Stanisław Lem - Visszatérés

Kábán nyitottam ki a szemem, mintha ájult, mély álomból ébrednék — azt álmodtam, hogy úszom. Hideg folyadék csorgott az arcomról, kezeket éreztem, valaki rázogat, egy hang szólít.

— Olaf — nyögtem —, miért, Olaf. Miért.

— Hal!!^

Összerándultam. Felkönyököltem, és Eri arca hajolt fölém. És amikor felültem, annyira elképedve, hogy képtelen voltam bármit is gondolni, lassan az ölembe csúszott, vállát görcsös remegés rázta — és én még mindig nem tudtam elhinni. Olyan volt a fejem, mint egy vattával tömött léggömb.

— Eri — dadogta zsibbadt ajkam, amely furcsán nagy, nehéz és valahogy távoli lett. — Eri. te vagy. nem, ez csak álom.

És hirtelen visszatért az erőm. Karomba kaptam, talpra szöktem, megtántorodtam — és hanyatt estem vele együtt a még meleg, puha homokban. Csókolgattam sós, nedves arcát, és sírtam, először életemben, és ő is sírt. Sokáig nem szóltunk egy szót sem. Lassan valahogy félni kezdtünk, nem tudom, mitől — csak nézett, nézett révült pillantással.

— Eri — mondogattam —, Eri. Eri.

Ennyi telt tőlem. Elterültem a homokban, hirtelen elgyengülve, ő megijedt, emelgetni próbált, de nem futotta az erejéből.

— Ne, Eri — suttogtam —, ne, nincs semmi bajom, csak.

— Hal! Beszélj! Beszélj!

— Mit beszéljek. Eri.

A hangom kicsit megnyugtatta. Elfutott valahová, egy lapos edényben vizet hozott, s megint az arcomat locsolgatta — keserű tengervíz. Többet ittam volna belőle — villant eszembe, értelmetlenül; hunyorogtam. Lassacskán összeszedtem magam. Felültem, a fejemet tapogattam.

Zúzódás se volt rajta — megvédett a hajam —, csak egy narancs méretű púp és néhány horzsolás. A fülem még jócskán zúgott, de nagyjából rendben voltam. Legalábbis ülve. Igyekeztem felállni, de nem nagyon bírt meg a lábam.

Eri előttem térdelt, kezét már leengedte, aggódva figyelt.

— Te vagy az? Igazán? — kérdeztem. Csak most értettem meg. Hátrafordultam, és megláttam az újhold fényében a két összefonódott, fekete tömböt az út szélén, tízméternyire tőlünk. Torkomon akadt a szó, mikor ismét Erire néztem.

— Hal.

— Igen.

— Próbálj felállni. segítek.

— Álljak fel?^

Nyilván még kába voltam. Értettem is, nem is, mi történt. Eri ült a suhanóban? Lehetetlen.

— Hol van Olaf? — kérdeztem.

— Olaf? Nem tudom.

— Hogyhogy. Nem is volt itt?

— Nem.

— Akkor te? Egyedül?

Bólintott.

És egyszer csak iszonyúan, embertelenül megrémültem.

— Hogy tehettél ilyet! Hogy tehettél ilyet?!

Arca megrándult, szája remegett, alig bírt beszélni.

— Muszáj. volt.

Megint elsírta magát. Lassan lecsillapodott, elhallgatott. Megérintette az arcomat. A homlokomat. Finoman megtapogatta koponyámat, én meg egyre csak azt hajtogattam, hangtalanul:

— Eri. te vagy?

Lázálom. Lassan, lassan feltápászkodtam, támogatott, ahogy tudott; kibotorkáltunk az útra. Csak ott láttam, mi lett a kocsimból: a motorház harmonikává gyűrődött. A suhanó majdnem sértetlen — csak most láttam a különbséget! — , kicsit behorpadt az oldala, ahol belerohantam, semmi más. Eri segített beszállni, aztán tolatott, az autóroncs csörömpölve félregurult, s elindultunk hazafelé. Szótlanul ültem, fények úsztak el mellettünk. Fejem imbolygott a vállamon, még mindig nagy és nehéz volt. Kiszálltunk a ház előtt. Az ablakok most is világosak voltak, mintha otthon volnánk. Eri betámogatott. Ledőltem az ágyra. Eri az asztalhoz ment, megkerülte, és kifelé indult. Összerándultam:

— El akarsz menni?!

Odaszaladt hozzám, az ágy elé térdelt, megrázta a fejét.

— Nem?

— Nem.

— És sohasem hagysz el?

— Soha.

Átöleltem. Arca az arcomhoz simult, és minden rossz elszállt belőlem: az elmúlt órák ádáz dühének, őrjöngésének hamvadó salakja, a félelem, a kétségbeesés. Kiüresedve, szinte élettelenül feküdtem ott — és csak öleltem Erit, egyre szorosabban, mintha visszatérne az erőm, és csend volt. Fény csillogott a tapéta aranyán, és valahol messze, talán egy másik világban, a nyitott ablakokon túl, zúgott a Csendes-óceán.

Különösnek tűnhet, de semmit sem beszéltünk azon az éjszakán. Egy szót sem. Csak másnap, jó későn tudtam meg, mi történt: amikor búcsú nélkül elrobogtam, Eri kitalálta, mire készülök. Megrémült, nem tudta, mit tegyen — először a fehér robotot akarta hívni, de rájött, hogy az nem segíthet; és ő sem — nem mondta ki a férje nevét —, ő sem segíthet. Talán Olaf. Olaf biztosan, de nem tudta, hol keresse, és idő sem volt rá. Hát beült a házi suhanóba, és követett. Hamar utolért, és mögöttem maradt, amíg még volt rá esély, hogy csak a házba igyekszem.

— És kiszálltál volna? — kérdeztem.

Habozott.

— Nem tudom. Azt hiszem. Most úgy gondolom, de igazából nem tudom.

Aztán, amikor látta, hogy továbbhajtok, még jobban megrémült. A többit már tudtam.

— Nem. Nem értem — ráztam a fejem. — Most végképp nem értem. Hogy tehettél ilyet?

— Azt mondtam magamban, hogy. nem lesz semmi baj.

— Tudtad, mire készülök, és hol?

— Tudtam.

— Honnan?

Sokára válaszolt:

— Nem tudom. Talán onnan, hogy már ismerlek egy kicsit.

Hallgattam. Sok mindent akartam még kérdezni, de nem mertem. Az ablaknál álltunk. Lehunyt szemmel, az óceán tágasságát érezve, szólaltam meg:

— No jó, Eri. de most mi lesz? Mi lesz. velünk?

— Hiszen már mondtam.

— De én így nem akarom. — suttogtam.

— Másképp nem lehet — felelte nagy sokára. — Különben.

— Különben?

— Nem is akarom.

Aznap estefelé valahogy megint elromlott a mi dolgunk. Mert változott, hol jobbra, hol rosszabbra fordult. Miért? Nem tudom. Valószínűleg ő sem tudta. Mintha csak a végveszély pillanatában válnánk eggyé, csak akkor tudnánk igazán szót érteni. Jött az éjszaka. És az újabb nap.

A negyedik napon meghallottam, hogy telefonál, és rettentően megijedtem. Aztán sírt. De az ebédnél már mosolygott.

És ez volt a vég, és a kezdet. Mert a következő héten elmentünk Maeba, a járási központba, és ott a hivatalban, a fehér ruhás férfi előtt elmondtuk a formulát: férj és feleség lettünk. Még aznap táviratoztam Olafnak. Másnap elmentem a postára, de nem jött válasz. Talán elköltözött, gondoltam, azért késik a levele. Az igazat megvallva már akkor, a postán belém hasított az aggodalom, mert ez a hallgatás nem vallott Olafra. De hát annyi minden történt, nem gondolkodtam a dolgon sokáig, Erinek sem szóltam róla. Talán el is felejtettem.

Házasságunk, ahhoz képest, hogy csakis őrült erőszakosságom hozta össze, meglepően jól sikerült. Életünkben elég sajátos kettősséget figyeltem meg. Ha eltért a véleményünk, Eri megvédte az álláspontját, de ilyenkor rendszerint általános témákról volt szó. Például ő nagy híve volt a betrizálásnak, és érveit nem könyvekből merítette. Jó jelnek tartottam, hogy ilyen nyíltan vitába száll velem; ezek a vitáink nappal folytak. Rólam viszont nem mert, vagy inkább nem akart napvilágnál, objektívan, nyugodtan beszélni, mert nem tudta biztosan, melyik szavával tapint rá valamelyik gyengémre, Olaf szavával, a „konzervember” nevetséges tulajdonságaira, vagy támadja az én időm fontos értékeit. Éjjel azonban — talán mert a sötétség kicsit csökkentette, enyhítette jelenlétem súlyát — beszélt rólam, illetve kettőnkről, és örültem ezeknek a csöndes éjszakai beszélgetéseknek, mert a félhomály jótékonyan leplezte, milyen gyakran elképeszt, amit hallok.