— Bocs! — hallottam Olaf kiáltását.
— Ugyan. jól bevitted. — motyogtam feltápászkodva.
Az ablak már csukva volt. Öklöztünk még fél percig, aztán Olaf egyszer csak hátralépett.
— Mi bajod?
— Semmi.
— Ne mesélj!
— Na jó. Nincs már kedvem. Nem haragszol?
— Dehogy. Úgysem volt értelme, hogy egyből. No, gyerünk!
A medencéhez mentünk. Olaf jobban ugrott nálam. Gyönyörű dolgokat művelt. Én is megpróbáltam a csavarorsót hátrafelé, de borzasztóan bevertem a combomat a vízbe. A medence szélén locsolgattam tűzpirosán égő bőrömet. Olaf nevetett.
— Kijöttél a gyakorlatból.
— Dehogy. Sose ment nekem az orsó. De te aztán bajnok vagy!
— Ez megmarad, úgy látszik. Ma ugrottam először.
— Igazán?!
— Persze. Nagyon élvezem.
Magasan járt már a nap. Csukott szemmel sütkéreztünk a homokban.
— Ok. hol vannak? — törte meg végül a csendet.
— Nem tudom. Biztos a szobájukban. Az ablakuk hátrafelé néz. Ezt nem tudtam.
Éreztem, hogy megmoccan. Perzselt a homok.
— Igen, azért — mondtam.
— Megláttak?
— A lány.
— Megrémült. — dörmögte. — Igaz?
Nem válaszoltam. Megint hallgattunk egy ideig.
— Hal!
— No?
— Tudod, hogy ezek már alig repülnek?
— Tudom.
— Azt is tudod, miért?
— Szerintük semmi értelme.
Röviden elmondtam neki Starck érveit. Mozdulatlanul, szó nélkül hallgatta, de tudtam, hogy figyel.
Amikor befejeztem, nem szólalt meg mindjárt.
— Shapley-t is olvastad?
— Nem. Az ki?
— Nem? Azt hittem, te mindent elolvastál. Huszadik századi csillagász volt. Véletlenül került egyszer a kezembe a könyve, éppen erről szól. Ugyanazt mondja, mint a te Starckod.
— Mit beszélsz? Lehetetlen. Az a Shapley még nem tudhatta. Jobb lesz, ha te is elolvasod Starckot.
— Eszemben sincs. Tudod, mi az? Nagy rakás ürügy.
— Ümgy? ^
— Bizony. Én azt hiszem, tudom, mi az igazi ok.
— És mi?
— A betrizálás. Összerezzentem.
— Azt gondolod?! Kinyitotta a szemét.
— Nyilvánvaló. Nem repülnek, és már soha nem is fognak. Egyre rosszabb lesz. Nyámnyila banda. Csak nyámmogni tudnak. Nem bírnak vért látni. Nem bírnak arra gondolni, mi történhet, ha.
— Várj egy kicsit — mondtam. — Az nem lehet. Hiszen vannak orvosaik. Sebészekre szükségük van.
— Hát te nem tudod?
— Mit?
— Az orvosok csak megtervezik a műtétet. De robotok végzik.
— Az nem lehet!
— Ha mondom! Saját szememmel láttam. Stockholmban.
— És ha az orvosnak hirtelen be kell avatkoznia?
— Nem tudom pontosan. Úgy látszik, van valami szer, amitől nagyon rövid időre, részlegesen megszűnik a betrizálás hatása. De úgy őrzik, hogy az emberek nem is tudnak róla. Akitől hallottam, az se mondott konkrétumokat. Félt.
— Mitől?
— Azt nem tudom, Hal. Szerintem borzasztó, amit véghezvittek. Megölték az emberben. az embert.
— No, ezt azért nem állíthatod — tiltakoztam kevés meggyőződéssel. — Végül is.
— Várj! Hiszen olyan egyszerű: aki öl, az felkészült rá, hogy őt is megölhetik, nem? Hallgattam.
— Tehát bizonyos értelemben szükségszerű, hogy mindent kockára tegyen. Mi erre képesek vagyunk. Ok nem. Ezért félnek tőlünk annyira.
— A nők?
— Nemcsak a nők. Mindenki. Hal! Hirtelen felült.
— No?
— Kaptál hipnagógot?
— Hipna. azt a vackot, ami alvás közben tanít? Kaptam.
— Használtad?! — majdnem kiabált.
— Nem, dehogy. Miért?
— Szerencséd. Vágd be a medencébe!
— De miért? Mi van vele? Te használtad?
— Nem én. De kíváncsi voltam, és meghallgattam ébren, pedig tiltja a használati utasítás. Hát öregem, azt a dumát!!
Én is felültem.
— Miket mond?
— Habos sütemény. Egész cukrászda, hidd el! Hogy légy szelíd, légy illedelmes. Törődj bele minden sérelembe. Ha valaki nem ért meg, vagy nem akar jó lenni hozzád, például egy nő — érted? — , az a te hibád, nem az övé. Hogy a legfőbb érték a társadalmi egyensúly, a stabilitás, és így tovább, mindig ugyanez a nóta. És a végső tanulság: éldegélj szép csöndesen, írjál emlékiratokat, nem kiadásra, csak úgy magadnak, sportolj, tanulgass. Fogadj szót az idősebbeknek.
— Ezzel akarják pótolni a betrizálást — dünnyögtem.
— Világos. Van ott még más is, egész litánia: soha senkivel ne légy erőszakos, ne beszélj gorombán, megütni valakit nemcsak szégyen, hanem bűn, mert rettenetes sokkot vált ki. Semmiféle körülmények között ne harcolj, mert harcolni vadállatias szokás, és.
— Várj csak — szóltam közbe —, és ha a rezervátumból kiszökik egy vadállat. ja, igaz, már vadállatok sincsenek.
— Vadállatok nincsenek — mondta —, de vannak robotok.
— Mire gondolsz? Úgy érted, a robotoknak megparancsolhatják, hogy öljenek?
— Bizony ám!
— Honnan tudod?
— Hát, biztosan nem tudom. De csak fel kell készülniük különleges esetekre, hiszen a betrizált kutya is megveszhet, nem igaz?
— No de. de akkor. várj egy kicsit! Szóval, mégiscsak ölhetnek? Kiadhatják rá a parancsot? Hát nem mindegy, hogy én ölök, vagy parancsot adok rá?
— Nekik nem mindegy. Különben is, szerintük erre csak végső esetben kerül sor. Természeti katasztrófa, életveszély, például a veszett kutya. Általában ilyesmi nem fordul elő. De ha mi.
— Mi ketten?
— Igen, például mi ketten. ha mi elkövetnénk valamit, hiszen érted. Akkor természetesen a robotok vennének kezelésbe, nem ők. Hiszen ők nem is képesek rá. Ok jók.
Hallgatott egy ideig. Naptól kipirult, széles mellkasa gyorsabban hullámzott.
— Hal. Ha én tudnám. Ha tudnám! Ha. biztos volnék benne.
— Hagyd abba!
— Voltál már olyan helyzetben?
— Voltam.
— Tudod, mire gondolok.
— Tudom. Kétszer is. Az első meghívott a lakására, alighogy a pályaudvarról kiértem. illetve, nem is úgy volt. Eltévedtem azon az átkozott pályaudvaron. O meg hazavitt.
— Tudta, ki vagy?
— Elmondtam neki. Először félt, aztán. mintha fölengedett volna, talán megsajnált, nem tudom, de aztán meg halálra rémült. Úgyhogy inkább elmentem egy szállodába. Másnap. képzeld, kivel találkoztam! Roemerrel!
— Ne mesélj! Hány éves, százhetven?
— Nem, ez a fia. De ő se mai gyerek. Kis híján másfél évszázad! Múmia. Borzalmas. Beszélgettünk. És képzeld, irigyel bennünket.
— Van is miért.
— O ezt nem érti. Hát így. Aztán egy színésznő. Realista, úgy hívják őket. El volt tőlem ragadtatva: egy valódi majomember! Hazavitt, de másnap elszöktem. Palotában lakik. Minden fényűzés bedobva. Kiviruló bútorok, mozgó falak, gondolatolvasó ágyak. ilyesmik.
— Aha. És ő nem félt?
— Várj csak. Előbb félt, de aztán ivott valamit. nem tudom, mi volt, talán valami kábítószer. Pertó, vagy minek hívták.
— Pertó?
— Igen. Te tudod, mi az? Kóstoltad?
— Nem — mondta lassan. — Nem kóstoltam. De éppen azt a szert hívják így, ami megszünteti.
— A betrizálást? Az nem lehet!
— Így mondta nekem a pasas.
— Kicsoda?
— Nem mondhatom el. Szavamat adtam.
— Jól van. Hát akkor az a nő. ezért. Felugrottam.
— Ülj le! Visszaültem.
— És te? — kérdeztem. — Mert folyton csak én beszélek magamról.
— Én? Semmi a világon. Úgy értem, semmi sem sikerült. Egyáltalán semmi. Hallgattam.
Читать дальше