Stanisław Lem - Visszatérés

Felálltam.

— Mondd meg Gimmának, köszönöm, hogy így kiállt értünk.

Thurber is felállt. Egy pillanatig farkasszemet néztünk. Alacsonyabb volt nálam, de nem érződött. Nem számított a termete. Roppant nyugalom volt a tekintetében.

— Megadod a szót, vagy már el vagyok ítélve? — kérdezte.

Mormoltam valami érthetetlent.

— Akkor ülj le — mondta, és nem várva rám, visszahuppant a foteljába.

Leültem.

— Valamit mégiscsak csináltál — mondta olyan nyugodt hangon, mintha eddig az időjárásról csevegtünk volna. — Elolvastad Starckot, hittél neki, becsapottnak érzed magad, és most keresed a felelősöket. Ha igazán erre menne ki a játék, magamra is vállalhatom a felelősséget. De nem erről van szó. Téged meggyőzött, amit Starck ír az után a tíz év után? Bregg, én tudtam, hogy habókos vagy, de butának nem tartottalak.

Elhallgatott egy percre, és bennem furcsa érzések kavarogtak: nemcsak megkönnyebbülés, hanem talán a szabadulás előérzete. De nem sokat töprenghettem az érzéseimen, mert folytatta:

— Galaktikus civilizációk kapcsolata? Ki beszélt neked erről? Miközülünk senki, de a klasszikusok sem, Merquier, Simionadi vagy Rag Ngamieli, egyikük sem. Egyetlen expedíció sem számított ilyen kapcsolatra. Ez az egész fecsegés, hogy őskori leletek utazgatnak az űrben, és a galaktikus posta örökösen késik, olyan téziseket cáfol, amelyeket sohasem hirdetett senki. Mi hasznunk van a csillagokból? Hát mi haszna volt Amundsen sarkutazásának? Andrée-énak? Semmi. Az egyetlen, rövid életű haszon az volt, hogy bebizonyosodott a lehetőség. Az, hogy meg lehet csinálni. Pontosabban, hogy az adott időpontban ez a legnehezebb feladat, amivel még meg lehet birkózni. Nem tudom, Bregg, hogy mi megtettünk-e ennyit. Igazán nem tudom. De ott voltunk.

Hallgattam. Thurber már nem nézett rám. Ökleit az íróasztal szélének támasztotta.

— Mit bizonyított be neked Starck? Hogy az űrutazás haszontalan? Mintha mi nem tudnánk! És a sarkok? Mi volt a sarkokon? A sarkutazók tudták, hogy nincs ott semmi. És a Hold? Mit keresett Ross csoportja az Erathostenes-kráterben? Briliánsokat? Minek gyalogolt át Bant és Jegorin a Merkúr korongjának kellős közepén? Napozni akartak? Hát Kellen és Offshagg — amikor a Cerberus hideg felhőjébe repültek, csak egyvalamit tudtak biztosan: azt, hogy otthagyhatják a fogukat. Tisztában vagy vele, mit mond valójában ez a Starck? Az embernek étel, ital és ruha kell, a többi őrültség. Mindenkinek megvan a maga Starckja, Bregg. Minden korszaknak is. Miért küldött le Gimma téged és Ardert? Hogy vegyetek mintákat a koronaszívóval. Ki küldte oda Gimmát? A tudomány. Milyen józanul hangzik, ugye? Kutatjuk a csillagokat. Azt hiszed, Bregg, ha nem volnának a csillagok, nem repülnénk oda? Én azt hiszem, igen. Akkor az űrt akarnánk megismerni, az lenne az indok. Geonides vagy valaki más elmagyarázná nekünk, milyen értékes méréseket és kutatásokat lehet végezni útközben. Érts meg jól: nem azt mondom, hogy a csillagok csak ürügy. Hiszen a sark sem az volt, Nansennek és Andrée-nak szüksége volt rá. Az Everest Mallorynak és Irvinnek jobban kellett, mint a levegő. Azt mondod, parancsolgattam nektek. a tudomány nevében? Hiszen tudod, hogy nem igaz. Azt kérdezted, emlékszem-e. És ha én is megkérdezném? Emlékszel például Thomas bolygójára?

Összerezzentem.

— Hazudtál nekünk. Lerepültél másodszor is, pedig tudtad, hogy már meghalt. Igaz?

Nem válaszoltam.

— Sejtettem én rögtön. Nem beszéltem róla Gimmával, de azt hiszem, ő is tudta. Minek repültél le oda, Bregg? Az már nem volt az Arcturus, se a Kereneia, és nem volt kit megmenteni. Minek mászkáltál ott, ember?

Hallgattam. Thurber picit elmosolyodott.

— Tudod, mi a balszerencsénk, Bregg? Hogy szerencsésen megúsztuk, és most itt csücsülünk. Az ember mindig üres kézzel tér vissza.

Elhallgatott. Mosolya szinte öntudatlan fintorrá torzult. Hangosabban lélegzett, ökleit az íróasztalra szorította. Úgy néztem rá, mintha először látnám — mert rádöbbentem, hogy öreg már, és ez a felfedezés megrázott. Még sohasem gondoltam rá így; mintha nem is lett volna kora.

— Thurber — mondtam halkan —, ide hallgass. hiszen ez csak. ez csak halotti beszéd azok fölött, akik folyton akartak valamit. Most már nincsenek ilyenek. És nem is lesznek. Úgyhogy mégiscsak Starck a győztes.

Kivillantotta lapos, sárga fogait, de nem mosolygott.

— Bregg, add a szavad, hogy senkinek se adod tovább, amit mondok.

Tétováztam.

— Senkinek — ismételte nyomatékosan.

— Jól van.

Felállt, a sarokba ment a papírtekercsért, idehozta.

Zizegett a papír, amint kibontotta. Egy hal keresztmetszete volt rajta, vörös, mintha vérrel rajzolták volna.

— Thurber!

— Igen — felelte nyugodtan, két kézzel visszatekerve a papírt.

— Új expedíció?!

— Igen — mondta újra. Visszavitte a tekercset a sarokba, és a falhoz támasztotta, mint valami fegyvert.

— Mikor? Hová?

— Nem egyhamar. A Centrumba.

— A Nyilas ködébe. — suttogtam.

— Igen. A felkészülés sokáig tart. De az anabiózis jóvoltából.

Folytatta, de csak egyes szavakat fogtam fel: „hurokrepülés”, „gravitáció nélküli gyorsulás” — és az első izgalom után, amelyet a nagy űrhajó vázlatrajza fellobbantott bennem, hirtelen ólmos bénultság nehezedett rám, szürke homályából tompán bámultam a térdemen fekvő kezemre. Thurber elhallgatott, rám sandított, aztán visszajött az íróasztalához, és rakosgatni kezdte a dossziéit, mintha időt akarna adni, hogy a rendkívüli hírt megemésszem. Kérdéseket kellett volna rázúdítanom — ki repül közülünk, veteránok közül, hány évig tart az űrutazás, mik a céljai, de nem kérdeztem semmit. Még azt sem, miért tartják a tervet titokban. Néztem Thurber megvastagodott, nagy kezét, amelyen több nyomot hagyott az öregség, mint az arcán, és tompaságomba egy csipetnyi váratlan, alantas káröröm vegyült — hogy biztosan ő sem repül. Én sem érem meg a visszatérésüket, még ha addig élnék is, mint Matuzsálem — gondoltam. Mindegy. Ennek már semmi jelentősége. Felálltam. Thurber a papírjaival zörgött.

— Bregg — mondta fel sem nézve —, van még egy kis munkám, de ha akarod, vacsorázhatunk együtt. És alhatsz a hálóteremben, most üres.

— Jól van — mormoltam, és az ajtó felé indultam. Tovább dolgozott, mintha már ott sem volnék. Álltam egy kicsit a küszöbön, aztán kimentem.

Úgy kóválygott a fejem, hogy azt sem tudtam, hol vagyok, míg el nem jutott a tudatomig a saját lépteim hangos, egyenletes koppanása. Megtorpantam. A hosszú folyosó közepén álltam, kétoldalt egyforma ajtók sora. Még mindig lépéseket hallok. Képzelődöm? Követ valaki? Megfordultam — magas figura tűnt el egy távoli ajtóban. Csak egy villanás volt, nem is láttam magát a férfit, csak a mozdulatot, az eltűnő vállat, a csukódó ajtót. Nincs itt semmi dolgom. Továbbmenni semmi értelme — a folyosó vakon végződik. Sarkon fordultam, elballagtam egy nagy ablak előtt, a park fekete tömege fölött a város ezüstös fénye derengett. Újra megálltam az „Itt, Bregg” cédulánál, ott bent dolgozik Thurber. Nem akartam már látni. Nincs egymásnak semmi mondanivalónk. Egyáltalán minek jöttem én ide? Hirtelen ráeszméltem, szinte meglepődve: hát Olaf miatt. Be kell mennem Thurberhez, hogy megkérdezzem, mi van Olaffal — de nem most. Majd később. Nem mintha gyenge volnék, teljesen jól érzem magam, csak van valami furcsaság, amit nem értek. Elindultam a lépcső felé. A lépcsővel szemben az utolsó ajtó — itt tűnt el az előbb az ismeretlen. Eszembe jutott, hogy amikor Thurbert kerestem, ide is benéztem; ráismerek az ajtóra, van egy ferde karcolás a lakkon. Teljesen üres volt a szoba. Mit keres itt az a férfi, aki bement?