Stanisław Lem - Visszatérés

Az Elvarázsolt Kastély abból állt, hogy bezárták az embert egy tökéletesen elszigetelt kis tartályba. Nem jutott be hozzá se hang, se fény, se levegő, se rezgés. Akár egy kis rakétában, volt mindenféle készülék (bár nem valódi), meg elegendő víz, élelem, oxigén. És ott kellett éldegélni tétlenül, semmit sem csinálva, egy teljes hónapig — ami felért egy örökkévalósággal. Senki sem lépett ki onnan ugyanúgy, mint ahogyan beszállt. Én, Janssen doktor egyik legkonokabb kísérleti egérkéje, csak a harmadik héttől láttam olyan furcsa dolgokat, mint mások már a negyedik, ötödik napon: arc nélküli szörnyek, formátlan masszák szivárogtak elő a fantomkészülékek holtan fénylő műszerfalából, hogy őrült párbeszédeket folytassanak velem, ide-oda lebegjenek verítékező testem fölött, amely elvesztette határait, átváltozott, óriásira nőtt, végül — ami talán a legszörnyűbb — önállósította magát. Előbb egyes izomrostok kezdtek rángatózni, aztán jött a borzongás, a zsibbadás, a görcsök, végül a rémisztő mozdulatok — döbbenten, értetlenül meredtem rájuk, és ha nincs az előzetes edzés meg az elméleti felkészítés, azt hittem volna, démonok lettek úrrá a karomon, fejemen, nyakamon. Úgy hírlett, leírhatatlan jeleneteket lát a tartály kárpitja — no meg Janssen és a csapata, mert ők a kamerájukkal figyelték, mi történik odabent, de mi ezt akkor nem tudtuk. Hiteles, teljes elszigetelést akartak. Csak azt nem értettük, miért tűnik el a doktor egyik-másik asszisztense. Később, már útközben, Gimma elárulta nekem: egyszerűen megtörtek attól a látványtól. Egyikük, Gobbek, állítólag erőszakkal ki akarta nyitni a tartályt, annyira megrendítette a bezárt ember kínszenvedése.

De ez még csak az Elvarázsolt Kastély. Azután jött a Mángorló: pörgettyűk és centrifugák, pokoli gyorsító gépezet, amelytől 400 g is kitelt — ekkora gyorsítást persze sohasem adtak, mert az emberből csak egy tócsa maradt volna, de a 100 g is elég volt ahhoz, hogy a vizsgált személy egész háta egy pillanat alatt ragacsos legyen a bőrén kiserkenő vértől.

Az utolsó próbát, a Koronázást, egész jól kiálltam. Ez már a végső rosta, az utolsó állomás volt. Al Martin, aki akkor a Földön annyival termetesebb volt a több embernél, mint én mostanában, valóságos izomkolosszus, a megtestesült nyugalom, olyan állapotban jött vissza a Koronázásról a Földre, hogy rögtön elszállították az állomásról.

Egészen egyszerű dolog volt ez a Koronázás. Szkafanderbe bújtatták az embert, kivitték föld körüli pályára, úgy százezer kilométer magasságba, ahol a Föld úgy ragyog, mint egy ötszörös méretű Hold, egyszerűen kidobták a rakétából az űrbe, és elrepültek. O meg szépen várta, lebegve, kézzellábbal kapálózva, hogy visszajöjjenek érte, megmentsék. Biztonságos volt a szkafander, kényelmes is, oxigénkészülékkel, klímaberendezéssel, melegítette az embert, még etette is kétóránként egy szopókából tápláló pasztával. Úgyhogy semmi baja nem eshetett, hacsak el nem romlik a szkafander külsejére szerelt adó, amely állandóan jelzi, hol tartózkodik a gazdája. Csak egyvalami hiányzott a szkafanderből, a rádiótelefon, persze éppen azért, hogy az áldozat semmiféle hangot ne halljon, a sajátján kívül. Várjon szépen, lebegjen ott súlytalanul, nézegesse az anyagtalan sötétséget meg a csillagokat. Elég sokáig, az tény, de nem túlságosan sokáig. Ennyi az egész feladat.

Igen, csakhogy az emberek ettől megtébolyodtak. Epilepsziás görcsökben rángatózó embereket húztak be a bázis rakétájába. Teljesen ellentétes az ember lényével, amit ott el kellett viselni — tudatosan végigélve a tökéletes megsemmisülést, a semmibe vészest, a halált, megtapasztalva az örökkévalóságot, amely belehatol, és megérezteti vele rettentő ízét. Olyan élmény jutott nekünk, amelyről mindig azt hitték, lehetetlen, felfoghatatlan, a minden irányban határtalan földön kívüli lét; végtelen zuhanás, csillagok a haszontalan, kalimpáló lábak között. Hiábavaló, fölösleges a kéz, a száj, a gesztus, minden mozdulat és mozdulatlanság, a szkafanderekben feldagadt a kiáltás, üvöltöttek a boldogtalanok — elég!

Elég ezekből az emlékekből, hiszen csak próba volt, bevezetés, furfangosan kimódolt vizsgálat, ráadásul biztonságos: a „koronásoknak”, fizikailag, sohasem történt bántódásuk, mindet megtalálta a bázis rakétája. Igaz, ezt sem közölték velünk, hadd legyen a helyzet minél hitelesebb.

Nekem azért sikerült jól a Koronázás, mert megvolt a saját módszerem. Nagyon egyszerű és teljesen tisztességtelen módszer, tilos is. Amikor kidobtak a rakétából, behunytam a szemem. Aztán mindenfélékre gondoltam. Csak egyvalamiből kellett sok: akaraterőből. Elhatározza az ember, hogy ha fene fenét eszik, akkor se nyitja ki a szemét. Janssen, azt hiszem, tudott a cselemről. Senki sem írta a rovásomra.

De mindez a Földön vagy a közelében történt. Aztán jött a nem kimódolt, nem laboratóriumban létrehozott űr, amely igazán gyilkol, nem látszólag; és akad, akit megkímél: Olaf, Thurber, Gimma, én, heten az Ulyssesről — még azt is megengedte, hogy visszatérjünk. És ezek után mi, akik semmire úgy nem vágyódtunk, mint nyugalomra, alighogy megláttuk tökéletesen megvalósított álmunkat, máris megvetjük. Ha jól emlékszem, Platón mondta: „Ó, te boldogtalan — megkapod, amit akartál”.

Egyik éjjel, nagyon későn, szerelemtől fáradtan feküdtünk, Eri felém fordított arca a könyököm hajlatában pihent, s a nyitott ablakon egyenesen kiláttam a felhők között a csillagokra. Nem fújt a szél, a függöny szunnyadó fehér kísértetként hevert az ablakpárkányon, de hallottam az óceán hullámverését. Hosszú morajjal gördült kifelé a hullám, dübörögve tört meg a parton, néhány szívdobbanásnyi csönd, és a láthatatlan víz a sötétségben újra megostromolta a lapos partot. De én nem a monoton hullámverésre, a földi lét jelére figyeltem — tágra nyitott szemmel bámultam a Dél Keresztjét, amelynek bétája iránycsillagunk volt. Minden napomat az ő bemérésével kezdtem, már olyan gépiesen, hogy közben másfelé jártak a gondolataim; biztos vezérlőnk volt, soha ki nem alvó világítótorony az űrben. Szinte kezemben éreztem a fémfogantyúkat, amelyekkel azt a fénypontot, a sötétség dárdahegyét, a látómező közepébe tereltem, szinte éreztem a szemüveg puha gumikeretét arcomon, szemöldökömön. Ez a csillag, a legtávolabbiak egyike, még akkor is alig változott, amikor célba értünk; ugyanolyan közönyösen ragyogott, pedig az egész Dél Keresztje régen szétesett már. Nem létezett a mi számunkra, mert berepültünk a karjai közé, s akkor ezt a fehér pontot, ezt a csillagóriást nem kihívásnak láttuk már, mint eleinte. Változatlansága megmutatta igazi jelentését, ráébresztett, milyen apró-cseprők a mi tetteink, rádöbbentett az űr, a világegyetem teljes közönyére, amellyel soha senki nem tud megbékélni.

De most, amint az óceán két morajlása között Eri lélegzését lestem, alig hittem az egészet. Hajtogathattam magamban: — Igenis ott voltam, igazán ott voltam — határtalan álmélkodásom mégsem csökkent. Eri összerándult. El akartam húzódni, hogy kényelmesebben elférjen, de hirtelen megéreztem a tekintetét.

— Nem alszol? — suttogtam.

Lehajoltam, hogy megcsókoljam, de ajkamra tette az ujját. Ott tartotta egy percig, aztán ujjai kulcscsontomon át a mellkasomra vándoroltak, körülrajzolták a kemény horpadást a bordáim között, rásimultak.