Stanisław Lem - Visszatérés

— Megyek is, Olaf.

— Jó. Reggelinél találkozunk? Vagy inkább ne?

— Dehogynem!

Felszaladtam, útközben törölközve. Az ajtó előtt visszafojtottam a lélegzetemet. Óvatosan bekukkantottam. Eri még aludt. Így aztán gyorsan felöltöztem. Még arra is maradt időm, hogy megborotválkozzam a fürdőszobámban.

Bedugtam a fejem a szobába — úgy rémlett, Eri szólít. Amikor lábujjhegyen az ágyhoz óvakodtam, kinyitotta a szemét.

— Itt. aludtam?

— Igen. Igen, Eri.

— Úgy rémlett, valaki.

— Igen, Eri. én.

Rám meredt, mintha lassanként jutna eszébe minden. Előbb kitágult a szeme — a csodálkozástól? — , aztán lehunyta, megint kinyitotta, s lopva — de én észrevettem — gyors pillantást vetett a takaró alá, és elpirulva nézett fel.

Megköszörültem a torkom.

— Szeretnél lemenni a szobádba, ugye? Talán kimegyek addig, vagy.

— Nem kell, hiszen köntösben vagyok — mondta. Felült, összehúzta magán a pongyoláját.

— Ez most. már. igazán így van.? — kérdezte halkan, mintha búcsúzkodna valamitől.

Hallgattam.

Fölkelt, átment a szobán, visszafordult.

Rám pillantott — kérdés volt a szemében, bizonytalanság, és még valami, amit nem tudtam kitalálni.

— Bregg úr.

— Hal a nevem.

— Bre. Hal, nekem.

— Mondjad!

— Én igazán nem is tudom. de szeretnék. mert Seon.

— Mi van vele?

— Hát. ő.

Nem tudja vagy nem akarja kimondani: „a férjem”?

— Holnapután visszajön.

— És?

— Akkor mi lesz? Nyeltem egyet.

— Beszéljek vele? — kérdeztem.

— Hogy érti ezt.?

Most én bámultam rá meglepődve, értetlenül.

— De hát. maga tegnap azt mondta. Vártam.

— Hogy. elvisz.

— Igen.

— És ő?

— Akkor ne beszéljek vele? — kérdeztem bambán.

— Hogy érti azt, hogy beszél vele? Maga akar vele beszélni?

— Hát ki más?

— Akkor annak most már. vége legyen? Kiszáradt a torkom; köhécseltem.

— Hiszen. másképp nem megy.

— Én azt hittem, maga. meszket akar.

— Micsodát.?

— Maga. nem tudja, mi az?

— Nem. Nem tudom. Fogalmam sincs. Mi az? — kérdeztem megborzongva. Már megint verembe estem, félreértések ingoványába süllyedek.

— Hát, az úgy van. Az olyan. szóval. ha valaki találkozik. és úgy akarja, egy időre. maga igazán nem tudja?

— Várj egy kicsit, Eri. Nem tudom, de talán már sejtem. ez valami átmeneti dolog, ideiglenes felfüggesztés, egy rövid kaland?

— Nem — mondta, és elkerekedett a szeme. — Maga nem tudja, mi az. Olyan pontosan én se tudom — vallotta be váratlanul. — Csak hallottam róla. Azt gondoltam, maga azért.

— Eri. Én semmit se tudok. És egy árva szót se értek ebből a zagyvaságból. Azt jelenti. mindenesetre valahogy összefügg a házassággal, nem?

— Hát igen. Elmegy az ember a hivatalba, és ott, nem tudom pontosan, hogyan, mindenesetre utána már. akkor már.

— Akkor mi van vele?

— Akkor független. Tehát akkor már senki se szólhat semmit. Egyáltalán senki. Vagyis ő sem.

— Szóval, ez mégiscsak valami. legalizálás? Így érted, az ördögbe is? A házasságtörés legalizálása?

— Nem. Illetve, igen. Illetve, az akkor nem házasságtörés. különben is, ezt a szót már nem használja senki. Tudom, mit jelent, tanultam az iskolában. És nem is hűtlenség, mert, mert hát én Seonnal csak egy évre.

— Miket beszélsz.? — hüledeztem. — Hogy érted ezt? Mi az, hogy egy évre? Házasság egy évre? Egyetlen évre? Minek?

— Hát próbaházasság.

— Jóságos kék és fekete ég! Próbaházasság. És mi az a meszk? Moratórium a következő évre?

— Nem tudom, mi az, hogy moratórium. Amiről én. az azt jelenti, hogy ha az év eltelt, és a házasság felbomlik, akkor a másik lép érvénybe. Mint házasság.

— A meszk?

— Igen.

— És ha a házasság nem bomlik fel? Akkor mi van?

— Akkor nincs semmi. Akkor nem számít.

— Aha. Most már értem. Hát nem. Semmiféle meszk. Holtomiglan, holtodiglan. Tudod, mi az?

— Tudom. Bregg úr.

— Tessék.

— Én most írom a szakdolgozatomat régészetből.

— Értem. Ne nézzelek hülyének, mikor én vagyok a hülye?

Elmosolyodott.

— Finomabban is lehet fogalmazni.

— Jó. Bocsánat. Szóval, Eri, akkor beszélhetek vele?

— Miről?

Leesett az állam. Már megint — gondoltam.

— Hát mi a nyava. — nyelvembe haraptam. — Mi másról, mint rólunk?

— De hát az nem szokás.

— Nem? Vagy úgy. No jó. Akkor mi a szokás?

— Elintézik a válást. De Bregg úr, igazán. hiszen én. így nem lehet.

— Hanem hogyan lehet?

Tanácstalanul vonta meg a vállát.

— Szóval, megint ott tartunk, ahonnan tegnap este elindultunk? — kérdeztem. — Ne haragudj, Eri, hogy így beszélek, de nézd, én duplán hátrányos helyzetben vagyok. Nem ismerem a formákat, a szokásokat, nem tudom, mit illik, mit nem illik, még a hétköznapi dolgokban sem, hát még ilyen.

— Jó, tudom én. Tudom. De én ővele. én. Seonnal.

— Értelek — mondtam. — Tudod, mit? Üljünk le.

— Jobban tudok gondolkodni, ha állok.

— Ahogy tetszik. Figyelj, Eri! Én tudom, mit kellene tennem. Azt, hogy foglak, és elviszlek innen valahová, amint tegnap mondtam. Nem tudom, miért vagyok olyan biztos ebben. Talán csak a végtelen butaságom miatt. De úgy érzem, végül is jól járnál velem. Hát így. És mégis, látod, én olyan vagyok. no, egyszóval: mégse akarom. Azért, állítólag, ugye, hogy ne kényszerítselek. Így aztán az egész döntésemért, valljuk be őszintén, te leszel felelős. Vagyis ha emígy nem vagyok gazember, akkor amúgy mégis. Látom én ezt. Nagyon jól látom. Úgyhogy csak egyet árulj el: te mit akarsz?

— Emezt.

— Mit?

— Az emígy gazembert.

Felkacagtam. Talán kissé hisztériásán.

— Ó, Istenem! Igen. Jól van. Akkor beszélhetek vele? Később. Úgy értem, eljönnék ide egyedül.

— Nem.

— Nem szokás? Lehet. De úgy érzem, Eri, mégiscsak jobb, ha.

— Ne. Én. nagyon kérem! Igazán. Ne. Ne!

Könnyek öntötték el a szemét. Átöleltem.

— Eri! Ne! No, ne sírj! Úgy lesz, ahogy akarod, csak ne sírj! Nagyon szépen kérlek. Mert. ne sírj! Hagyd abba, hallod? Vagy különben. sírjál csak. én. nem is tudom.

— Én. nem tudtam, hogy. így. lehet. — zokogta.

Felkaptam, körbevittem a szobában.

— Ne sírj, Eri. vagy tudod, mit? Elutazunk. egy hónapra. Akarod? Aztán, ha akarsz, visszajöhetsz.

— Kérem. — mondta — kérem.

Letettem a földre.

— Nem lehet így? Hiszen nekem fogalmam sincs. Azt gondoltam.

— Jaj, milyen maga! Lehet, nem lehet. Én nem akarom úgy! Én!

— Az emilyen gazember egyre növekszik — váltottam erélyes hangra. — Jól van, Eri. Nem tanácskozom veled tovább. Öltözz! Megreggelizünk és elutazunk.

Rám nézett, könnyes arcán láttam, hogy erősen gondolkodik. Összevonta szemöldökét. Úgy rémlett, mondani akar valamit, és az nem lesz hízelgő rám nézve. De csak felsóhajtott, és szó nélkül kiment. Leültem az asztalhoz. Hirtelen döntésem — akár egy kalózregényben — a pillanat műve volt.

Elszántságom valójában gyönge lábakon állt. Ólomsúllyal nehezedett rám a kérdés: szabad ilyet tennem? Jó lesz így? Micsoda zűrzavar!

Nyílt az ajtó. Olaf állt ott.

— Sajnálom, fiam — mondta. — Tudom, indiszkrét vagyok, de hallottam. Nem lehetett nem hallani. Nyitva hagyod az ajtót, ráadásul bömbölsz. Hal, te aztán kitettél magadért. Mit akarsz még szegény lánytól, ugorjon a nyakadba, mert egyszer lemásztál a gödö.