Stanisław Lem - Visszatérés

— Mi ez? — súgta.

— Sebhely.

— Mitől?

— Baleset.

Elhallgatott. Éreztem, hogy néz. Fölemelte a fejét. Szeme sötét folt, csak fehér válla, lélegzése derengett fölöttem.

— Miért nem mondasz el nekem semmit? — suttogta.

— Eri.?

— Miért nem akarsz beszélni?

— A csillagokról? — jöttem rá. Hallgatott. Nem tudtam, mit mondjak.

— Azt hiszed, nem érteném meg?

Egészen közelről figyeltem a félhomályon át, a szobát betöltő és elhagyó hullámverésen át, és nem tudtam, hogyan magyarázzam el neki.

— Eri.

Megpróbáltam átölelni. Kibontakozott, és felült az ágyon.

— Nem kell beszélned, ha nem akarod. De mondd meg, miért!

— Nem tudod? Igazán nem tudod?

— Most már tudom. Kímélni akarsz?

— Nem. Egyszerűen félek.

— Mitől?^

— Nem is tudom. Nem akarom felbolygatni ezt az egészet. Semmit sem tagadok meg. Úgysem lehet. De ha beszélnék róla, úgy érzem. belezárkóznék. Mindenki elől, minden elől, az elől, ami. most van.

— Értelek — mondta halkan. Arca halvány foltja eltűnt, lehajtotta a fejét. — Azt gondolod, én semmibe veszem.

— Nem, dehogy — próbáltam félbeszakítani.

— Várj, most én beszélek! Az más kérdés, hogy mit gondolok az űrutazásról, és hogy én sohasem hagynám el a Földet. De hozzád és hozzám ennek semmi köze. Illetve, mégis: mert együtt vagyunk. Különben nem kerültünk volna össze, soha. Az űrutazás nekem te vagy. Ezért szeretném annyira. de nem muszáj. Ha úgy van, ahogy mondod. Ha úgy érzed.

— Elmondom.

— De ne ma!

— Ma.

— Feküdj le!

A párnára hanyatlottam. Eri lábujjhegyen elsurrant, fehérlett a félhomályban. Behúzta a függönyt. A csillagok eltűntek, csak az óceán elnyújtott, makacsul ismétlődő morajlása maradt. Szinte semmit sem láttam. A levegő rezzenése árulta el Eri lépteit, megsüllyedt az ágy.

— Láttál valaha Prométheusz osztályú űrhajót?

— Nem.

— Nagyon nagy. A Földön több mint háromszázezer tonnát nyomna.

— És ilyen kevesen voltatok?

— Tizenketten. Tom Arder, Olaf, Arne, Thomas: a pilóták. No meg én. És hét tudós. De azt ne hidd, hogy üres volt a hajó! A tömeg kilenc tized része a meghajtáshoz szükséges. Aztán a fényképező készülékek. Raktárak, készletek, tartalék egységek. A lakótér nem nagy. Egy-egy kabin és a közös helyiségek. A hajótest középső részében a központ és a kis leszállórakéták, a még kisebb szondák, koronaminta-vételhez.

— Olyannal voltál. az Arcturus fölött?

— Igen. Arderral.

— Miért nem együtt repültetek?

— Egy rakétában? Mert akkor kisebb az esély.

— Miért?

— Nézd, a szonda tulajdonképpen egy hűtőgép. Amolyan repülő jégszekrény. Annyi hely van benne, hogy ülve elfér az ember. Ül ott a jégburokban. A jég kívülről, a páncél felől olvad, és a csöveken újra megfagy. De a kompresszorok elromolhatnak. Akkor csak egy pillanat kell, mert kint nyolcezer vagy tízezer fok van. Ha a rakéta kétszemélyes, akkor két ember hal meg. Így meg csak egy. Érted?

— Értem.

Ott tartotta a kezét a mellemen, az érzéketlen heg fölött.

— Ez. ott történt?

— Nem, Eri. Ne meséljek inkább valami másról?

— Ahogy akarod.

— Csak ne hidd. Erről senki sem tud.

— Erről?

Ujjai melegétől megbizsergett a sebhely — mintha életre kelne.

— Igen., — Hogy lehet az? És Olaf?

— Még Olaf sem. Senki. Hazudtam nekik. Eri. Most már el kell mondanom, túl messzire mentem. Szóval, Eri. a hatodik évben történt. Már hazafelé jöttük, de a ködben nem lehet gyorsan haladni. Gyönyörű látvány. Minél gyorsabban repül az űrhajó, annál erősebben felfénylik a köd. Fénycsóvát húztunk magunk után, nem olyat, mint az üstökös csóvája, inkább a sarki fényre hasonlított, szétterült az égen az Eridan alfájáig, ezer és ezer mérföldre. Arder és Ennesson már nem élt. Venturi sem. Mindig reggel hatkor ébredtem, akkor változott kékről fehérre a világítás. Olaf hangját hallottam a kormányfülkéből. Valami érdekeset vett észre. Lementem. A radaron egy foltocska látszott, kicsit kiesett az utunkból. Thomas is lejött, törtük a fejünket, mi lehet az. Meteornak túl nagy, a meteorok különben sem járnak egyedül. Mindenesetre csökkentettük a sebességet. Ettől a többiek is fölébredtek. Emlékszem, amikor bejöttek, Thomas tréfálkozott, hogy biztosan egy másik űrhajó. Gyakran elsütöttük ezt a viccet. Valahol az űrben nyilván kószálnak más galaxisok űrhajói, de hamarabb összetalálkozna két szúnyog, ha a Föld két ellentétes oldaláról repítik fel. Már kifelé tartottunk abból a hideg ködből, olyan ritka lett a por, hogy szabad szemmel láttuk a hatos nagyságrendű csillagokat. A foltocskáról kiderült, hogy valami kósza törpebolygó. Olyasféle, mint a Vesta. Úgy negyedbillió tonnás, talán kicsit nagyobb. Rendkívül szabályos alakú, majdnem tökéletes gömb. Ritkaság az ilyen. A hajó orra előtt volt, két milliparszeknyire. Kozmikus sebességgel haladt, mi meg utána. Thurber megkérdezte tőlem, közelebb mehetünk-e hozzá. Mondtam, hogy igen, negyed mikroparszeknyire.

Hát, meg is közelítettük. Távcsövön nézve olyan volt, akár egy sündisznó. Tüskék meredeztek ki a gömbből. Különleges jószág. Múzeumba illő. Thurber vitatkozni kezdett Biellel, tektonikus erede tűek-e azok a tüskék. Thomas közbeszólt, hogy annak utána lehet járni. Energiába se kerül, úgysem gyorsítunk még. O lerepül, összeszed egypár kőzetmintát, és visszajön. Gimma habozott. Idővel jól álltunk, mindig volt tartalékunk. Végül beleegyezett. Biztosan azért, mert én ott voltam. Bár nem szóltam semmit. Talán éppen azért. Tudod, olyan lett a viszonyunk, de arról majd máskor mesélek. Leálltunk. Ez időbe kerül, a bolygócska közben elhúzott, csak radaron néztük. Aggódtam, mert amióta csak visszafordultunk, egymást követték a bajok. Hol ez döglött be, hol az, mindenféle buta kis hiba, amit soká tart kijavítani, és valahogy semmi ésszerű okuk nem volt. Én nem vagyok babonás, de a sorozatok törvényében hiszek. Mindegy, végül is nem tudtam mivel érvelni. Gyerekjátéknak látszott az egész, de azért magam ellenőriztem Thomas motorját, és szóltam neki, hogy vigyázzon. A porral.

— Mivel?

— A porral. Hideg ködökben az ilyen kis égitest úgy hat, mint a porszívó, érted? Magához vonzza a port, amerre csak kering, és ideje van hozzá jócskán. Rétegekben rakódik le rá a por, néha kétszeresére is megnöveli. De ha gázsugár éri a bolygó felületét, vagy akár ha valaki egy nagyot toppant rajta, akkor óriási porfelhő száll fel, aztán ott lebeg sokáig. Más bajt nem okoz, csak látni nem lehet tőle semmit. Hát erről szóltam Thomasnak. Persze, tudta magától is, legalább olyan jól, mint én. Olaf elrepítette a fedélzeti kilövőből, én fölmentem a mérőterembe, hogy irányítsam. Láttam, amint irányba áll, manőverez, megfordítja a rakétáját, és nyílegyenesen leereszkedik. Persze, azután már nem láthattam, földi mértékkel mégiscsak hárommérföldnyire volt.

— Radaron nézted?

— Nem, optikáin, szóval távcsövön. Infravörösben. De egész idő alatt beszélgettem vele. Rádión. Éppen arra gondoltam, hogy rég nem láttam Thomast ilyen elővigyázatosan leszállni — mind valahogy óvatosabbak lettünk, mióta hazafelé tartottunk —, amikor egy kis villanást láttam, és a bolygócska korongján megjelent egy gyorsan növekedő, fekete folt. Gimma, aki mellettem állt, felkiáltott. Azt hitte, Thomas az utolsó percben, hogy fékezzen, rálökte a lángot. Tudod, így mondjuk, ha egyetlen, rövid sugárlökéssel fékezünk. Csakhogy ilyen körülmények között sohasem csináljuk. Én tudtam, hogy Thomas sohasem tette volna. Egészen biztos, hogy villám volt.