Stanisław Lem - Visszatérés

Mély lélegzetet vettem. Semmi bajom, még egy zúzódás se. Kipróbáltam a reflektorokat: semmi. Városi lámpák: a bal még jó. Gyenge fényénél beindítottam a motort. A kocsi hörögve, imbolyogva visszakapaszkodott az útra. Mégiscsak derék jószág, hogy továbbvisz azok után, amiket műveltem vele. Hazafelé Indultam, most már lassabban. De lábam csak nyomta a pedált, és újra belém bújt az ördög, amikor megláttam egy kanyart. Teljes gázzal robogtam haza, míg csak sivító abroncsokkal, a heves fékezéstől előrebukva, meg nem álltam éppen a sövénynél. Behajtottam a bokrok közé. A kocsi dülöngélt, ágakat tördelt, végül nekiment egy fatuskónak. Nem akartam, hogy lássák, mit tettem vele, gallyakat téptem, betakartam a csúnyán összetört motorházat — hátul éppen csak behorpadt a sárhányó az első ütközéstől, talán valami oszlop volt ott a sötétségben.

Aztán füleltem. Sötét a ház. Néma minden. A csillagokig ért az éjszaka nagy csendje. Nem akartam bemenni. Otthagytam az összetört kocsit, továbbcsörtettem, s amikor már térdig ért a fű, belefeküdtem abba a magas, harmatos fűbe, és úgy maradtam, míg el nem nyomott az álom.

Nevetés ébresztett. Ráismertem. Tudtam, ki az, még mielőtt — rögtön frissen, józanul — kinyitottam a szemem. Harmat csöpögött mindenről, bőrig áztatott, a nap még alacsonyan állt. Fehér bárányfelhők az égen. És velem szemben Olaf ült a kis bőröndjén, és nevetett. Talpra ugrottunk, éppen egyszerre. Ugyanolyan volt a keze, mint az enyém — ugyanolyan nagy és izmos.

— Mikor jöttél meg?

— Éppen egy perce.

— Röppel?

— Azzal. Én is így aludtam. az első két éjszaka, tudod?

— Így.? Elkomolyodott. Én is. Mintha valami közénk állt volna. Szótlanul fürkésztük egymást.

O is olyan magas volt, mint én, ujjnyival még magasabb is, de karcsúbb. Haja szőkén csillant a napfényben, le se tagadhatná, hogy skandináv, serkenő szakálla egészen világos szőke. Ferde orra kifejező, rövid felsőajka alól hamar kivillan a foga, nevetős kék szeme jókedvében sötétebb árnyalatú; keskeny ajka mindig lebiggyed egy kicsit, mintha kétkedve fogadna mindent — talán ez volt az oka, hogy eleinte nemigen melegedtünk össze. Olaf két évvel idősebb nálam, Arder volt a legjobb barátja. Csak Arder halála után barátkoztunk össze igazán. Végérvényesen.

— Olaf. — dadogtam —, biztos éhes vagy, nem? Gyere, együnk valamit!

— Várj egy kicsit — mondta. — Az ott mi?

Követtem a tekintetét.

— Az? Á, semmi! Egy autó. Csak azért vettem, tudod. a régi emlékek.

— Karamboloztál?

— Na igen. Éjszaka vezettem, érted.

— Szóval, te törted össze.

— Hát igen. Ne törődj vele, semmi jelentősége. Nem lett semmi bajom. No, gyere már. csak nem fogsz most itt, a bőröndöd mellől.

Fölvette a bőröndjét. Nem szólt többet. Nem is nézett rám. Állkapcsán meg-megfeszültek az izmok.

Megérzett valamit — gondoltam. — Nem tudja, miért zúztam össze a kocsit, de sejti.

Fölmentünk. Mondtam, hogy válasszon a négy szabad szoba közül. A hegyekre nézőt választotta.

— Te miért nem ezt akartad? Ja, tudom — vigyorodott el. — Az aranyozás, mi?

— Eltaláltad. Megtapogatta a falat.

— Remélem, valódi! Nem kép, nem televízió?

— Nyugi — vigyorogtam vissza. — Rendes, becsületes fal.

Telefonáltam a reggeliért. Nem óhajtottam nagyobb társaságot. A fehér robot hozta a kávét és a jól megrakott tálcát. Kiadós reggeli volt. Szó nélkül ettünk. Örömmel néztem, milyen jókat harap, még a füle fölött ágaskodó hajtincs is meglebben. Aztán megkérdezte:

— Dohányzol még.?

— Egyelőre. Hoztam kétszáz cigarettát. Nem tudom, mi lesz aztán. Szívom, amíg tart. Kérsz egyet?

— Adjál. Rágyújtottunk.

— No, mi a műsor? Kiterítjük a kártyáinkat? — kérdezte hosszú szünet után.

— Persze. Én elmondok mindent. Te is nekem?

— Világos. Csak, őszintén szólva, nem tudom, van-e értelme.

— Egyet mondj meg: tudod, mi a legrosszabb?

— A nők.

— Így igaz.

Megint hallgattunk egy nagyot.

— Szóval emiatt? — kérdezte végül.

— Hát igen. Majd meglátod az ebédnél. Lent. Ok bérelik a földszintet.

— Ők?

— Egy fiatal házaspár.

Állkapcsának izmai megint kidudorodtak szeplős bőre alatt.

— Az baj — szögezte le.

— Baj hát! Két napja vagyok itt. És nem tudom, hogyan, de. már amikor te felhívtál. Minden ok nélkül, minden előzmény nélkül. szóval semmi, de semmi értelme. Semmi a világon.

— Érdekes — mondta.

— Mi érdekes?

— Én is így jártam.

— Akkor miért jöttél el?

— Jó, hogy elhívtál onnan, Hal. Jót tettél, világos?

— Veled?

— Nem. Másvalakivel. Mert rossz vége lett volna.

— Miért?

— Vagy tudod, vagy úgyse érted.

— Tudom én. De mi ez, Olaf? Hát igazán vademberek vagyunk?

— Nem tudom. Tíz évig nők nélkül éltünk, ne feledd!

— Az még nem magyarázat. Egyszerűen bevadultam, senkit se veszek figyelembe, senkivel se törődöm, érted?

— Most még törődsz, fiam — mondta. — Egyelőre.

— Hát igen, de tudod, hogy van ez.

— Tudom. Újabb hallgatás.

— Lelkizünk még, vagy jöhet a bunyó? — kérdezte. Elnevettem magam.

— Hol kaptál kesztyűt?

— Sose találod ki!

— Csináltattad?

— A csudát! Loptam.

— Na ne!

— Komolyan. A múzeumból. Külön Stockholmba kellett repülnöm érte, úgyhogy becsüld meg!

— Akkor gyerünk.

Kicsomagolta kevéske holmiját, és átöltözött. Fürdőköpenyt kaptunk magunkra, és lementünk. Korán volt még. A reggelit csak fél óra múlva szolgálják fel.

— Menjünk inkább a ház mögé — mondtam. — Ott nem lát senki. Magas bokrok között álltunk meg. Először letapostuk a nyírott füvet.

— Csúszni fog — mondta Olaf, talpával próbálgatva a rögtönzött szorítót.

— Nem baj. Úgy még nehezebb lesz.

Felhúztuk a kesztyűt. Bajlódtunk vele egy kicsit, mert nem volt, aki megkösse, és nem akartam robotot hívni.

Megállt velem szemben. Egészen fehér volt a bőre.

— Nem napoztál még — mondtam.

— Majd elmesélem, mi történt. Nem voltam strandolós kedvemben. Gong.

— Gong.

Könnyedén kezdtük. Színlelt ütés. Elhajlás. Elhajlás. Belemelegedtem. Érintésre mentem, nem ütésre. Végül is, nem akartam összeverni. Jó tizenöt kilóval több a súlyom, ezt a fölényt nem egyenlíti ki az ő hosszabb karja, és különben is, jobb bunyós vagyok. Ezért néhányszor készakarva közelebb engedtem. Hirtelen leengedte a kesztyűit. Álla megfeszült. Dühös volt.

— Így ne — mondta.

— Mi baj?

— Ne bohóckodj, Hal! Vagy rendes bunyó, vagy semmi.

— No jó — vigyorodtam el —, mindent bele!

Közelebb táncoltam hozzá. Kesztyű kesztyűn csattogott. Érezte, hogy komolyan támadok, és zárta a védelmét. Felgyorsultunk. Felváltva cseleztem jobbal, ballal, sorozatban, az utolsó ütés majdnem mindig bement, a törzsére — gyorsabb voltam. Váratlan támadást indított, bejött egy szép egyenese, repültem két lépést. Mindjárt vissza. Kerülgettük egymást, ütött, fedezékbe húzódtam, hátraléptem, félközelből bevittem egy jobbegyenest. Beledőlve. Olaf megroggyant, védelme egy pillanatra kihagyott, de máris összeszedte magát, óvatosan mélyebbre hajolt. A következő percben a védelmét bombáztam. Alkarját soroztam, félelmetes kesztyű csattogással, de ártalmatlanul. Egyszer éppen csak sikerült elhajolnom, kesztyűje csak a fülemet súrolta, az a bomba kifektetett volna. Megint körültáncoltuk egymást. Beszedett egy tompa ütést a mellkasára, védtelen maradt. Sorozhattam volna, de csak álltam mozdulatlanul, bénán — a lány ott állt a földszinti ablakban, arca éppolyan fehér, mint a ruhája. Egy pillanatra megállt az idő. A következő pillanatban megroggyantam egy hatalmas ütéstől. Térdre roskadtam.