Stanisław Lem - Visszatérés

— Csak úgy.

Átöleltem. Fejének súlya lesiklott a karomon könyököm hajlatába. Így feküdtünk egymás mellett, és hallgatott a sötétség.

— Késő van — suttogtam. — Nagyon késő. Alhatsz. Kérlek, aludj.

Ringattam, csak karom lassú megfeszítésével. Csöndesen feküdt, de éreztem teste melegét, lélegzését. Gyorsan szedte a levegőt. És hevesen, talán riadtan dobogott a szíve. Lassan, lassan csillapodott. Nagyon fáradt lehet. Hallgattam a szívverését, előbb nyitott szemmel, aztán lehunytam a szemem, mert úgy rémlett, akkor jobban hallom. Elaludt már? Ki ez a lány? Miért jelent nekem ilyen sokat? Feküdtem a sötétségben, a nyitott ablakon beáramló levegőtől halk zizzenéssel megmeglebbent a függöny. Csupa mozdulatlan álmélkodás voltam. Ennesson. Thomas. Venturi. Arder. Hát ezért volt minden? Ezért? Csipetnyi por. Ott, ahol sohasem fúj a szél. Ahol nincs felhő, se napsütés, sem eső, ahol semmi sincs, annyira semmi, hogy úgy rémlik, az lehetetlen, azt elképzelni sem lehet. És én ott voltam? Igazán ott voltam? Minek? Már semmit sem tudtam, alaktalan sötétséggé folyt össze minden — megdermedtem. Eri összerezzent. Lassan átfordult az oldalára. De feje a karomon maradt. Mormolt valamit, egész halkan. És aludt tovább. Megpróbáltam magam elé képzelni az Arcturus kromoszféráját. Ásító tűzóriás, repülök, repülök fölötte, irtózatos, láthatatlan, égő körhintán keringve, könnyező, bedagadt szemmel, és fásultan hajtogatom: szonda, nulla, hetes — szonda, nulla, hetes — szonda, nulla, hetes — ezerszer, sok ezerszer, úgyhogy később ezeknek a szavaknak a puszta gondolatától is összerándult valami bennem, mintha belém égtek volna, mintha sebek volnának. És a válasz csak recsegés volt a hallgatóban, vihogó kukorékolás, így szólalt meg rádiómban a napkitörések lángja, és ez volt Arder, az arca, a teste és a rakétája, sugárzó gázzá alakulva. És Thomas? Az eltűnt Thomas, akiről senki se tudta, hogy. És Ennesson? Rossz viszonyban voltunk — ki nem állhattam. De a zsilipkamrában birkóztam Olaffal, aki nem akart kiengedni, mert úgyis késő volt: milyen nemes lélek voltam, fekete és kék egek. De nem volt ám az nemesség, csak puszta ár kérdés. Az. Mert mindegyikünk óriási kincs volt, az emberi élet ott volt a legnagyobb érték, ahol fityinget se ért, ahol hajszálnyi, alig létező hártya választotta el a végtől. Az a kis drót vagy zárlat Arder rádiójában. A hajszálrepedés Venturi reaktorában, amit Voss nem vett észre — vagy hirtelen támadt, hiszen előfordul a fém fáradása —, és Venturi semmivé vált, mit tudom én, talán öt másodperc alatt. És Thurber visszatérése? És Olaf csodálatos megmenekülése, pedig ő is eltűnt, amikor átütötte valami az irányjelző antennáját. Mikor? Hogyan? Senki se tudta. Olaf visszajutott — valóságos csoda. Igen, egy a millióhoz. És nekem micsoda szerencsém volt! Micsoda rendkívüli, lehetetlen szerencsém. Elzsibbadt a karom, elmondhatatlanul jól éreztem magam. Eri, mondogattam magamban, Eri. Madárhang. Olyan a neve. Madárhang. Hányszor kértük Ennessont, hogy utánozzon madarakat. Értett hozzá. Nagyon értett hozzá, és amikor meghalt, vele együtt — az összes madár.

De gondolataim már összemosódtak, alámerültem, a sötétségben úsztam. Mielőtt elnyomott az álom, úgy rémlett, ott vagyok a helyemen, a hajóágyon, lent a fedélzet mélyén, és Arne fekszik mellettem, a másik ágyon. — Felriadtam. Nem. Arne meghalt, a Földön vagyok. Eri halk lélegzését hallom.

— Légy áldott, Eri — rebegtem, beszívva hajának illatát, és elaludtam.

Amikor kinyitottam a szemem, nem tudtam, hol vagyok, még azt sem, ki vagyok. Elcsodálkoztam a karomra terülő sötét hajon — a karomat sem éreztem, mintha idegen tárgy lenne. Csak egy pillanatig tartott. Aztán már mindent tudtam. Még nem kelt fel a nap. Tiszta, tejfehér virradat átható hűvössége áradt az ablakból, még nem színezte rózsásra a hajnal. Néztem a lány arcát ebben a derengő fényben, mintha először látnám. Mélyen aludt, összeszorított szájjal lélegzett. Nem lehetett túl kényelmes neki a karomon, mert kezét a feje alá tette, és picit fel-felvonta a szemöldökét, mintha újra meg újra elámulna. Parányi rezzenés volt, de feszülten figyeltem, mintha arcára lenne írva a sorsom.

Eszembe jutott Olaf. Lassan, nagyon óvatosan kiszabadítottam a karom. Fölösleges volt annyira vigyázni. Eri mélyen aludt, álmodott valamit — mozdulatlanná dermedve próbáltam kitalálni, nem az álmát, csak azt, nem rosszat álmodik-e. Majdnem gyerekes volt az arca. Nem gyötörte lidércnyomás. Visszahúzódtam, fölkeltem. Fürdőköpenyben voltam, ahogy este lefeküdtem. Mezítláb osontam ki a folyosóra, halkan, nagyon lassan csuktam be az ajtót, és ugyanilyen óvatosan néztem be Olafhoz. Ágya érintetlen volt. Az asztalnál ülve aludt, fejét a karjára hajtva. Jól sejtettem: le sem vetkőzött. Nem tudom, mi ébresztette fel — a pillantásom? Felriadt, rám villantotta halványkék szemét, fölegyenesedve nyújtózkodott.

— Olaf — mondtam —, ha száz évig élek.

— Pofa be — szólt szelíden. — Hal, neked mindig beteges hajlamaid voltak.

— Már kezded? Én csak azt akartam mondani.

— Tudom, mit akartál mondani. Mindig tudom, mit akarsz mondani, már egy héttel előbb. Ha a Prométheuszon fedélzeti káplánt akarunk, éppen beváltál volna. A fenébe, hogy előbb rá nem jöttem! Adtam volna neked, hogy attól koldulsz. Na jó, Hal! Semmi szentbeszéd. Semmi ünnepi szónoklat, átok, esküdözés, meg ilyesmi. Halljam, mi van. Minden rendben. Igaz?

— Nem tudom. Úgy néz ki. De nem tudom. Ha arra gondolsz. nem volt közöttünk semmi.

— Ezt miért nem térden állva közlöd? Ha gyónni akarsz! Te ökör, hát ezt kérdezem én? A jövőre gondoltam, meg effélékre.

— Nem tudom. Figyelj, azt hiszem, ő se tudja. A nyakába szakadtam, mint derült égből egy kőszikla.

— Hát igen. Az kellemetlen — mormolta Olaf. Vetkőzött, az úszónadrágját kereste. — Hány kiló vagy? Száztíz?

— Akörül. Ne keresd, rajtam van a fürdőruhád.

— Szentfazék létedre mindig lopós voltál — dörmögte. Gyorsan le akartam vetni, de rám szólt: — Hagyd, te őrült! Van másik a bőröndömben.

— Mondd, hogy megy itt a válás? Nem tudod véletlenül? — kérdeztem.

— Nem. Nem tudom. Mégis, honnan a fenéből tudnám? Úgy hallottam, annyi, mint egy tüsszentés. Még azt se kell mondani rá, hogy egészségére. Nincs itt emberi fürdőszoba, vízzel?

— Nem tudom. Nem hinném. Csak olyan, tudod.

— Ja. Szájvíz szagú, frissítő vihar. Borzalom. Gyerünk úszni! Víz nélkül mosdatlannak érzem magam. Alszik?

— Alszik.

— Akkor hajrá.

A víz hideg volt és remek. Megcsináltam a csavarorsót, hátrafelé: sikerült. Pedig még soha. Prüszkölve, hápogva úsztam kifelé, mert beszívtam közben a vizet.

— Csak vigyázz — kiáltott be Olaf a partról. — Nem árt, ha most óvatos vagy. Emlékszel Markel-ra?

— Persze. Miért?

— Megjött a Jupiter négy ammóniás holdjáról, aztán kiszállt a rakétából a gyakorlótéren, trófeákkal teleaggatva, mint egy karácsonyfa, megbotlott, és eltört a lába. Hát csak vigyázz! De nagyon!

— Majd igyekszem. Átkozottul hideg a víz. Kijövök.

— Jól teszed. Még benáthásodsz. Én tíz évig nem voltam náthás, aztán mihelyt leszálltam a Lunán, már köhögtem.

— Hát persze, a száraz légkörtől — mondtam komoly képpel. Olaf felkacagott, beugrott egy méterre tőlem, arcomba csapott a víz.

— Jól mondod — helyeselt felbukkanva. — Száraz egy hely. Száraz, és nem valami kedélyes.