Stanisław Lem - Visszatérés

Az egyetemi épületek a városon kívül voltak. Ott szállt le a röp, a nagy parkban, a betonsávon. A hatalmas, öreg fák feketéllő fala mögött ezüstösen derengett az ég — csak ez mutatta, hogy nincs messze a város. A hosszú fasor a kihaltnak látszó, sötét főépületig vezetett.

Mihelyt beléptem a nagy, üvegezett ajtón, kigyulladt a villany. A halványkék intarziás, boltíves előcsarnokból a hangszigetelt átjárók rendszerén át hosszú, ridegen egyszerű folyosóra jutottam. Benyitottam egy-két ajtón, de sehol senki — minden szoba régóta elhagyottnak látszott. Fölmentem az emeletre a régimódi lépcsőn. Biztosan akadt valahol lift is, de nem volt kedvem keresgélni, különben is, rég nem láttam ilyen ritkaságot: közönséges lépcső, nem mozgólépcső! Fent mindkét irányban ugyanolyan folyosót találtam, ugyanolyan üres szobákkal; végül az egyik ajtón megláttam egy kis cédulát, rajta jól olvasható üzenet: „Itt, Bregg”. Kopogtattam, és Thurber máris kiszólt.

Beléptem. Görnyedten ült a sötét üvegfal előtt, az alacsonyan függő lámpa fényében. Íróasztalán papírok és könyvek — igazi könyvek — tornyosultak, mellette a másik, kisebb asztalon marokszám hevertek a kristálykönyvek, hozzájuk többféle olvasókészülék. Papírcsomó feküdt előtte, megjegyzéseket irkált a lapok margójára — valódi, tintába mártogatott tollal!

— Ülj le — mondta, föl se nézve. — Mindjárt végzek.

Leültem az íróasztal melletti alacsony fotelba, de rögtön arrébb húztam, hogy jól lássam Thurber arcát, ne mosódjon el a lámpafényben.

A maga módján dolgozott, lassan, lehajtott fejjel, szemöldökét összevonta, hogy ne bántsa szemét a fény. Alig láttam még ennyire szerény szobát: matt falak, dísztelen, szürke ajtó, semmi undok aranyozás, az ajtó két oldalán négyszögletes képernyők, kikapcsolva. Az ablak melletti falon fémszekrények, az egyikhez valami térkép vagy műszaki rajz magas tekercse támaszkodik — ennyi az egész. Most Thurberre néztem. Kopasz, zömök, nehézkes. Írás közben keze fejével meg-megtörli a szemét. Mindig könnyezett a szeme, Gimma mondta egyszer (szereti mások féltett titkait kifecsegni), hogy Thurber aggódik a látása miatt. Akkor értettem meg, miért siet Thurber elsőnek lefeküdni gyorsításkor, és miért enged át másoknak — az utóbbi években — olyan munkákat, amelyeket addig mindig maga végzett.

Két kézzel összefogta a papírcsomót, az asztallaphoz ütögette, hogy a lapok rendesen illeszkedjenek; dossziéba rakta, azt is becsukta, és csak ekkor szólalt meg, az asztalra fektetve nagy kezét, nehezen hajló, vastag ujjait:

— Szia, Hal. Hogy megy a sorod?

— Nem panaszkodom. Mondd csak. egyedül vagy?

— Úgy érted: itt van-e Gimma? Nincs itt. Tegnap elutazott. Európába.

— Dolgozol.?

— Igen.

Rövid csönd támadt. Nem tudtam, hogyan fogadja, amit mondani akarok, előbb ki akartam puhatolni, mit szól ehhez az új világhoz. Persze, nem számítottam rá, hogy kiönti a lelkét, hiszen ismertem. A véleménye nagyobb részét mindig megtartja magának.

— Régen itt vagy?

— Nem hiszem, hogy téged pont ez érdekel, Bregg — nézett rám meg se moccanva. — Kerülgeted a forró kását.

— Lehetséges — mondtam. — Szóval, térjek a tárgyra?

Megint elfogott az a visszás érzés, bosszankodás és félénkség keveréke, mint mindig, ha összekerültünk — és azt hiszem, mások is így voltak vele. Sohasem tudtam, mikor tréfál vagy gúnyolódik, mikor beszél komolyan; akármilyen nyugodtan, figyelmesen hallgatta partnerét, teljesen megfoghatatlan maradt.

— Ráérsz — mondta. — Talán később. Honnan jöttél?

— Houluból.

— Közvetlenül?

— Igen. Miért?

— Akkor jó — mondta, kérdésemet elengedve a füle mellett. Mozdulatlanul meredt rám vagy öt másodpercig, mintha meg akarna győződni róla, hogy ott vagyok, tekintete semmit sem árult el — de tudtam már: valami történt. Csak az nem biztos, hogy el is mondja nekem. Sohasem tudtam megjósolni a viselkedését. Törtem a fejem, mivel kezdjem, ő meg egyre figyelmesebben fürkészett, mintha ismeretlen alakban jelentem volna meg.

— Vabach mit csinál? — kérdeztem, amikor a néma szemrevételezés már túlságosan hosszúra nyúlt.

— Elutazott Gimmával.

Nem ezt kérdeztem, ő is tudta, de végtére nem Vabach miatt vagyok itt. Megint hallgattunk. Már bántam, hogy egyáltalán idejöttem.

— Hallom, megnősültél — jegyezte meg váratlanul.

— Úgy van — válaszoltam, talán túl ridegen.

— Jót tett neked.

Mindenáron témát akartam váltani. De Olafon kívül semmi sem jutott eszembe, azt a kérdést meg halogattam. Féltem Thurber mosolyától — emlékeztem, hogyan kergette vele őrületbe Gimmát, és nemcsak Gimmát —, de most csak felvonta picit a szemöldökét, és megkérdezte:

— Mik a terveid?

— Nincs semmi tervem — válaszoltam az igazsághoz híven.

— És szeretnél valamit csinálni?

— Igen. De nem akármit.

— Eddig semmit sem csináltál?

Most már biztosan elvörösödtem. Elfutott a méreg.

— Szinte semmit. Thurber, én. nem magam miatt jöttem.

— Tudom — mondta nyugodtan. — Staave miatt, igaz?

— Igaz.

— Volt némi kockázat — mondta, és kissé ellökte magát az íróasztaltól. Fotelja engedelmesen felém fordult. — Oswamm a legrosszabbra számított, főleg, miután Staave kidobta a hipnagógját. Te is kidobtad, ugye?

— Oswamm? — mondtam. — Miféle Oswamm? Várj csak. az Adaptos?

— Az. Staave miatt aggódott a leginkább. De én jobb belátásra térítettem.

— Jobb belátásra. hogy érted ezt?

— Gimma pedig kezességet vállalt mind a kettőtökért. — fejezte be, mint aki oda se figyel rám.

— Mit beszélsz?! — rándultam össze. — Gimma?!

— Természetesen ő se tudhatta, mi lesz — folytatta zavartalanul Thurber. — Mondta is nekem.

— Akkor mi az ördögnek kezeskedik! — fakadtam ki, mert fejbe kólintott ez a história.

— Úgy vélte, kötelessége — felelte kurtán Thurber. — Az expedíció vezetőjének ismernie kell az embereit.

— Ostobaság.

— Csak azt ismétlem, amit Oswammnak mondott.

— Igen? — morogtam. — És tulajdonképpen mitől félt ez az Oswamm? Hogy fellázadunk, vagy mi?

— És nem hajlottal rá? — kérdezte nyugodtan Thurber.

Becsületesen eltöprengtem a kérdésén.

— Nem — válaszoltam végül. — Komolyan sohasem.

— És betrizáltatod a gyerekeidet?

— És te? — kérdeztem lassan.

Vértelen ajkán először rezdült egy kis mosoly. Nem válaszolt.

— Figyelj, Thurber. emlékszel arra az estére, az utolsó felderítő repülés után a Béta fölött. amikor elmondtam neked.

Közönyösen bólintott. Hirtelen szétrobbant a nyugalmam.

— Hát tudd meg, hogy nem mondtam el mindent! Együtt voltunk ott, de nem egyenlő jogokkal. Én megtettem, amit mondtatok, te meg Gimma, mert én is így akartam. Mind így akartuk, Venturi, Thomas, Ennesson és Arder, akinek Gimma nem adott tartalékot, mert jobb alkalomra őrizgette. Rendben. De milyen jogon beszélsz most velem úgy, mint aki egész idő alatt itt ült, ezen a széken? Hiszen te küldted le Ardert a Kereneiára, a tudomány nevében, Thurber, és én rángattam ki onnan a jajgató zsigerei nevében, aztán visszatértünk, és kiderül, hogy csak a zsigerek igazsága maradt meg. Most csak az számít, a másik nem. Akkor talán inkább én érdeklődhetnék a közérzetedről, én kezeskedhetnék teérted, és nem fordítva? Nem gondolod? Tudom én, mit gondolsz. Hoztál egy rakás anyagot, beleáshatod magad életed végéig, és tudod, hogy ezek a szelídített fickók sohasem fogják megkérdezni: sokba került ez a színképelemzés? Egy emberéletbe, kettőbe? Nem gondolja, Thurber professzor úr, hogy drága egy kicsit? Nem mondja ezt neked senki, mert nekik mivelünk nincsen számadásuk. De Venturinak van. És Ardernak, és Ennessonnak. És Thomasnak. Mivel fizetsz most, Thurber? Azzal, hogy jobb belátásra téríted Oswammot, amikor miattam fő a feje? Gimma meg azzal, hogy kezeskedik értem és Olafért? Amikor először láttalak, pontosan ezt csináltad, amit most. Apprenousban. Ültél ott az irataiddal, és úgy néztél rám, mint most: a fontosabb dolgok szünetében, a tudomány nevében.