Stanisław Lem - Visszatérés

— Villám? Ott?

— Hát persze. Tudod, ha egy test nagy sebességgel mozog a ködfelhőben, statikus elektromossággal töltődik fel a súrlódástól. A Prométheusz és a bolygócska között töltéskülönbség lépett fel. Akár több milliárd voltnyi. Vagy még nagyobb. Amikor Thomas leszállt, kipattant egy szikra. Ez lehetett a villanás, a hirtelen hőségtől felszállt a por, és a porfelhő egy perc alatt eltakarta a bolygó egész korongját. Nem is hallottuk Thomast, csak recsegett a rádiója. Őrülten dühös voltam, főleg magamra, hogy ezt a veszélyt nem vettem figyelembe. A rakétának voltak tövisforma villámhárítói, ott kellett volna a töltésnek szép simán elfolynia. De nem folyt. Egyébként kisülések is előfordulnak, de nem ekkorák. Ez roppant erős volt. Gimma kérdezte, szerintem mikor ülepszik le a por. Thurber semmit se kérdezett, nyilvánvaló volt, hogy napokig eltart.

— Napokig?

— Persze, mert ott alig van gravitáció. Ha elejtesz egy követ, órák hosszat esik lefelé. Hát még a por, ami fölverődött több száz méter magasságba. Mondtam Gimmának, hogy foglalkozzon a maga dolgaival, mert várnunk kell.

— És semmit sem lehetett csinálni?

— Semmit. Illetve, ha biztos lehettem volna benne, hogy Thomas nem szállt ki a rakétájából, akkor megkockáztathatok egy manővert. Megfordítom a Prométheuszt, lefarolok a bolygócska közelébe, és teljes sugárnyomással szétfújom azt a rohadt port, hogy szanaszét repüljön az egész galaxisban, de hát nem tudhattam, kiszállt-e Thomas. És hogy megkeressem. A bolygócska felszíne akkora, mint mondjuk, Korzikáé. És ott lent a porfelhőben megeshet, hogy ott hever egylépésnyire tőlem, és elmegyek mellette, mert semmit se látni. Egyetlen megoldás volt. Csak ő segíthetett magán. Ha felszáll, és visszarepül.

— De nem jött vissza?

— Nem jött.

— És nem tudod, miért?

— Sejtem. Vakon kellett volna felszállnia. Én láttam onnan fentről, hogy a porfelhő, mondjuk, legfeljebb fél mérföld magas, de ő nem tudhatta. Félt, hogy kőfalba ütközik, vagy nekirepül egy kiálló sziklának. Talán valami mély szakadékban szállt le. Szóval, csak vártunk, egy helyben maradva, egy napig, két napig — volt neki hat napra való oxigénje, vize, élelme. A vastartalék. Nyilvánvaló volt, hogy senki sem tehet semmit. Csak mászkáltunk fel-alá, és gyötörtük az agyunkat, hogyan tudnánk Thomast mégiscsak kihúzni a pácból. Emittorok. Különféle hullámhosszak. Jelzőrakétákat lődöztünk le. Még egy villanást se láttunk, koromfekete volt a porfelhő. Akár a sír. Harmadik nap, harmadik éjjel. A mérések azt mutatták, hogy lassacskán ereszkedik a por, de nem tudhattam, eléggé leülepszik-e a hetven óra alatt, ami Thomasnak még maradt. Élelem nélkül persze tovább is elücsöröghetne ott, de levegő nélkül nem. Hirtelen eszembe jutott egy ötlet. Végtére is, Thomas rakétája nagyrészt acélból van. Ha ezen az átkozott bolygón nincsen vasérc, akkor hátha megtaláljuk a rakétát ferromutatóval. Tudod, azzal a készülékkel, ami a vasat jelzi. Nagyon érzékeny. Háromnegyed kilométerről megtalál egy szöget. A rakétát több mérföldről is jelezné. Olaffal még bütyköltünk kicsit a készüléken. Aztán megmondtam Gimmának, mi újság, és lerepültem.

— Egyedül?

— Persze.

— De miért egyedül?

— Mert Thomas nélkül már csak ketten voltunk, és a Prométheusz nem maradhatott pilóta nélkül.

— És beleegyeztek?

Elmosolyodtam a sötétben.

— Én voltam az első pilóta. Gimma nem adhatott nekem parancsot, csak javaslatot tehetett, én pedig kiszámítottam az esélyeket, és igent vagy nemet mondtam. Vagyis természetesen igent mondtam. Vészhelyzetben különben is nekem kellett döntenem.

— És mit szólt Olaf?

— Képzelheted! Ismered már egy kicsit Olafot. Huzakodtunk egy darabig. De végül is, tulajdonképpen én küldtem le Thomast. Ezt Olaf se tagadhatta. Elég az hozzá, hogy lerepültem. Persze, rakéta nélkül.

— Rakéta nélkül.?

— Igen, szkafanderben, gázpisztollyal. Eltartott egy ideig, de nem olyan soká, mint hinnéd. Csak a ferromutatóval voltam bajban, mert jókora doboz, majdnem láda, szörnyen ügyetlen a fogása. Súlya persze nem volt, de amikor leértem a porfelhőbe, vigyáznom kellett, hogy bele ne verjem valamibe. Amíg közeledtem, a porfelhőt nem is láttam, csak lassanként eltünedeztek a csillagok, előbb csak néhány, az ég peremén, aztán fekete lett majdnem minden. Hátranéztem, a Prométheusz még ott ragyogott teljes méretében, volt egy külön berendezésünk az egész páncél kivilágításához. Olyan volt, mint egy hosszú, fehér ceruza, gombaformával a végén, az a fotonreflektor. Aztán egy csapásra minden eltűnt. Átmenet nélkül. Legfeljebb egy pillanatnyi fekete köd, és többé semmit se láttam. A rádió be sem volt kapcsolva, helyette a ferromutató döngicsélt a fejhallgatómban. Az egész út a porfelhő széléig csak néhány perc volt, de aztán csigatempóban, több mint két óra hosszat ereszkedtem a talajig, mert nagyon kellett vigyáznom. A villanylámpa semmit sem ért, erre különben számítottam is. Nekiálltam a keresésnek. Tudod, milyenek a nagy cseppkövek a barlangokban.

— Tudom.

— Olyasféle volt ez, csak félelmetesebb. Mármint amit később láttam, amikor a por már leülepedett, mert akkor, az elején, olyan vaksötétben keresgéltem, mintha a sisakom ablakára szurok ömlött volna. A ladikot felszíjaztam magamra. Mozgatnom kellett a kis antennáját, hegyeztem a fülem, kinyújtott kézzel botorkáltam; életemben nem bukdácsoltam annyit, mint ott. Ártani nem ártott a hasra esés, annyira csekély ott a gravitáció, úgyhogy ha van egy pici fény, tízszer is visszanyerné az ember az egyensúlyát, mielőtt a földre pottyan. De vaksötétben. tudod, nehéz ezt elmesélni. Az a bolygócska tele van tűhegyes kőoszlopokkal meg ingókövekkel. Csak letettem a lábam, és már estem is valamerre, jobban mondva ellebegtem azzal a részeg lassúsággal, el se rugaszkodhattam, mert akkor negyedóra hosszat felfelé vitorlázom. Egyszerűen várnom kellett, míg földet nem érek. Megpróbáltam továbbjutni, akkor meg elindult alattam a görgeteg, mert ott a sziklákat, kődarabokat, kavicsokat szinte semmi sem tartja össze, de azért egy nagyobb kőtömb agyonütné az embert, ha a fejére esik. mert akkor a tömeg érvényesül, nem a súly. Igaz, van idő elugrani alóla, de persze csak akkor, ha látja az ember, vagy legalább hallja. De mivel levegő sincs, csak a talpam alatt megremegő talaj árulta el, hogy megint kimozdítottam az egyensúlyából egy nagy rakás sziklát, aztán várhattam, jön-e a szurokfekete semmiből egy jókora kő, ami összelapít. No szóval, így vándoroltam órák hosszat, és már rég nem találtam olyan nagyszerűnek az ötletemet a ferromutatóval. Azért is ügyelnem kellett minden lépésemre, mert egypárszor véletlenül elrugaszkodtam, aztán lebegtem a talaj fölött, mint valami bolond rémálomban. De a végén mégiscsak meghallottam a jelzést. Aztán újra meg újra elvesztettem, már nem is emlékszem, hányszor, talán nyolcszor is, elég az hozzá, hogy mire a rakétát megtaláltam, a Prométheuszon már éjszaka volt.

Ferdén állt a rakéta, félig belefúródott abba az ördögi porba. Nincs a világon puhább, finomabb anyag, el tudod képzelni? Ha megtapintod, szinte nem is érzed. a legfinomabb pihe is kemény hozzá képest. Hihetetlenül parányi szemcsékből áll. Benéztem a rakétába, Thomas nem volt ott. Azt mondtam az előbb, hogy ferdén állt a rakéta, de biztosan nem tudhattam, mert különleges szintező nélkül nem lehet ott kimérni a függőlegest, még azzal is egy óra hosszat tartana, a közönséges mérőónnak meg nem lenne súlya, nem feszítené ki a zsinórt, csak röpködne, mint a légy. Szóval, nem is csodáltam, hogy Thomas nem próbált felszállni. Bemásztam a rakétába. Rögtön láttam, hogy a kéznél lévő holmikból össze akart barkácsolni egy precíziós szintezőt, de nem sikerült. Az élelemből elég sokat ott hagyott, de az oxigénből semmit. Nyilván átnyomta az egészet a szkafander palackjába, és kiszállt.