Stanisław Lem - Visszatérés

Igen, gondoltam. Pontosan így lesz. Elindultam a ház felé, fölemeltem a köpenyem, levertem róla a homokot. A hall világos volt. A lány ajtajához léptem. Hátha beenged — gondoltam. Ha beengedne, tovább már nem is érdekelne. Talán. És akkor talán vége az egésznek. Vagy megpofoz. Nem. Ok jók, ők betrizáltak, nem pofozkodhatnak. Ad nekem egy kis tejecskét, az majd használ. Álldogáltam ott vagy öt percig, visszagondoltam a Kereneia üregeire, a híres gödörre, amit Olaf emlegetett. Áldott gödör! Régi vulkán krátere volt, ha igaz. Arder beszorult a sziklák közé, nem bírt kimászni, a láva meg emelkedett. Illetve nem láva, Venturi szerint valami gejzírféle — persze, azt később mondta. Arder. hallottuk a hangját. Rádión. Lementem, és kihúztam onnan. Istenem! Százszor inkább a kráter, mint ez az ajtó! Semmi nesz. Egyáltalán semmi.

Ha legalább kilincs volna. De csak egy lemez. Az én szobám nem így csukódik. Nem tudom, beállítják-e, mint egy zárat, meg kell-e nyomni — még mindig a kereneiai vadember vagyok.

Fölemeltem a kezem, tétováztam. És ha nem nyílik ki az ajtó? Belegondolni is rémes, ahogy elkullogok. Lesz min rágódnom, jó sokáig. Éreztem, minél tovább ácsorgók itt, annál kevesebb az erőm, mintha kifolyna belőlem az energia. Hozzáértem a lemezhez. Nem engedett. Erősebben megnyomtam.

— Maga az? — szólt ki a lány. Nyilván itt állt az ajtónál.

— Én vagyok.

Csend. Fél perc. Egy perc.

Kinyílt az ajtó. O a küszöbön állt. Bolyhos köntösben. Haja szétterült a gallérján. Hihetetlen, de csak most vettem észre, hogy gesztenyebarna.

Csak félig nyitotta ki az ajtót, keze még rajta. Mikor beléptem, hátrált. Mögöttem nesztelenül, magától becsukódott az ajtó.

Hirtelen ébredtem rá, mintha hályog hullana le a szememről, hogyan festünk. O csak néz rám sápadtan, mozdulatlanul, kezével összefogva a köntösét, én meg itt állok vizesen, félig pucéran, Olaf fekete úszónadrágjában, homokos köpenyemet markolászva — és bámulom kiguvadt szemmel.

Felkacagtam, olyan mulatságos volt a helyzet. Lerázogattam a köpenyt. Fölvettem, az övet is megkötöttem, aztán leültem. Két nedves folt mutatta, hol álltam az előbb. Csakhogy egyáltalán semmi mondanivalóm nem akadt. Mit mondhatnék? Hirtelen rájöttem. Olyan volt, mint az ihlet.

— Tudja, ki vagyok?

— Tudom.

— Igen? Akkor jó. Az utazási irodától?

— Nem.

— Mindegy. Én vad vagyok, azt tudja?

— Igazán?

— De mennyire! Borzasztóan vad. Mi a neve?

— Nem tudja?

— A keresztneve.

— Eri.

— Elviszlek innen.

— Mit beszél?

— Igen. Elviszlek innen. Nem akarod?

— Nem.

— Nem baj. Elviszlek. Tudod, miért?

— Sejtem.

— Nem, nem tudod. Én magam sem tudom.

Hallgatott.

— Nem tehetek róla — folytattam. — Az az igazság, hogy rögtön, amint megláttalak. Tegnap. Az ebédnél. Tudod?

— Tudom.

— Várj! Azt hiszed, tréfálok?

— Nem.

— Honnan tudnád. mindegy. Meg akarsz szökni előlem?

Hallgatott.

— Ne próbálj szökni — kértem. — Úgysem használ, érted? Úgysem hagylak békén. Pedig szeretném, elhiszed?

Hallgatott.

— Nézd, nemcsak arról van szó, hogy engem nem betrizáltak. Tudod, nekem semmi sem számít. Semmi. Csak te. Muszáj, hogy lássalak. Hogy nézzelek. Halljam a hangodat. Muszáj, és semmi más nem érdekel. Sehol. Még nem tudom, mi lesz velünk. Attól tartok, rosszul végződik. De nekem mindegy. Mert máris megéri. Az, hogy beszélek neked, és te hallod. Értesz engem? Nem. Hogyan is érthetnél. Ti megszabadultatok a drámáktól, hogy nyugodtan élhessetek. Én erre képtelen vagyok. Nekem ez nem kell.

Hallgatott. Nagy lélegzetet vettem.

— Eri — mondtam —, figyelj. először is, ülj le!

Nem mozdult.

— Kérlek, ülj le!

Semmi.

— Hiszen attól nem lesz semmi bajod. Ülj le!

Hirtelen felfogtam. Összecsikordult a fogam.

— Ha nem akarod, minek engedtél be?

Semmi.

Felálltam. Megfogtam a vállát. Nem védekezett. Leültettem a fotelba. Odahúztam a székemet, térdünk majdnem összeért.

— Azt csinálhatsz, amit akarsz. De figyelj rám: én nem tehetek róla. És biztos, hogy te sem. Senki. Én nem akartam. De így van. Ez a kiinduló helyzet, érted? Tudom, hogy úgy viselkedem, mint egy őrült. Tudom. De mindjárt elmondom, miért. Mondd, sohasem fogsz szólni hozzám?

— Attól függ — mondta.

— Ezt is köszönöm. Igen. Tudom. Semmihez sincs jogom, és egyáltalán. Szóval, mit is akartam mondani. sok millió éve voltak olyan sárkánygyíkok, brontoszauruszok, atlantoszauruszok. Hallottál róluk?

— Igen.

— Akkorák voltak, mint egy ház. Borzasztó hosszú farokkal, iszonyatos súllyal. Ezért aztán nem tudtak úgy mozogni, ahogyan szerettek volna, könnyedén és kecsesen. Na mármost, nézd, én is ilyen böhöm állat vagyok. Tíz évig mászkáltam a csillagok között, ki tudja, minek. Talán kár volt. De hiába. Ezen már nem tudok változtatni. És ettől vagyok ilyen ormótlan. Érted? Nem tudok úgy viselkedni, mintha más volnék. Nem hiszem, hogy ezért te lelkesednél. Az egészért, amit elmondtam, és amit ezután mondok. De nem látok semmiféle kiutat. Muszáj, hogy az enyém légy, ameddig csak lehet, és tulajdonképpen ennyi az egész. Válaszolsz valamit.?

Rám nézett. Most még sápadtabbnak tűnt, de talán csak a megvilágítástól. Úgy ült ott bolyhos köntösébe burkolózva, mintha dideregne. Meg akartam kérdezni, fázik-e, de megint nem jött ki hang a torkomon. Én — ó, én nem fáztam!

— Maga. mit tenne. az én helyemben?

— Jól van! — dicsértem. — Én, azt hiszem, harcolnék.

— Nem bírok.

— Tudom. Gondolod, ettől nekem könnyebb? Esküszöm, hogy nem. Szeretnéd, ha már elmennék, vagy mondhatok még valamit? Miért nézel így? Hiszen biztosan tudod már, hogy mindent megteszek a kedvedért, nem? Kérlek, ne nézz így! Minden, amit én mondok, egészen mást jelent, mint más embereknél. És tudod, mit?

Nehezen lélegeztem, mintha sokáig futottam volna. Szorongattam a két kezét — nem tudom, mióta, talán elejétől fogva? Nem tudom. Milyen apró kezek!

— Eri! Tudod, én még sohasem éreztem azt, amit most. Ebben a percben. Gondolj bele: az a rettenetes űr, ott. Elmondhatatlan. Nem hittem, hogy visszatérek. Egyikünk sem hitte. Beszéltünk róla, de csak úgy. Ok ott maradtak, Tom, Arne, Venturi, és most olyanok, mint a kövek, érted, fagyott kövek, a sötétségben. És nekem is ott kellett volna maradnom, de ha itt vagyok, és fogom a kezed, és beszélhetek hozzád, és te meghallgatsz, akkor ez talán nem annyira rossz dolog. Nem annyira aljas. Talán nem annyira, Eri! Csak ne nézz így! Könyörgök! Adj egy lehetőséget! Ne hidd, hogy ez. csak szerelem. Ne hidd! Több ez annál. Több. Nem hiszed el. miért nem hiszel nekem? Pedig igazat mondok. Hát igazán nem.?

Hallgatott. Keze jéghideg.

— Képtelen vagy rá, ugye? Lehetetlen. Persze, tudom, hogy lehetetlen. Tudtam az első pillanattól fogva. Nem volna szabad itt lennem. Itt üres helynek kellene lennie. Én oda tartozom. Nem tehetek róla, hogy visszatértem. Látod. Nem tudom, miért mondom el neked mindezt. Úgysem létezik. Nem létezik, igaz? Mindegy, ha téged nem érdekel. Azt gondoltad, megtehetek veled bármit, amit akarok? Nekem nem az számít, nem érted? Nem csillag vagy.

Csend lett. Hallgatott az egész ház. Fejemet a kezére hajtottam, és most a tenyeremen fekvő, jéghideg kezeihez beszéltem:

— Eri, Eri! Most már tudod, hogy nem kell félned, igaz? Tudod, hogy nem vagy veszélyben. De ez. olyan óriási dolog, Eri. Nem tudtam, hogy ilyesmi lehetséges. Nem tudtam. Esküszöm. Minek repülünk a csillagokba? Érthetetlen. Hiszen ez itt van. Vagy előbb ott kell járni, hogy felfoghassuk? Hát igen, az lehet. Most megyek is. Megyek már. Felejtsd el az egészet! Elfelejted?