Stanisław Lem - Visszatérés

A lánynak — mert akaratlanul csak így tudtam gondolni rá — se a szeme nem szép, se a szája, még a haja se különös, egyáltalán semmi rendkívüli nincs rajta. De úgy egészében rendkívüli. Egy ilyen lánnyal megmásznám a Sziklás-hegységet, sátorral a hátamon, oda-vissza — gondoltam. Miért éppen hegységet? Nem tudom. Ilyesmik jutottak róla eszembe: éjszakázás sátorban a törpefenyők között, kemény hegymászás, néptelen tengerpart, hullámverés. Csak azért, mert festetlen a szája? Éreztem a mosolyát az asztal túloldalán, még akkor is, amikor egyáltalán nem mosolygott. Egy vakmerő pillanatomban elhatároztam, hogy a nyakára nézek — tolvajnak éreztem magam. Már az ebéd végénél tartottunk. Marger egyszer csak felém fordult — lehet, hogy elvörösödtem, de nem biztos.

Már javában magyarázott, mire észhez tértem. A házhoz csak egy suhanó tartozik, és neki, sajnos, szüksége volna rá, mert be kell mennie a városba. Tehát ha én is a városba készülök, és nem akarom estére halasztani, mehetnénk talán együtt? Természetesen küldhet másik suhanót is a városból, vagy.

Félbeszakítottam. Azzal kezdtem, hogy én sehová sem készülök, de hirtelen elhallgattam, mint akinek eszébe jutott valami, és meglepődve hallottam a saját hangomat, amint éppen azt állítom, hogy csakugyan a városba kell mennem, tehát, ha lehetséges.

— Nagyszerű — mondta. Éppen felálltunk az asztaltól. — Hány órakor felelne meg önnek?

Némi kölcsönös udvariaskodás után kiszedtem belőle, hogy eléggé sietős a dolga, és azt mondtam, részemről bármikor indulhatunk. Megállapodtunk, hogy akkor fél óra múlva.

Míg felbaktattam a szobámba, csak ámultam és bámultam magamon. A fiatalember csöppet sem érdekel. A városban meg az égvilágon semmi dolgom. Akkor minek ez a kirándulás? Ráadásul úgy rémlett, túlságosan udvarias a fiú. Végtére is, ha valóban a városba akarnék jutni, a robotok nyilván kisegítenének, nem mondanák, hogy menjek gyalog. Akar tőlem valamit? De mit? Hiszen nem is ismer. Ezen tanakodtam álló félóráig — megint csak nem tudom, minek —, aztán lebattyogtam.

Az asszony nem volt sehol, az ablakon sem nézett ki, hogy elbúcsúzzon. Eleinte szótlanul ültünk a tágas suhanóban, kibámulva a dombok között kanyargó útra. Lassacskán mégis megindult a beszélgetés. Kiderült, hogy Marger mérnök.

— Éppen ma kell a városi selejtállomást ellenőriznem — magyarázta. — Ön is kibernetikus, ugye?

— Kőkorszaki — válaszoltam. — De, ne haragudjon. honnan tudja?

— Megmondták az utazási irodában, ki lesz a szomszédunk. Természetes, hogy érdekelt, hát nem?

— Persze, persze.

Hallgattunk egy darabig. Az egyre sűrűbben virító színes műanyagok mutatták, hogy közel az előváros.

— Ha meg nem haragszik. szeretnék kérdezni valamit — szólalt meg hirtelen. — Voltak gondjaik az automatákkal?

Nem annyira a kérdésből, inkább a hangsúlyából éreztem, hogy fontos neki a válaszom. Ezért hívott magával? De tulajdonképpen mit akar?

— Úgy érti, meghibásodtak-e időnként? Nagyon sokszor. De hát ez természetes. Őskori modellek voltak, a mostaniakhoz képest.

— Nem, nem arra gondoltam — felelte gyorsan. — Azt szeretném tudni, menynyire ingadozik a hatékonyság ilyen változó körülmények között. Nekünk manapság sajnos nincs rá lehetőségünk, hogy szélsőséges helyzetben is kipróbáljuk az automatákat.

Végül kiderült, hogy pusztán műszaki kérdésekről van szó. Egyszerűen kíváncsi volt, milyen paraméterekkel működtek az elektronikus agyak roppant erős mágneses mezőben, csillagködökben, gravitációs örvényekben, és arra gondolt, hátha ezek az adatok az expedíció egyelőre titkos irattári anyagában vannak. Elmondtam neki, amit tudtam, és azt tanácsoltam, részletesebb adatokért forduljon Thurberhez, az expedíció tudományos vezetőjének helyetteséhez.

— És hivatkozhatom önre.?

— Természetesen.

Hálásan megköszönte. Kissé csalódottan szabadkoztam. Hát ennyi az egész? De legalább már volt valami szakmai kapcsolatunk, így most én kérdezgettem a munkájáról. Nem tudtam, mi az a selejtállomás, amit ellenőriz.

— Ó, az nem érdekes, egyszerű ócskavastelep. Tudja, igazából elméleti munkára készülök, ez csak szakmai gyakorlat, ámbár sok hasznom nincs belőle.

— Szakmai gyakorlat? Ócskavastelepen? Hogyhogy? Hiszen ön kibernetikus.

— Ez kibernetikai ócskavas — magyarázta ferde mosolyával. És hozzátette, kicsit megvetően: — Mert tudja, mi nagyon takarékosak vagyunk. Csak semmi kárba ne vesszen. Az intézetemben mutathatnék egypár érdekes dolgot, de itt. itt, sajnos.

Megvonta a vállát. A suhanó lekanyarodott az útról, és befordult a magas fémkapun egy hatalmas gyárudvarra; szállítószalagok, emelődaruk, markológépek sorakoztak valami újfajta olvasztókemence körül. Megálltunk a falnál, egy kis ablak közelében.

— Átadom önnek a suhanót — mondta Marger. Az ablakból kihajolt egy robot, és valamit magyarázott neki. Marger kiszállt, láttam, ahogy bosszúsan gesztikulál, aztán gondterhelt ábrázattal megint felém fordult.

— Jól nézek ki — mondta. — Gloor beteg lett. ő a kollégám, egyedül nem csinálhatok semmit. Most mihez kezdjek?!

— Miről van szó? — érdeklődtem, és én is kiszálltam.

— Két emberre van szükség az ellenőrzéshez, legalább kettőre — magyarázta. Hirtelen felragyogott a képe. — Bregg úr! De hiszen ön is kibernetikus! Ha megtenné.!

— Nono — vigyorodtam el —, kibernetikus? Tegye hozzá, hogy ókori. Hiszen semmihez sem értek.

— De hát ez puszta formaság! — szakított félbe. — A műszaki részt én elintézem, az világos, csak egy aláírásról van szó! Semmi másról!

— Igazán? — dünnyögtem vontatottan. Értettem én, hogy sietne vissza a feleségéhez, no de azért bohócot ne csináljon belőlem; ezt meg is mondtam, bár talán szelídebben fogalmazva. Védekezőn tartotta fel a kezét.

— Jaj, félre ne értsen! Persze, ha siet. igaz is, hiszen dolga van a városban. Akkor én nem is tartom fel. én csak. elnézést, hogy egyáltalán.

— A dolgom nem olyan sürgős — dörmögtem. — Mondja csak el, mi itt a helyzet. Ha tudok, segítek.

Bementünk egy fehér melléképületbe; Marger végigvezetett a furcsán üres folyosón, csak a fülkékben állt néhány mozdulatlan robot. Az egyszerűen berendezett kis irodában a faliszekrényből iratcsomót vett elő, szétrakta az asztalon, és magyarázni kezdte, mi a feladata — pontosabban, mi lesz most a kettőnk feladata. Előadónak nemigen vált be, rögtön kétségbe vontam, hogy sokra vinné a tudományos pályán: folyton azt hitte mindenről, hogy úgyis tudom, pedig fogalmam sem volt róla. Minduntalan félbe kellett szakítanom, hogy szégyenletesen elemi kérdéseket tegyek fel, de ő — no persze, hiszen érdeke, hogy meg ne sértsen — tudatlanságom jeleit olyan tisztelettel fogadta, mintha büszke lehetnék rájuk. Végül is megtudtam, hogy már évtizedek óta teljesen különvált a termelés és az élet.

A termelést automatizálták, robotok végzik, más robotok felügyelete alatt; ebben a körben embernek már nincs helye. A társadalom éli a maga életét, a robotok és automaták a magukét; időszakos emberi ellenőrzésre csak azért van szükség, nehogy valami előre nem látható zavar bolygassa meg a munka gépi hadseregének rendjét. Ezt az ellenőrzést végzik az olyan szakemberek, mint Marger.

— Egészen biztos, hogy mindent rendben találunk — magyarázta —, éppen csak egy pillantást vetünk a folyamat szakaszaira, aláírjuk a papírokat, és kész.