olafot, csak azért, mert nem engedte, hogy — és különben is! Különben is! Ordítottam ott a kocsiban, megtehettem bármit, egyedül voltam, a motorbőgés elnyomta őrjöngésemet — és megint csak nem tudom, melyik percben jöttem rá, mit kell tennem. És újra, mint először is — nyugalom szállt rám. Már nem ugyanolyan. Mert az, hogy ilyen aljasul visszaéltem a helyzettel, így kényszerítettem őt, hogy velem jöjjön, és minden csak ezért történt — az rosszabb volt mindennél, amit el tudtam képzelni, mert még az emlékeimtől is megfosztott, annak az éjszakának az emlékétől, és mindentől. Én magam, saját kezemmel pusztítottam el mindent mérhetetlen önzésemben, vakságomban, nem látva meg, ami ott van az orrom előtt, ami a legnyilvánvalóbb — hiszen nem hazudott Eri, amikor azt mondta, nem fél tőlem. Nem is magát féltette, persze. Hanem a férjét.

Az ablakok mögött fénypontok repültek, szétszóródtak, puhán elmaradtak. Gyönyörű volt a táj, és én gyötrődve, összezúzva, csikorgó kerekekkel robogtam egyik kanyarból a másikba, a Csendesóceán felé, a meredek sziklafal felé, ott kint. Egyszer a vártnál nagyobbat zökkent a kocsi, kicsúszott jobboldalt az útpadkára. Egy pillanatra megrémültem, aztán felkacagtam — félek itt meghalni, mert máshol akarok, és kacajom hirtelen zokogásba fulladt. Gyorsan kell végeznem, gondoltam, mert már nem vagyok a régi. Ami velem történik, rosszabb, mint szörnyű — undorító. És azt is elmondtam magamnak, hogy szégyellhetem magam. De a szavaknak nem volt súlyuk, értelmük sem. Szuroksötét volt már az éjszaka, az út szinte üres, nincs forgalom ilyenkor — de mögöttem, nem is messze, felbukkant egy fekete suhanó. Könnyen, simán követett, ahol én vad dolgokat műveltem a fékkel és a gázzal. Persze, mert a suhanókat mágneses vagy gravitációs vonzás tartja meg az úton, ördög tudja, melyik. Könnyűszerrel meg is előzhetett volna, de csak követett úgy nyolcvan méterről, hol egy kicsit közelebb jött, hol növelte a távolságot. Ha az alvázzal a földet súrolva levágtam egy éles kanyart, a suhanó hátramaradt, pedig nyilván lépést tarthatott volna. Talán fél a vezetője. Illetve, talán nincs is vezetője. De mit bántam én azt a suhanót!

Bántam, mert éreztem, nem véletlenül jár a nyomomban. És hirtelen rádöbbentem, hogy Olaf az, Olaf, aki (joggal!) fikarcnyit sem bízva bennem, itt várta valahol a környéken, hogyan alakulnak a dolgok. És attól a gondolattól, hogy itt az én megmentőm, az én drága, öreg Olafom, aki megint csak nem engedi, hogy megtegyem, amit akarok, megint a bátyám, a vigasztalóm lesz, olyan eszeveszett düh fogott el, hogy egy másodpercig az utat sem láttam.

Miért nem hagynak békében? — gondoltam, és tövig nyomtam a gázpedált. Minden erőt kipréseltem a kocsiból, mintha nem tudnám, hogy a suhanó úgyis kétszer olyan gyors, ha akar. Így száguldottunk az éjszakában, a fénypettyes dombok között, és a szél jajongó süvítésébe már belevegyült, mintha feneketlen szakadékból jönne, a láthatatlan óceán roppant zúgása.

Hát csak kövess! — gondoltam. Csak kövess! Nem tudod, amit én tudok. Nyomomban vagy, szimatolsz, nem hagysz békén, sebaj; én kicsúszom a kezedből, egyszerűen eltűnök, mire észbe kapnál. Ha a fejed tetejére állsz, a suhanó akkor se tér le neked az útról. Úgyhogy az utolsó pillanatban legalább tiszta lesz a lelkiismeretem. Nagyon helyes.

Éppen elrobogtam a házacskánk előtt — három világos ablaka szíven ütött, mintha csak azt bizonygatná, hogy nincs olyan kín, amit fokozni ne lehetne, és máris az óceánnal párhuzamos, utolsó útszakaszra értem. Ekkor a suhanó, legnagyobb rémületemre, gyorsított, és előzni kezdett. Durván elébe vágtam, balra. Visszahúzódott, és így manővereztünk: valahányszor előzni akart, elálltam az út bal oldalát, talán ötször is. Aztán hiába vágtam elébe, folytatta az előzést, kocsimat majdnem súrolta az üresnek látszó, ablaktalan jármű fényes, fekete oldala; most már biztosra vettem, hogy ez Olaf, mert ilyesmit meg nem merne tenni senki emberfia — de hát Olafot nem gyilkolhatom meg. Azt azért mégsem. Átengedtem. Megelőzött, azt hittem, most megpróbál valahogy leállítani, de nem, továbbhajtott, úgy tizenöt méterrel előttem — no, gondoltam, az nem baj. És lassítottam, abban a halvány reményben, hogy eltávolodik, de nem akart, lassított ő is. Mérföldnyire lehettünk attól az utolsó kanyartól, a meredélytől, amikor a suhanó tovább lassult, az út közepén, hogy meg ne előzhessem. Megfordult a fejemben, hogy talán sikerülne itt, most, de itt nincs szikla, csak homokos part, száz méter után bepörögnek a kerekeim, még a vízig se jutnék el — ilyen ostobaságot csak nem csinálok. Nem volt mit tenni, tovább hajtottam, a suhanó pedig tovább lassított. Láttam, mindjárt megáll: fekete karosszériája hátul vörösen felragyogott, mintha lángoló vért ontanának a féklámpák. Megpróbáltam hirtelen megelőzni, de keresztbe fordult. Gyorsabb és mozgékonyabb volt, hiszen gép vezette. A gép reflexe mindig gyorsabb. A fékbe tapostam, de későn; rémes csattanás, a szélvédőm előtt felbukkant a fekete tömb, előrebuktam, s elvesztettem az eszméletemet.