Stanisław Lem - Visszatérés

— Bocs! — hallottam Olaf kiáltását.

— Ugyan. jól bevitted. — motyogtam feltápászkodva.

Az ablak már csukva volt. Öklöztünk még fél percig, aztán Olaf egyszer csak hátralépett.

— Mi bajod?

— Semmi.

— Ne mesélj!

— Na jó. Nincs már kedvem. Nem haragszol?

— Dehogy. Úgysem volt értelme, hogy egyből. No, gyerünk!

A medencéhez mentünk. Olaf jobban ugrott nálam. Gyönyörű dolgokat művelt. Én is megpróbáltam a csavarorsót hátrafelé, de borzasztóan bevertem a combomat a vízbe. A medence szélén locsolgattam tűzpirosán égő bőrömet. Olaf nevetett.

— Kijöttél a gyakorlatból.

— Dehogy. Sose ment nekem az orsó. De te aztán bajnok vagy!

— Ez megmarad, úgy látszik. Ma ugrottam először.

— Igazán?!

— Persze. Nagyon élvezem.

Magasan járt már a nap. Csukott szemmel sütkéreztünk a homokban.

— Ok. hol vannak? — törte meg végül a csendet.

— Nem tudom. Biztos a szobájukban. Az ablakuk hátrafelé néz. Ezt nem tudtam.

Éreztem, hogy megmoccan. Perzselt a homok.

— Igen, azért — mondtam.

— Megláttak?

— A lány.

— Megrémült. — dörmögte. — Igaz?

Nem válaszoltam. Megint hallgattunk egy ideig.

— Hal!

— No?

— Tudod, hogy ezek már alig repülnek?

— Tudom.

— Azt is tudod, miért?

— Szerintük semmi értelme.

Röviden elmondtam neki Starck érveit. Mozdulatlanul, szó nélkül hallgatta, de tudtam, hogy figyel.

Amikor befejeztem, nem szólalt meg mindjárt.

— Shapley-t is olvastad?

— Nem. Az ki?

— Nem? Azt hittem, te mindent elolvastál. Huszadik századi csillagász volt. Véletlenül került egyszer a kezembe a könyve, éppen erről szól. Ugyanazt mondja, mint a te Starckod.

— Mit beszélsz? Lehetetlen. Az a Shapley még nem tudhatta. Jobb lesz, ha te is elolvasod Starckot.

— Eszemben sincs. Tudod, mi az? Nagy rakás ürügy.

— Ümgy? ^

— Bizony. Én azt hiszem, tudom, mi az igazi ok.

— És mi?

— A betrizálás. Összerezzentem.

— Azt gondolod?! Kinyitotta a szemét.

— Nyilvánvaló. Nem repülnek, és már soha nem is fognak. Egyre rosszabb lesz. Nyámnyila banda. Csak nyámmogni tudnak. Nem bírnak vért látni. Nem bírnak arra gondolni, mi történhet, ha.

— Várj egy kicsit — mondtam. — Az nem lehet. Hiszen vannak orvosaik. Sebészekre szükségük van.

— Hát te nem tudod?

— Mit?

— Az orvosok csak megtervezik a műtétet. De robotok végzik.

— Az nem lehet!

— Ha mondom! Saját szememmel láttam. Stockholmban.

— És ha az orvosnak hirtelen be kell avatkoznia?

— Nem tudom pontosan. Úgy látszik, van valami szer, amitől nagyon rövid időre, részlegesen megszűnik a betrizálás hatása. De úgy őrzik, hogy az emberek nem is tudnak róla. Akitől hallottam, az se mondott konkrétumokat. Félt.

— Mitől?

— Azt nem tudom, Hal. Szerintem borzasztó, amit véghezvittek. Megölték az emberben. az embert.

— No, ezt azért nem állíthatod — tiltakoztam kevés meggyőződéssel. — Végül is.

— Várj! Hiszen olyan egyszerű: aki öl, az felkészült rá, hogy őt is megölhetik, nem? Hallgattam.

— Tehát bizonyos értelemben szükségszerű, hogy mindent kockára tegyen. Mi erre képesek vagyunk. Ok nem. Ezért félnek tőlünk annyira.

— A nők?

— Nemcsak a nők. Mindenki. Hal! Hirtelen felült.

— No?

— Kaptál hipnagógot?

— Hipna. azt a vackot, ami alvás közben tanít? Kaptam.

— Használtad?! — majdnem kiabált.

— Nem, dehogy. Miért?

— Szerencséd. Vágd be a medencébe!

— De miért? Mi van vele? Te használtad?

— Nem én. De kíváncsi voltam, és meghallgattam ébren, pedig tiltja a használati utasítás. Hát öregem, azt a dumát!!

Én is felültem.

— Miket mond?

— Habos sütemény. Egész cukrászda, hidd el! Hogy légy szelíd, légy illedelmes. Törődj bele minden sérelembe. Ha valaki nem ért meg, vagy nem akar jó lenni hozzád, például egy nő — érted? — , az a te hibád, nem az övé. Hogy a legfőbb érték a társadalmi egyensúly, a stabilitás, és így tovább, mindig ugyanez a nóta. És a végső tanulság: éldegélj szép csöndesen, írjál emlékiratokat, nem kiadásra, csak úgy magadnak, sportolj, tanulgass. Fogadj szót az idősebbeknek.

— Ezzel akarják pótolni a betrizálást — dünnyögtem.

— Világos. Van ott még más is, egész litánia: soha senkivel ne légy erőszakos, ne beszélj gorombán, megütni valakit nemcsak szégyen, hanem bűn, mert rettenetes sokkot vált ki. Semmiféle körülmények között ne harcolj, mert harcolni vadállatias szokás, és.

— Várj csak — szóltam közbe —, és ha a rezervátumból kiszökik egy vadállat. ja, igaz, már vadállatok sincsenek.

— Vadállatok nincsenek — mondta —, de vannak robotok.

— Mire gondolsz? Úgy érted, a robotoknak megparancsolhatják, hogy öljenek?

— Bizony ám!

— Honnan tudod?

— Hát, biztosan nem tudom. De csak fel kell készülniük különleges esetekre, hiszen a betrizált kutya is megveszhet, nem igaz?

— No de. de akkor. várj egy kicsit! Szóval, mégiscsak ölhetnek? Kiadhatják rá a parancsot? Hát nem mindegy, hogy én ölök, vagy parancsot adok rá?

— Nekik nem mindegy. Különben is, szerintük erre csak végső esetben kerül sor. Természeti katasztrófa, életveszély, például a veszett kutya. Általában ilyesmi nem fordul elő. De ha mi.

— Mi ketten?

— Igen, például mi ketten. ha mi elkövetnénk valamit, hiszen érted. Akkor természetesen a robotok vennének kezelésbe, nem ők. Hiszen ők nem is képesek rá. Ok jók.

Hallgatott egy ideig. Naptól kipirult, széles mellkasa gyorsabban hullámzott.

— Hal. Ha én tudnám. Ha tudnám! Ha. biztos volnék benne.

— Hagyd abba!

— Voltál már olyan helyzetben?

— Voltam.

— Tudod, mire gondolok.

— Tudom. Kétszer is. Az első meghívott a lakására, alighogy a pályaudvarról kiértem. illetve, nem is úgy volt. Eltévedtem azon az átkozott pályaudvaron. O meg hazavitt.

— Tudta, ki vagy?

— Elmondtam neki. Először félt, aztán. mintha fölengedett volna, talán megsajnált, nem tudom, de aztán meg halálra rémült. Úgyhogy inkább elmentem egy szállodába. Másnap. képzeld, kivel találkoztam! Roemerrel!

— Ne mesélj! Hány éves, százhetven?

— Nem, ez a fia. De ő se mai gyerek. Kis híján másfél évszázad! Múmia. Borzalmas. Beszélgettünk. És képzeld, irigyel bennünket.

— Van is miért.

— O ezt nem érti. Hát így. Aztán egy színésznő. Realista, úgy hívják őket. El volt tőlem ragadtatva: egy valódi majomember! Hazavitt, de másnap elszöktem. Palotában lakik. Minden fényűzés bedobva. Kiviruló bútorok, mozgó falak, gondolatolvasó ágyak. ilyesmik.

— Aha. És ő nem félt?

— Várj csak. Előbb félt, de aztán ivott valamit. nem tudom, mi volt, talán valami kábítószer. Pertó, vagy minek hívták.

— Pertó?

— Igen. Te tudod, mi az? Kóstoltad?

— Nem — mondta lassan. — Nem kóstoltam. De éppen azt a szert hívják így, ami megszünteti.

— A betrizálást? Az nem lehet!

— Így mondta nekem a pasas.

— Kicsoda?

— Nem mondhatom el. Szavamat adtam.

— Jól van. Hát akkor az a nő. ezért. Felugrottam.

— Ülj le! Visszaültem.

— És te? — kérdeztem. — Mert folyton csak én beszélek magamról.

— Én? Semmi a világon. Úgy értem, semmi sem sikerült. Egyáltalán semmi. Hallgattam.