Stanisław Lem - Visszatérés

Mesélt magáról, a gyerekkoráról, így értesültem róla másodszor, vagyis inkább először, mert valóságos, emberi tartalommal telítve, milyen rejtélyesen épül fel ez a társadalom, a folyamatosan, érzékenyen stabilizált harmónia társadalma. Természetesnek tartják, hogy a gyerekvállaláshoz, a kisgyerek neveléséhez magas szintű képzettség és sokoldalú felkészülés, egyszóval, szaktanfolyamok elvégzése szükséges. A házaspárnak valami vizsgafélét kell tennie, hogy megkapja az engedélyt az utódvállaláshoz. Első hallásra nagyon elképesztett a dolog, de némi gondolkodás után beláttam, hogy inkább nálunk, régieknél volt paradox a helyzet: a régi társadalomban a házak, hidak építéséhez, betegek gyógyításához, még az egyszerű hivatali munkához is megfelelő képzettség kellett, csak éppen a legfelelősebb feladatot, a gyermekek világra hozását, lelkük formálását bízták a vak véletlenre, a pillanatnyi vágyra, és a közösség csak akkor lépett közbe, amikor a hibák már megtörténtek, kijavításukhoz késő volt.

A gyermekhez való jog most kitüntetés, nem kaphatja meg akárki. Továbbá, a szülők nem zárhatják el gyermeküket a hasonló korúaktól — a gondosan összeválogatott, koedukált csoportokban a legkülönbözőbb természetű gyerekek ismerkednek össze. Az úgynevezett „nehéz” gyerekek külön hipnagógiás kezelésben részesülnek, s az oktatást általában rendkívül korán kezdik. Nem az írásolvasás tanítását, az sokkal később jön; a kicsinyek oktatása abból áll, hogy különleges játékok segítségével megismertetik velük a világ működését, a Földet, a társadalom sokrétű, gazdag életét. Már a négy-ötévesekbe beoltják ezzel a természetes módszerrel az együttélés, a tolerancia elveit, mások meggyőződésének és álláspontjának tiszteletét, no meg azt is, hogy a különböző rasszokhoz tartozó gyerekek — tehát emberek — eltérő külső vonásainak nincs jelentőségük.

Mindezt nagyon szépnek találtam, egyetlen, de lényeges fenntartással, mégpedig azért, mert ennek a világnak rendíthetetlen alapja, mindenre kiterjedő szabálya a betrizálás. A nevelés célja éppen az, hogy a betrizálást ugyanolyan természetes dolognak lássák, mint amilyen a születés vagy a halál. Még Eritől hallva is felbőszített, hogyan tanítják az iskolában a régi idők történelmét. Alig tudtam fékezni dühömet, amikor megtudtam, hogy szerintük a múlt nem egyéb, mint az állatias erőszak, a barbár, féktelen szaporodás, a heves gazdasági és háborús katasztrófák kora. A civilizációs vívmányokról, már amelyiket el nem hallgatták, úgy beszéltek, mint a sötét, kegyetlen korral szembeszegülő erők és törekvések bizonyságairól: ha voltak egyáltalán eredmények, azok éppenséggel a mások kihasználását diktáló, önző korszellem ellenében születtek meg. Most bezzeg — hirdették — általános, mindenkinek könnyen és biztosan elérhető mindaz, ami régen a kevesek kiváltsága volt, amihez keserves, fáradságos, veszélyekkel és lemondással terhes út vezetett, hiszen az anyagi sikernek megalkuvás, erkölcsi vereség volt az ára.

Az még hagyján, amikor ilyen általánosságokat szónokoltak; nem bántam, hogy elítélik a múlt különféle sötét oldalait, például a háborúkat. Még azt is el kellett ismernem: csakugyan nem veszteség, inkább eredmény, hogy nincs többé — semmiféle! — politika, nemzetközi súrlódás, feszültség, konfliktus — bár ezen azért csodálkoztam, sőt gyanítottam, hogy biztosan mégis létezik ilyesmi, csak elhallgatják. Jobban felbosszantott, amikor az átértékelés az én személyes ügyeimet érintette. Mert nemcsak Starck állította a könyvében (ne feledjük, fél évszázaddal a visszatérésem előtt!), hogy űrutazásra semmi szükség. Eri, a szigorló régész, sok érdekeset mesélt. Már az első betrizált nemzedék teljesen más szemmel nézte az űrutazást: negatívan ítélte meg, de azért még élénken érdeklő dött iránta. Hangoztatta, hogy tragikus hiba történt, és éppen a mi expedíciónk tervezésének éveiben tetőzött a baj, akkor ugyanis az űrhajók egész rajait indították útnak. Nemcsak azért volt ez hiba, mert szegényes eredménnyel járt, hiába járták be a Naprendszer több fényévnyi sugarú környékét, egyetlen fejlett civilizációval sem kerültek kapcsolatba, még a miénktől általában idegen, kezdetleges életformákat is csak néhány bolygón találtak. És nem is az a fő baj, hogy az egyre távolabbi célpontok felé tartó űrutazások rettenetesen hosszú időtartama miatt a legénységből, a Föld képviselőiből agyongyötört, boldogtalan lények csapata lesz, akik visszatérésük után, itt vagy máshol, gondos ápolásra, lábadozásra szorulnak, tehát a lelkes vállalkozók kiküldése hiábavaló és kegyetlen döntés. A legfőbb érv az volt, hogy a világűr meghódítására törekvő Föld még korántsem tett meg mindent önmagáért, holott nyilvánvaló, hogy a sok-sok emberi szenvedést, a jogtiprást, éhezést, rettegést nem orvosolják a hősies űrutazások.

De mindezeket, ismétlem, csak az első betrizált nemzedék gondolta, mert a későbbiek, természetes módon, az egész témát elfelejtették, és teljesen közönyössé váltak. A gyerekek, az űrutazás romantikus korszakáról hallva, csak csodálkoznak, sőt talán kicsit félnek is furcsa elődeiktől, akik ugyanolyan idegenek, ugyanolyan érthetetlenek számukra, mint zsákmányért és aranyért háborúzó ősapáik. Éppen ez a közöny volt az, ami a legjobban megrémített, mert a teljes elítélésnél is rosz-szabb — életünk munkájáról egy szó sem esik többé, eltemették és elfelejtették.

Eri nem sürgette, hogy lelkesedjek az új világért, nem próbált sietősen megtéríteni. Egyszerűen csak beszélt róla, mikor önmagáról mesélt, és éppen mivel ő maga volt az eleven bizonyítvány, meg kellett látnom az új társadalom fényoldalait is.

Félelem nincs ebben a civilizációban. Minden, ami csak létezik, az embereket szolgálja. Semmi más nem fontos, csak az emberek kényelme, természetes és bármily különc igényeik kielégítése. Minden olyan területen, ahol jelenléte, gyarlósága, lassú reagálása a legcsekélyebb kockázattal is járhat, gépekkel, automatákkal váltották fel az embert.

Veszélyt sem ismer ez a világ. Rettegésnek, harcnak, bármiféle erőszaknak itt nincs helye. Nyájas világ, ahol lágyak a formák és szokások, szelídek az átmenetek, sohasem drámaiak a helyzetek — bár elképesztő dolgok azért adódnak, például ahogyan mi Olaffal erre az egészre reagáltunk.

Mert nekünk aztán tíz év alatt úgy elegünk lett mindenféle borzalomból, az embert megsebző, összezúzó, valójából kiforgató rémségekből, hogy mire visszatértünk, torkig voltunk, de iszonyúan. Ha bármelyikünknek azt mondják, csak később térhet vissza, még további hónapokig senyvedhet a világűrben, biztosan nekiugrik a hírhozónak. És akkor mi, akik már nem bírtuk elviselni az örökös veszélyt, a meteorbecsapódás vak véletlenét, az állandó, feszült várakozást, a gyötrelmet, amikor egy Arder vagy Ennesson nem jött vissza a felderítő repülésről. Mi egyszer csak úgy beszélünk arról a rettenetes időről, mintha az volna az egyedül helyes, igazi, méltóságot és értelmet adó életforma. Pedig még most is beleborzongok, ha eszembe jut, amint ülve, fekve, furcsa testtartásokban lebegve várakozunk a kerek rádiós fülke fölött; várunk és várunk a csendben, amelyet csak az űrhajó automatikus hívójelének egyenletes sípolása tör meg, s nézzük, amint a szintén várakozásba dermedt rádiós homlokán verítékcseppek csillognak a halotti kék fényben. Közben hangtalanul járt a bekapcsolt riasztóóra, és amikor mutatója végre a vörös ponthoz ért, megkönnyebbültünk. Igen, megkönnyebbültünk, mert akkor már indulhat az ember, hogy megkeresse a társát, vagy meghaljon ő is, és az igazán könnyebbnek tűnt a várakozásnál. Mi, pilóták — nem úgy, mint a tudósok — öreg rókák voltunk, nekünk már három évvel a rajt előtt megállt az idő. Három évig tartott az edzés, egyre fokozódó pszichés terheléssel. Három fő szakaszát, állomását röviden úgy hívtuk: Elvarázsolt Kastély, Mángorló, Koronázás.