Stanisław Lem - Visszatérés

— A hipertér topológiája.

— Az, az. O meg azt mondta, „ez magának túlságosan nehéz, Bregg. Nincs meg hozzá a szükséges képzettsége.”

Elnevettem magam, olyan jól utánozta Venturi hangját.

— Igaza volt, Olaf. Túlságosan nehéz volt.

— Igen, akkor, de később azért megbirkóztál vele, igaz?

— Meg. De. nem örültem neki. Tudod, miért. Szegény Venturi.

— Ne is folytasd. Nem tudom, ki kit sajnáljon. azok után, ami következett.

— O már nem sajnálhat senkit. Te a felső fedélzeten voltál, ugye?

— Én?! A felsőn? Ember, hiszen ott álltam melletted!

— Tényleg. Ha nem ad rá egyből mindent a hűtésre, talán megússza égési sebekkel. Mint Arne. Biztos elvesztette a fejét.

— Az ám, jókat mondasz! Hiszen Arne így is meghalt!

— Öt évvel később. Öt év, az mégiscsak öt év.

— Ilyen év?

— Látod, most te is így beszélsz, de reggel a medencénél hogy lebarmoltál érte!

— Mert borzasztó volt az egész, de nagyszerű is. Valld be! Egyébként, kár is a szóért. Amikor kimásztál a gödörből a Kere.

— Hagyd már a fenébe azt a gödröt!

— Nem hagyom. Nem hagyom, mert csak akkor jöttem rá, mi lakik benned. Még nem ismertük egymást olyan jól, mint később. Amikor Gimma szólt nekem, úgy egy hónap múlva, hogy Arder teveled repül, azt gondoltam. hát, nem is tudom! Beugrottam hozzá, de nem szóltam semmit. Persze, rögtön megérezte, mi van. Azt mondta: Olaf, ne haragudj. Te vagy a legjobb barátom, de most vele repülök, nem veled, mert. tudod, mit mondott?

— Nem — válaszoltam. Elszorult a torkom.

— Mert egyedül ő jött le oda. Egyedül ő. Senki sem hitte, hogy oda le lehet menni. O maga se hitte. Most őszintén. te bíztál benne, hogy visszakerülsz?

Hallgattam.

— Látod, te csibész! O vagy visszajut velem együtt, mondta Arder, vagy egyikünk se jön vissza.

— És egyedül jöttem vissza. — mondtam.

— És egyedül jöttél vissza. Rád se lehetett ismerni. Halálra rémültem tőled. Lent voltam a szivattyúknál.

— Te?

— Én. Nézem: hisz ez egy idegen! Egy vadidegen jövevény. Azt hittem, képzelődöm. Még a szkafandered is vérvörös volt.

— A rozsdától. Megrepedt a vezetékem.

— Tudom. Nekem mondod? Én foltoztam ki később. De ahogy te kinéztél. No, és még csak aztán jött a java.

— Amit Gimmával.

— Mi más? Az nem került a jegyzőkönyvbe. Még a szalagot is megnyirbálták, egy hét múlva, talán maga Gimma. Azt hittem, megölöd akkor. Jóságos fekete ég!

— Hagyd ezt — mondtam. Éreztem, hogy mindjárt remegni kezdek. — Ne beszélj erről, Olaf, kérlek!

— Most mit hisztizel? Arder közelebb állt hozzám, mint hozzád.

— Közelebb, távolabb, mit számít az! Ütődött vagy! Ha Gimma adott volna neki tartalékbetétet, Arder itt ülne velünk! Gimma mindennel spórolt, félt, hogy nem lesz elég tranzisztora, de hogy nem lesznek emberei, attól nem félt! Én.

Elharaptam a mondatot.

— Olaf! Olaf, ez tiszta téboly! Hagyjuk abba!

— De úgy látszik, mi nem tudjuk abbahagyni. Legalábbis amíg együtt vagyunk. Gimma azontúl sohasem.

— Hagyjál engem békében Gimmával, Olaf! Olaf! Kész. Befejeztük. Egy szót se akarok többé hallani!

— És azt azért megengeded, hogy magamról beszéljek?

Vállat vontam. A fehér robot le akarta szedni az asztalt, de csak benézett a hallba, és eloldalgott. Talán emelt hangunk riasztotta vissza.

— Ide figyelj, Hal! Tulajdonképpen miért dühöngsz?

— Csak ne tégy úgy, mintha nem tudnád!

— Komolyan.

— Hogyhogy miért? Hiszen miattam történt az egész.

— Micsoda?

— Hát Arderral.

— Mit beszélsz?

— Világos. Ha én előbb szólok, még mielőtt elindulunk, Gimma adott volna.

— Na várj! Honnan sejthetted volna, hogy éppen a rádiója döglik be? És ha valami más?

— Ha. De nem volt semmiféle ha. A rádiója döglött be.

— Álljunk csak meg! Te ezen rágódsz hat éve, és nem szólsz róla egy árva szót se?

— Mit szóltam volna? Azt hittem, nyilvánvaló. Miért, talán nem az?

— Nyilvánvaló? Fekete ég! Miket beszélsz itt össze?! Térj már észhez! Ha bárkinek is elmondod, az hülyének néz. És amikor Ennessonnál szóródott a nyaláb, annak is te voltál az oka? Mi?

— Annak nem. O. szóródás, az előfordul.

— Tudom. Mindent tudok. Annyit, mint te. Ne félj, addig nem nyugszom, míg ki nem mondod.

— Mit már megint?

— Hogy ez rögeszme. Teljes képtelenség. Arder is ezt mondaná, ha itt lenne.

— Köszönöm szépen.

— Hal, ne dühíts, mert odavágok.

— Vigyázz! Én vagyok a nehezebb.

— De én dühösebb vagyok, érted? Marha!

— Olaf, ne ordíts úgy! Nem vagyunk egyedül.

— Na jó. Jó. Szóval halljuk, rögeszme vagy nem?

— Nem rögeszme.

Olaf mélyet lélegzett, orrcimpái elfehéredtek.

— Miért nem? — kérdezte majdnem szelíden.

— Azért, mert én már korábban észrevettem, hogy Gimma így. így fukarkodik. Kötelességem volt, hogy előre lássam, mi lesz ebből, és előbb kellett volna megszorongatnom Gimmát, nem akkor, amikor visszajöttem, Arder nélkül. Puhány voltam. Hát ezért.

— No jó. Jó. Szóval puhány voltál. Azt mondod? Hát nem! Én. Hal! Én nem bírom tovább. Utazom vissza.

Felugrott az asztaltól. Én is.

— Megőrültél? — kiáltottam. — Szóval itt hagysz! Hát persze! Azért, mert.

— Igen. Azért. Hallgassam a képzelgéseidet? Eszemben sincs. Arder nem válaszolt. Igaz?

— Hagyj békén!

— Nem válaszolt, igaz?

— Nem válaszolt.

— Nem lehetett szivárgása? Hallgattam.

— Nem lehetett ezerféle más hiba a gépén? És ha visszhangsávba került? Ha kihagyott a jelzése az örvénylés miatt? Ha lecsökkent a mágnesség az adóiban, a folt fölött, és.

— Elég!

— Nem ismered el, hogy igazam van? Szégyelld magad!

— Hiszen nem szóltam semmit.

— Vagy úgy! Tehát abból, amit elsoroltam, akármelyik megtörténhetett?

— Igen.

— Akkor minek makacskodsz, hogy biztosan a rádió volt, semmi más, csak a rádió?

— Talán igazad van. — mondtam. Ólmos fáradtság fogott el, úgy éreztem, minden mindegy. — Jó, lehet, hogy igazad van. A rádió. egyszerűen az volt a legvalószínűbb, érted.? Ne! Ne folytasd! Így is tízszer annyit beszéltünk róla, mint kellett volna. Legjobb egy szót se szólni.

Olaf odajött hozzám.

— Vén ló. — mondta —, szerencsétlen, öreg rinocérosz! Túl sok jutott neked ki a jóból, igaz?

— Most meg miféle jóból?

— Felelősségérzetből. Nem árt ám, ha mértéket tart az ember, mindenféle téren. Mi a szándékod?

— Mire gondolsz?

— Tudod te jól.

— Nem tudom.

— Bajban vagy, igaz?

— De még mekkora bajban!

— Ne utazzunk el valahová? Vagy elutazhatsz egyedül. Megszervezem, ha akarod. Elviszem innen a holmidat, vagy itt hagyod, vagy.

— Úgy gondolod, meg kéne szöknöm?

— Nem gondolok én semmit. De ahogy elnézlek, amint kiborulsz, no, nem nagyon, csak egy kicsikét, mint az előbb, akkor.

— Akkor mi van?

— Akkor gondolkodóba esem.

— Nem akarok elutazni. Tudod, mi az ábra? Én innen el nem mozdulok, kivévé, ha.

— Ha micsoda?

— Semmi. Figyelj, mit is mondtak a műhelyben? Mikor készül el a kocsi? Holnap, vagy még ma? Elfelejtettem.

— Holnap reggel.

— Jó. Odanézz, már alkonyodik! Elcsevegtük itt az egész délutánt.

— Szép kis csevegés!