Stanisław Lem - Visszatérés

Tudtam már, hogy nem keres semmit — csak előlem akart elrejtőzni. Sokáig álltam tétován az üres lépcső előtt a rideg, fehér fényben. Lassan, nagyon lassan megfordultam. Különös izgalom fogott el, valójában nem is izgalom, nem féltem én semmitől — csak elzsibbadtam, mintha érzéstelenítő injekciót kaptam volna. Feszülten, mégis nyugodtan tettem meg a két lépést az ajtóig, összehunyorított szemmel füleltem, és akkor úgy rémlett, lélegzést hallok az ajtó másik oldaláról. Lehetetlen. Inkább megyek, határoztam el, de az is lehetetlen volt, túlságosan sok figyelmet szenteltem már ennek a vacak ajtónak, nem hagyhatom csak úgy itt. Benyitottam, és benéztem. A kis mennyezeti lámpa alatt, az üres szoba közepén ott állt Olaf. Régi ruhájában, feltűrt ujjal, mintha most rakta volna le a szerszámait.

Farkasszemet néztünk. Látva, hogy nem áll szándékomban megszólalni, végül kinyögte:

— Hogy Hal.?

Bizonytalanul rezdült a hangja.

Nem akartam én színészkedni, egyszerűen megdöbbentett, hogy így találkozunk, vagy talán még kótyagos voltam Thurber szavaitól, mindenesetre néma maradtam. Az ablakhoz mentem, kinéztem a fekete parkra és a város ezüst derengésére, majd visszafordultam, és leültem az ablakpárkányra. Olaf meg se moccant. Csak állt a szoba közepén, kezében egy könyvvel, a könyvből kicsúszott egy papírlap, és a földre esett. Egyszerre hajoltunk le érte, én vettem föl, és ugyanazt az űrhajóvázlatot láttam rajta, amit Thurber mutatott az előbb. A lap alján Olaf megjegyzései, a keze írásával. Hát ezért, gondoltam. Nem adott hírt magáról, mert ő elrepül, és meg akart kímélni ettől a ténytől. Meg kell mondanom neki, hogy tévedésben van, mert engem egyáltalán nem érdekel az űrutazásuk. Torkig vagyok a csillagokkal, különben is elmesélte már Thurber az egészet, tehát nyugodt lelkiismerettel beszélgethet velem.

A rajzot a kezemben tartva figyelmesen nézegettem az űrhajót, mintha helyeselném, hogy ilyen karcsú, de nem szóltam semmit, csak visszaadtam a papírlapot. Olaf kissé habozva vette át, aztán kettéhajtotta, és visszarakta a könyvbe. Mindeközben hallgattunk, mint a csuka, biztos, hogy nem szándékosan, de talán éppen ettől a csendtől kapott a jelenet olyan jelképes értelmet, mintha tudomásul venném, hogy Olaf részt vesz az űrutazásban, és a rajz visszanyújtásával elfogadnám a döntését, ha nem is éppen lelkesen, de keserűség nélkül. A tekintetét kerestem, de félrenézett, aztán lopva rám pillantott — maga a megtestesült zavar és bizonytalanság. Most is, amikor már úgyis tudok mindent? Elviselhetetlenné vált a kis szoba csendje. Hallottam, hogy Olaf kicsit gyorsabban lélegzik. Arca fáradt volt, szeme sem olyan élénk, mint amikor legutóbb láttam. Biztosan sokat dolgozott, és keveset aludt, de volt a tekintetében valami más kifejezés is, amit nem ismertem.

— Jól vagyok. — mondtam lassan. — És te?

Már késő volt visszaszívni, mire rájöttem, hogy elkésett ez a válasz: amikor beléptem, még helyén lett volna, de most szemrehányásnak vagy éppen gúnynak tűnik.

— Voltál Thurbernél? — kérdezte.

— Voltam.

— A diákok elutaztak. most nincs itt senki, nekünk adták az egész épületet. — vágott bele feszengve.

— Hogy kidolgozhassátok az űrutazás tervét? — segítettem, és ő gyorsan rábólintott:

— Igen, azért, Hal. Neked aztán nem kell magyaráznom, hogy mekkora munka. Még csak néhányan vagyunk, de nagyszerűek a gépeink, tudod, ezek az automaták.

— Akkor jó.

Csakhogy ezután megint ránk telepedett a némaság. És minél tovább tartott, annál idegesebb lett Olaf; olyan mereven állt ott a szoba közepén, a lámpa alatt, mint aki a legrosszabbra számít. Véget kellett már vetnem ennek.

— Figyelj. — mondtam egészen halkan —, tulajdonképpen hogy képzelted a dolgot.? Meddig akartad a homokba dugva tartani a fejed? Csak nem gondoltad, hogy nélküled sohasem tudom meg.?!

Elharaptam a szót, ő meg csak hallgatott, fejét félrehajtva. Nyilván elragadtattam magam, hiszen ő semmiről sem tehet, és az ő helyében biztosan ugyanígy tettem volna. Egyébként nem is vettem én zokon egyhónapi hallgatását, csak az bántott, hogy meg akart szökni előlem, elbújt egy üres szobában, mikor meglátta, hogy kijövök Thurbertől — ezt azonban nem mertem nyíltan kimondani, any-nyira buta, gyerekes história. Inkább fölemeltem a hangom, lehordtam ennek-amannak, de még akkor sem védekezett.

— Szóval, az a véleményed, hogy nincs miről beszélnünk?! — förmedtem rá.

— Az tőled függ.

— Mi az, hogy tőlem függ?

— Tőled — ismételte konokul. — Az volt a legfontosabb, hogy kitől tudod meg.

— Komolyan azt hiszed?

— Én úgy éreztem.

— Mindegy. — dünnyögtem.

— Most. mit akarsz csinálni? — kérdezte halkan.

— Semmit.

Olaf bizalmatlanul nézett rám.

— Hal, hiszen én.

Nem fejezte be. Éreztem, hogy a puszta jelenlétemmel is kínzom, de még mindig nem tudtam megbocsátani, hogy elbújt előlem. Ha pedig most csak úgy elmegyek, szó nélkül, az még rosszabb lenne, mint a bizonytalanság, amely idehozott. Nem tudtam, mit mondjak; minden, ami összekötött bennünket, tilos. Ránéztem, ő is éppen akkor pillantott rám — egymástól várjuk a segítséget, még most is.

Felálltam az ablakpárkányról.

— Nézd, Olaf. késő van. Megyek. Ne hidd, hogy. haragszom rád, egyáltalán nem. Különben is találkozunk, talán leugrasz egyszer hozzánk — préseltem ki a torkomon, minden szavam természetellenes volt, és ezt érezte ő is.

— Akkor. itt maradsz legalább éjszakára?

— Nem lehet, tudod, megígértem. Nem mondtam ki Eri nevét.

— Ahogy akarod — mormolta. — Elkísérlek.

Együtt mentünk ki a szobából, aztán le a lépcsőn. Odakint teljesen sötét volt. Olaf némán lépkedett mellettem; egyszer csak megtorpant. Én is megálltam.

— Maradj — súgta szinte szégyenlősen. Csak arca homályos foltját láttam.

— Jó — hagytam rá váratlanul, és visszafordultam. Nem számított rá. Még állt egy pillanatig, aztán karon fogott, és elvezetett egy másik, alacsonyabb épülethez. Az üres termet csak néhány égve hagyott lámpa világította meg, le sem ültünk, állva kaptunk be valami vacsorát a büfépultnál. Egész idő alatt tíz szót ha váltottunk. Aztán fölmentünk az emeletre.

Majdnem szabályos négyzet alakú, matt fehér falú szobába vezetett, a széles ablak a park másik részére nyílt, itt nyomát sem láttam a fák fölött a város derengésének; frissen vetett ágy, két kis fotel, a harmadik, nagyobb az ablakpárkány előtt. Félig nyitott, keskeny ajtó, mögötte a fürdőszoba csempéje csillogott. Olaf megállt a küszöbön, karja lehanyatlott, várta, hogy megszólaljak, de mivel én némán járkáltam a szobában, gépiesen meg-megérintve a bútorokat, mintha ideiglenesen birtokba venném őket, halkan megkérdezte:

— Tehetek érted valamit?

— Igen — mondtam —, hagyj magamra.

Kővé dermedt. Arca lángba borult, aztán elsápadt, hirtelen elmosolyodott — így próbálta leplezni, mennyire megsértettem. Ettől a tehetetlen, gyászos mosolytól valami megpattant bennem; görcsös erőfeszítéssel téptem le magamról a közöny álarcát, amelyet azért viseltem, mert semmi másra nem voltam képes. Odarohantam Ólaihoz, aki már megfordult, hogy elmenjen. Megragadtam a kezét, és vadul szorítottam, mintha ezzel a heves mozdulattal a bocsánatát kérném, ő pedig, bár nem nézett rám, ugyanolyan kézszorítással válaszolt, és kiment. Még a tenyeremben éreztem kemény markát, amikor becsukta maga mögött az ajtót, olyan gondosan és halkan, mintha betegszobából lépne ki. Magamra maradtam, úgy, ahogy kívántam.