Stanisław Lem - Visszatérés

Süket csönd volt az épületben. Még Olaf távolodó lépteit sem hallottam. Az ablaküvegen a saját, súlyos alakom halvány képe, ismeretlen forrásból meleg levegő áradt, tükörképemen túl a fák sötétbe vesző, fekete körvonalát láttam — még egyszer körülnéztem a szobában, aztán leültem az ablak elé, a nagy fotelba.

Az őszi éjszaka még csak most szállt le. Alvásra gondolni sem bírtam. Felálltam, és kibámultam az ablakon. Hideg lehet odakint a sűrűsödő sötétség, zizegnek az összeverődő, lombtalan ágak — hirtelen kedvem támadt belemerülni az éjszakába, kóborolni senki által meg nem tervezett káoszában. Gondolkodás nélkül kimentem a szobából. A folyosó üres volt. Lábujjhegyen osontam a lépcsőig, nyilván fölöslegesen óvatoskodtam. Olaf biztosan rég lefeküdt, Thurber talán dolgozik még, de másik emeleten, az épület távoli szárnyában. Leszaladtam a lépcsőn, már nem törődve lépteim kopogásával, kimentem a házból, és sietősen nekivágtam a parknak. Mindegy volt, merre megyek, csak a város fényét igyekeztem magam mögött hagyni. A fasorok hamar elvezettek a park határát jelző sövényig. Kiértem az útra, egy ideig azon ballagtam, de hirtelen megálltam. Nem jó, ha az úton megyek tovább, mert az lakott helyre vezet, emberek közé. Egyedül akartam lenni. Eszembe jutott, hogy Olaf beszélt nekem még Klavestrában Malleolanról, az új városról: már indulásunk után épült, a hegyek között. Ez a néhány kilométernyi út, amit megtettem, valóban csupa szerpentin és kanyar, nyilván hegyoldalakat kerülget, de azok nem látszanak a sötétségben. Világítás nincs az utakon, maga az útburkolat foszforeszkál, de gyenge fénye még az út menti bokrokat sem világítja meg. Letértem hát az útról, vaktában becsörtettem az erdőbe, és fölkaptattam egy nagyobbacska, kopár dombra — csak az erős szél jelezte, hogy a fák elmaradtak mögöttem. Odalent, messze itt-ott sápadt kígyócska derengett, az elhagyott út szakaszai, aztán ez az utolsó fényforrás is eltűnt. Újra megálltam; nem annyira a szememmel, inkább egész testemmel, szélnek fordított arcommal próbáltam tájékozódni az ismeretlen környezetben, akár egy idegen bolygón. Meg akartam mászni valamelyik csúcsot itt a völgy körül, amelyben a várost építették, de merre induljak, hogy a legrövidebb úton a hegytetőre érjek? Már reménytelennek tűnt a dolog, amikor hirtelen meghallottam fentről, jobb felől a hullámokéhoz hasonló, mégis egészen más, távoli morajlást — erdő zúgott fent a szélben, jóval magasabban, mint ez a kopár domb. Gondolkodás nélkül elindultam arrafelé. Száraz fűvel benőtt hegyoldalon kapaszkodtam fel az első fákig. Kinyújtott kézzel tapogatóztam, hogy arcomat össze ne karmolják a kísértetiesen meredező, tövises ágak. Hamarosan lankásabb részre értem, a fák elmaradtak, s megint irányt kellett választanom. Türelmesen füleltem a sötétségben, újabb szélrohamra várva. Egyszer csak megzendült a táj, végigsüvített a szél a távoli hegyormokon, igen, ezen az éjszakán hű szövetségesem volt a szél; elindultam toronyiránt, nem bántam, hogy veszítek a magasságból, s leereszkedtem a meredek lejtőn a fekete vízmosásba. A szurdokban egyenletesen fölfelé kaptattam, a mélyben csörgedező patak jelezte az utat. Látni nem láttam a vizet, biztosan a sziklák alatt bujkált; csobogása egyre halkult, amint feljebb jutottam, végül már nem is hallottam, és megint erdő vett körül, magas fenyőfák, alattuk semmi aljnövényzet, csak a lehullott tűlevelek puha párnái az itt-ott mohától síkos talajon. Jó három órát vándoroltam így vaktában; meg-megbotlottam a gyökerekben, amelyek egyre gyakrabban a sekély talajból kiálló kövekre fonódtak. Kicsit aggódtam, hogy a csúcsot is erdő borítja, és alig megkezdett hegyi túrám csak fák labirintusába vezet. De szerencsém volt — kopár hágó következett, aztán egyre meredekebb, görgeteges hegyoldal. Végül már szinte minden lépésnél megindult a lábam alatt a dübörgő kőlavina; jókora ugrásokkal, számos esés árán vergődtem fel a szűkülő szurdok peremére, s itt már gyorsabban kapaszkodhattam fölfelé. Meg-megállva próbáltam tájékozódni, de hiába, semmit sem láttam a vaksötétben. Se a várost, se derengő fényét, még a világító útdarabkák is eltűntek. A szurdok peremén száraz fűvel benőtt, kopár tisztásra jutottam; magasan járhattam már, mert egyre többet láttam a csillagos égből. Úgy látszott, már vagyok olyan magasan, mint a többi hegyhát, amely az eget eddig eltakarta. Néhány száz lépés után beértem a törpefenyők közé.

Ha most egyszer csak megállít valaki a sötétben, és megkérdezi, ugyan hová megyek és miért, nem tudtam volna válaszolni. Szerencsére azonban nem volt ott senki, és az éjszakai menetelés ma-

gányosságától félig tudatosan, legalábbis átmenetileg megkönnyebbültem. Meredekebbé vált a hegyoldal, nehezedett a kapaszkodás, de én csak törtettem előre, egyedül arra ügyelve, hogy tartsam az irányt, mintha bizony lenne valami kitűzött célom. Már hevesen vert a szívem, sípolt a tüdőm, de nem törődtem vele, tovább küszködtem, ösztönösen érezve, hogy éppen ilyen kimerítő erőfeszítésre van szükségem. Széthajtogattam magam előtt a törpefenyő girbegurba ágait, jó néhányszor elakadtam, kitéptem magam, és mentem tovább. A tűlevélcsomók végigsöpörtek arcomon, mellemen, beleakadtak a ruhámba, ujjaim már ragadtak a gyantától. A kopár részeken váratlanul elkapott a szél, rám rontott a sötétben, féktelenül fújt, süvöltött valahol fent, ahol a hágót sejtettem. Törpefenyő újabb sűrűjébe gabalyodtam, szigetként pihent benne az erősen fenyőillatú, mozdulatlan, langyos levegő. Láthatatlan akadályok álltak elém, vándorsziklák, lábam alatt meginduló görgetegek. Órák óta kapaszkodtam már, és még mindig oly sok erőt éreztem magamban, eleget a kétségbeeséshez. Az ismeretlen hágó vagy talán csúcs felé vezető szurdok úgy összeszűkült, hogy olykor mindkét sziklapereme az égre rajzolódott, sötét, meredek falai kioltották a csillagokat.

Már régen a ködzóna fölött jártam, de a holdtalan, hideg éjszakát alig világították meg a csillagok. Elámultam hát, amikor körülöttem és fölöttem hosszúkás, fehér foltok bukkantak fel. Nem oszlatták el a sötétséget, de tompán fehérlettek, mintha magukba szívták volna a nappali fényt — csak amikor megcsikordult a lábam alatt, akkor jöttem rá, hogy hóban járok.

Innentől már majdnem az egész meredek lejtőt hó borította. Csontig fagytam volna könnyű ruhámban, de most elült a szél. A csendben csak úgy visszhangzott a hókéreg recsegése a talpam alatt; minden lépésnél majdnem térdig süppedtem a puha hóba.

Fent a hágón alig volt hó, lesöpörte a szél. Csupasz fekete sziklák meredeztek a görgeteg fölött. Hevesen dobogó szívvel álltam meg, és lenéztem a város felé. Eltakarta egy magaslat, csak a ritkább, rőtes sötétség árulta el, hol fekszik a völgyben. Fölöttem sziporkáztak a csillagok. Mentem még egypár lépést, és leültem egy nyeregforma kőre. Alatta felgyűlt a szélhordta hó. Innen a város rőtes ködét sem láttam. Előttem a sötétségből kísértetiesen bontakoztak ki a fehér hósapkás hegyek. Figyelmesebben megnéztem a keleti horizontot, és fölfedeztem a csillagokat elmosó szürkület első csíkját — az új pirkadat jelét. A szürke sávra fekete hegygerinc rajzolódott, közepénél mély hágóval. És ahogy ott ültem mozdulatlanul, egyszerre csak valami történni kezdett: a formátlan, sötét foltok ott kint — vagy bennem? — helyet cseréltek, elúsztak, arányaik megváltoztak. Olyan döbbenten figyeltem őket, hogy egy pillanatra szinte elvakultam, és amikor újra odanéztem, már mindent másképp láttam. A keleti égbolt alig derengett még a sötét völgy fölött, a hegygerinc feketesége még mélyebb lett, de én meg tudtam volna mutatni minden egyes kiugrását, vaktában kitapogatnám minden mélyedését. Tudtam, milyen képet tár elém a reggel, mert az a kép belém íródott mindörökre, és nem hiába. Mert ez az a változatlan dolog, amire vágytam, ami érintetlen maradt, miközben egész világom széthullott, és beleveszett az idő másfél évszázados szakadékába. Ebben a völgyben töltöttem a gyerekkoromat — egy fából épült, rozoga menedékházban a Felhővadász túloldali, füves lejtőjén. A kunyhóból biztosan egyetlen alapkő sem maradt, utolsó gerendája is rég elkorhadt, de a sziklagerinc ott van, semmit sem változott, mintha erre a találkozásra várna — talán a homályos, öntudatlan emlék vezetett engem éppen ide ma éjjel?