Stanisław Lem - Visszatérés

— Olyan alakja van.

— Furcsa, ugye? Mert kétszer varrták össze. Előszörre felnyílt a seb. Thurber varrta össze. Mert az orvosunk, Venturi már nem élt.

— O, akitől a piros könyvet kaptad?

— O. Honnan tudod. Beszéltem róla, Eri? Nem hiszem.

— Olafnak mondtad, akkor. emlékszel.

— Tényleg. De hogy te megjegyezted! Ilyen apróságot. Látod, milyen hálátlan alak vagyok. Otthagytam a könyvet a Prométheuszon, minden mással együtt.

— Ott maradt a holmid? A Lunán?

— Ott. De nem érdemes elhozni.

— Érdemes, Hal.

— Ugyan, szívem, nem kell ide emlékmúzeum. Ki nem állhatom. Ha elhoznám azt a cókmókot, hát csak azért, hogy elégessem. Semmi mást nem tartanék meg, csak ami őtőlük maradt. A kavicsot.

— Milyen kavicsot?

— Több kavicsom van. Az egyik a Kereneiáról, a másik Thomas bolygójáról. de azt ne hidd, hogy ott gyűjtögettem őket! Egyszerűen beszorultak a csizmatalpam bordáiba, Olaf szedte ki, ő rakta el, és felírta, honnan valók. Hiába próbáltam lebeszélni. Butaság, de. muszáj, hogy ezt is elmeséljem. Igen, muszáj, mert különben azt hinnéd, hogy ott minden borzalmas volt, és nem történt semmi más, csak folyton valaki meghalt. Képzeld el, hogy. különböző világok léteznek egyszerre. Először a rózsaszínű, a legkönnyebb, legfinomabb, csupa rózsaszínű végtelenség, és benne a másik, ami átjárja, az sötétebb. Aztán távolabb vörös, majdnem lilába megy át, de az nagyon mesz-sze van, és köröskörül csak a fény, valami könnyű derengés, nem olyan, mint a felhők, vagy a köd. ez más. Nincsenek rá szavak. Kiszálltunk a rakétából, ketten, és csak néztük. Eri, én azt máig sem értem. Látod, még most is elszorul a torkom, olyan gyönyörű volt. Gondolj bele: ott nincs élet. Nincs se növény, se állat, se madár, egyáltalán semmi, nincsenek szemek, hogy lássák. És biztosan tudod, hogy a világ teremtése óta nem látta még senki, hogy mi vagyunk az elsők Arderral, és ha el nem romlik a graviméterünk, és le nem szállunk, hogy beállítsuk, mert összetört a kvarc, és kiömlött a higany, akkor a világ végéig nem állna ott meg senki, és nem látná azt a csodát. Hát nem fantasztikus? Szeretne az ember. nem is tudom. De nem bírtunk tőle elszakadni. Elfelejtettük, miért szálltunk le, csak álltunk, álltunk és bámultuk.

— De mi volt az, Hal?

— Nem tudom. Amikor visszaértünk és elmeséltük, Biel mindenáron le akart szállni, de nem lehetett. Nem volt elég tartalék hajtóanyagunk. Rengeteg felvételt csináltunk ott, de semmit sem értek. A fényképeken csak valami rózsaszínű tej látszott lila szegéllyel, és Biel mindenfélét összehordott szilícium alapú hidrogénes gőzökről, amik foszforeszkálnak, de gondolom, ő se hitte az egészet, csak el volt keseredve, hogy nem vizsgálhatja meg, mi van ott, hát próbált valami magyarázatot keresni. Olyan volt ott, mint. hát éppen ez az, hogy mint semmi más. Nem ismerünk semmi hasonlót. Felfoghatatlan mélysége van, de nem tájkép. Mondtam, azok az árnyalatok, egyre távolabbi, egyre sötétebb színek, káprázott tőle a szemünk. Ahogyan mozog. nem, igazából nem is mozog. Csak valahogy árad, ömlik, és megszilárdul. Változik, mintha lélegzene, de mégis mindig ugyanaz, én nem is tudom, talán az benne a legfontosabb, hogy annyira hatalmas. Mintha azon a kegyetlen, fekete végtelenségen túl létezne egy másik örökkévalóság, olyan mélységes és hatalmas, olyan fényes, hogy ha behunyod a szemed, már nem is hiszel benne. Amikor egymásra néztünk. Ismerned kellett volna Ardert. Majd megmutatom fényképen. Olyan volt. nálam magasabb, és csupa erő, mint aki a falon is egyszerűen átgyalogol, de úgy, hogy észre se veszi. Mindig lassan beszélt. Hallottál arról a. gödörről a Kereneián?

— Hallottam.

— Ott volt a sziklák között, beszorulva, alatta a fortyogó iszap, ami bármelyik pillanatban elönt-heti, és azt mondja: „Hal, várj! Még körülnézek. Talán ha levenném a palackot. nem. Nem jön le, beakadtak a szíjak. De várj még!” — És így tovább. Mintha csak a szállodai szobájából telefonálgatna. És ez nem póz volt, ő ilyen volt. A legjózanabb közülünk: mindig mérlegelt. Azért repült aztán velem, nem Olaffal, a barátjával. de erről már hallottál.

— Igen.

— Szóval. Arder. Amikor ránéztem, ott. könnyes volt a szeme. Képzeld csak el, sírt, ő, Tom Arder! Egyébként nem is szégyellte, se akkor, se később.

Beszélgettünk mi aztán arról a látványról, nem is egyszer, folyton visszatértünk rá. A többiek mérgelődtek, mert azt hitték, őket akarjuk bosszantani, megjátsszuk magunkat, vagy ilyesmi. Mert olyankor annyira. áhítatosak lettünk. Nevetséges, igaz? De amit mondani akartam. Egymásra néztünk, és ugyanaz jutott eszünkbe. Pedig azt se tudtuk, sikerül-e rendbe hozni a gravimétert. És anélkül vissza se juthattunk volna a Prométheuszra. Szóval, az jutott eszünkbe, hogy érdemes volt. Egyedül azért is, mert most itt állunk, és nézzük ezt a fenséges, boldogító csodát.

— Hegytetőn álltatok?

— Nem tudom, Eri. Ott valahogy más volt a perspektíva. Mintha fentről látnánk, de nem volt ott semmilyen hegyoldal. Várj csak! Láttad a Grand Canyont, Coloradóban?

— Láttam.

— Képzeld el, hogy az a kanyon ezerszer akkora. Vagy milliószor. Hogy vörös és rózsaszín aranyból van, de majdnem teljesen átlátszó, úgyhogy keresztüllátsz minden geológiai rétegén, alakzatán, ott van előtted minden kanyar, csúcs, nyereg, és ez mind súlytalanul árad, hömpölyög, és mintha arc nélkül rád mosolyogna. Nem, rosszul mondom. Édesem, mi ezerszer is megpróbáltuk Arderral, hogy leírjuk a többieknek azt a látványt, de sohasem sikerült. Hát onnan való az a kavics. Arder hozta el, kabalának. Mindig magával hordta. A Kereneián is nála volt. Egy vitamin-tablettás dobozban tartotta. Később vattába csavarta, mert málladozni kezdett. Aztán. amikor egyedül tértem vissza, ott találtam a kavicsot Arder kabinjában, az ágy alatt. Kieshetett a zsebéből. Ha jól sejtem, Olaf úgy gondolta, ezért történt, de nekem sose merte mondani, mert túl nagy ostobaság. Mi köze lehet egy kavicsnak ahhoz a kis dróthoz, ami tönkretette Arder rádióját.?

Olaf még mindig nem adott életjelt magáról. Már nemcsak aggódtam, hanem lelkiismeret-furdalás kínzott. Féltem, hogy valami őrültséget követ el. Hiszen azóta is egyedül van. Még magányosabb, mint én voltam az első napokban. Ha kutatni kezdek utána, ki tudja, mire bukkanok; Erit nem akartam belekeverni. Ezért úgy döntöttem, előbb Thurberhez utazom — bár nem biztos, hogy tanácsot kérek tőle. Csak látni akartam. Olaf megadta Thurber címét: Malleolan egyetemi városkában lakik. Táviratot küldtem neki, hogy meglátogatom. Először hagytam magára Erit. Napok óta hallgatag és nyugtalan volt; úgy gondoltam, ő is Olafért aggódik. Megígértem neki, hogy nem maradok el sokáig, valószínűleg már két nap múlva visszajövök, a további lépéseket pedig majd együtt megbeszéljük.

Eri elkísért Houluba, ott közvetlen röpre szálltam. Az őszi viharok közeledtével a partvidéki strandok kiürültek, az üdülőhelyeken már nem nyüzsögtek tarka ruhás fiatalok — nem is csodálkoz tam, hogy majdnem egyedül utazom az ezüstös rakétában. Alig egy óra hosszat repültünk a felhők között, a sebességtől irreális környezetben. Esteledett, amikor megérkeztünk, tarka fények jelezték a várost a sűrűsödő sötétségben — kehelyforma toronyházak mozdulatlan, karcsú lángjai, viaduktok íveivel összekötött, óriási lepkeházak világító sziluettjei emelkedtek ki a fehéres ködből, az alsó utcaszintek egymás alatt átbújó, színes szalagokként kanyarogtak. Talán a köd tette, talán az üveghatású épületek, a városközpont a magasból olyan volt, mint valami körkörös mintázatú, szikrázó drágakő, vagy ékszerekkel telehintett üvegsziget az óceánban, amelynek tükrén mindegyik szint visszfénye ott ragyog, egyre halványulva, a legalsók már alig láthatók, mintha a város rubinvörösen izzó csontváza derengene a mélyben. Szinte hihetetlen volt, hogy a színek és fények tündérvarázsa nem egyéb, mint pármillió ember lakóhelye.