Stanisław Lem - Visszatérés

— De miért?

— Hát igen, én is ezen töprengtem, hogy miért. Ott volt három napig. Az ilyen kis rakétában nincs más, csak a fotel, a képernyő, a fogantyúk és hátul a csapóajtó. Üldögéltem ott egy kicsit. Tudtam már, hogy nem találom meg. Felötlött bennem, hogy talán éppen akkor szállt ki, amikor én érte jöttem, talán a gázpisztollyal visszarepült a Prométheuszra, már ott is van, míg én itt mászkálok az ingatag kőtörmelékben. Olyan hevesen pattantam ki a rakétából, hogy fölrepültem. Se az irányt nem érzékeltem, se semmit. Tudod, milyen az, amikor a vaksötétben káprázni kezd a szemed? Szikrákat lát, aztán képzelődik róluk? Fénysugarak, látomások jelennek meg. Hát az egyensúlyérzék is képes ilyesmikre. Ahol egyáltalán nincs gravitáció, az még hagyján, csak meg kell szokni. De ahol olyan roppant gyenge, mint azon a bolygón. ott az egyensúlyérzék összezavarodik, hibásan reagál, hogy azt ne mondjam: meghibban. Hol úgy rémlik, egyenesen fölfelé repülsz, hol azt érzed, éppen most zuhansz valami szakadékba, és ez így megy szakadatlanul. Közben pedig még azt is érzed, hogy a karod, lábad, törzsed kicsavarodik, pörög, forog, helyet cserél, még a fejed se a nyakadon ül.

Hát így lebegtem ott, aztán végre nekiütköztem valami falnak. Visszapattantam, megint nekivágódtam valaminek, pörögni kezdtem, de sikerült elkapnom egy kiálló követ. És valaki feküdt ott. Thomas.

Eri hallgatott. Csak az óceán zúgott a sötétségben.

— Nem, ne hidd! Élt. Rögtön felült. Bekapcsoltam a rádiót. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy egészen jól működött.

— Te vagy az? — szólalt meg.

— Én vagyok — mondtam. Olyan képtelen jelenet volt, mint egy olcsó vígjátékban. De így történt. Mind a ketten feltápászkodtunk.

— Hogy érzed magad? — kérdeztem.

— Remekül. És te?

Kicsit elcsodálkoztam, de vettem a lapot.

— Köszönöm, nagyon jól. Otthon is mindenki egészséges.

Hülye vicc volt, de azt gondoltam, szándékosan bohóckodik — ezzel mutatja, hogy jól tartja magát, érted?

— Értem.

Amikor közelebb lépett, már láttam belőle valamicskét — a vállamon lévő lámpa fényében homályosabb folt vált ki a sötétségből. Megtapogattam a szkafanderét — ép volt.

— Oxigéned van? — kérdeztem. Ez volt a legfontosabb.

— Ugyan már — mondta.

Fontolgattam, mit csináljak. Felszálljunk a rakétájával? Inkább nem, túlságosan kockázatos. Őszintén szólva, még csak nem is nagyon örültem. Féltem — vagy valahogy bizonytalan voltam —, nehéz megmagyarázni. Valószerűtlen volt a helyzet, valami furcsát éreztem benne, bár nem tudtam, mi az, sőt még ez a furcsállás sem tudatosult bennem. Csak éppen nem örvendeztem, hogy csodák csodájára sikerült megtalálnom. Azon tanakodtam, hogyan szabadítsam ki a rakétát. Bár tulajdonképpen, gondoltam, nem ez a legfontosabb. Előbb meg kell tudnom, vele mi a helyzet. Hiszen csak állunk itt a csillagtalan, fekete éjszakában, mint szamár a hegyen.

— Mit csináltál egész idő alatt? — kérdeztem. Tudnom kellett, mert ez fontos. Ha bármivel is próbálkozott, akár kőzeteket gyűjtött, az jó jel.

— Mindenfélét — mondta. — És te mit csináltál, Tom?

— Mi az, hogy Tom? — kérdeztem, és végigfutott a hátamon a hideg. Hiszen Arder már egy éve meghalt, és ezt Thomas nagyon jól tudja.

— Hiszen te Tom vagy. Nem igaz? Megismerem a hangodat.

Nem válaszoltam. Vállamra csapott, kesztyűje megcsörrent a szkafanderemen.

— Randa világ, mi? — dörmögte. — Látni se lehet, és különben sincs semmi. Nem így képzeltem, az egyszer biztos. Hát te?

Képzelődik, gondoltam, azért emlegeti Ardert. Végül is. megesett ez már nem egy pilótával.

— Úgy, ahogy mondod — hagytam rá. — Ócska egy hely. Menjünk innen, Thomas!

— Menjünk innen? — csodálkozott. — Hogy érted ezt. Tom? Már nem törődtem vele, hogy Tomnak nevez.

— Miért, itt akarsz maradni? — mondtam.

— És te nem?

Ugrat, gondoltam, de most már elég a buta viccekből.

— Nem — mondtam. — Megyünk vissza. Hol a pisztolyod?

— Elvesztettem, amikor meghaltam.

— Mi?!

— De kit érdekel? — tette hozzá. — Halottnak nem kell pisztoly.

— Na jó — mondtam. — Gyere, átkötlek, és indulunk.

— Megőrültél, Tom? Hová?

— Hát a Prométheuszra.

— Hiszen nincs itt.

— De ott van, följebb. No gyere, hadd kösselek át!

— Várj csak! Ellökött.

— Te valahogy furcsán beszélsz. Te nem is vagy Tom!

— Persze, hogy nem. Én Hal vagyok.

— Hát te is feldobtad a talpad? Mikor?

Már nagyjából láttam, mi a helyzet, és ehhez igazodtam.

— Van annak már egypár napja — mondtam. — Gyere, hadd kösselek át.

De nem engedte. És huzakodni kezdtünk, először csak úgy tréfából, aztán komolyabban, igyekeztem lefogni, de nem bírtam a szkafanderben. Mit tegyek? Nem hagyhattam ott egy percre sem, mert másodszorra már nem találnám meg. Csodák nem történnek kétszer. És mindenáron maradni akart, mondván, hogy ő meghalt. Vitatkoztunk, szó szót követett, már azt hittem, sikerült meggyőznöm, eljön velem, hát odaadtam neki a gázpisztolyomat, hogy tartsa — és akkor egészen közel hajolt hozzám, majdnem láttam az arcát a két üvegen át. Rám förmedt: „Te gazember! Becsaptál! Te élsz!” — és belém lőtt.

Már jó ideje éreztem, hogy Eri a vállamhoz szorítja arcát. Az utolsó szónál összerándult, mintha áramütés érte volna, és kezét a sebhelyre tette. Hallgattunk egy ideig.

— Nagyon jó szkafander volt — mondtam végül. — Megvédett, látod. Csak behorpadt, eltört egypár bordát, összezúzta az izmokat, de megvédett. Nem is ájultam el, csak a jobb kezemet nem bírtam egy darabig mozdítani, és éreztem a forróságból, hogy folyik a vérem. Kicsit azért elkábulhattam, mert amikor felálltam, Thomas nem volt ott, és nem tudom, mikor, hogyan tűnt el. Meg akartam keresni, négykézláb tapogatóztam a sötétben, de csak a pisztolyt találtam meg. Biztosan mindjárt eldobta a lövés után. No és azzal a pisztollyal vissza is jutottam. Észrevettek, mihelyt a porfelhőből kikerültem. Olaf közelebb vezette a hajót, és beszedtek. Azt mondtam, hogy nem találtam meg Thomast, csak az üres rakétát. A pisztoly pedig kiesett a kezemből és elsült, amikor megbotlottam. A szkafander dupla falú. A belső lemezből letört egy darabka. Itt van a bordám alatt.

Megint hallgattunk egy nagyot, csak a hullámok zúgtak, dübörögtek, mintha újra és újra megrohamoznák a partot, elődeik végtelen sorának kudarcával mit sem törődve. Újra meg újra feltorlódott, megtört a hullám, egyre puhábban, halkabban morajlott, végül elhallgatott.

— Elindultatok.?

— Nem. Vártunk. További két nap múlva leülepedett a porfelhő, és én másodszor is lerepültem. Egyedül. Érted, hogy miért, minden egyéb okon kívül?

— Értem.

— Hamar megtaláltam, mert a szkafandere világított a sötétben. Egy sziklaoszlop alatt feküdt. Nem látszott az arca, zúzmarás volt belül az üveg, úgyhogy amikor fölemeltem, első pillanatban azt hittem, üres burok van a kezemben. szinte súlytalan. De ő volt az. Otthagytam, és visszarepültem a rakétájával. Később alaposan átvizsgáltam a rakétát, és rájöttem, mi történt. Thomasnak megállt az órája, egy közönséges óra. és elvesztette az időérzékét. Nem tudta követni, hogyan telnek az órák, a napok. Megjavítottam és beállítottam az órát, hogy senki rá ne jöjjön.

Átöleltem Erit. Éreztem, amint lélegzetemtől kicsit felborzolódik a haja. O a sebhelyet tapogatta, és a simogatásból hirtelen kérdés formálódott.