Stanisław Lem - Visszatérés

Bosszúsan olvastam, mit ír a számomra ismeretlen szerző a miénkhez hasonló csillagközi utazásokról: szerinte a Mitke-effektus és a parastatikai jelenségek felfedezése előtt az efféle vállalkozás egyszerűen értelmetlen volt. De őszintén szólva csak tőle tudtam meg, hogy 1000, sőt 2000 g nagyságrendű gyorsulásra képes űrhajót is lehet építeni, legalábbis elvben. Az ilyen űrhajó legénysége egyáltalán nem érezné sem a gyorsulást, sem a fékezést — a fedélzeten a földi gravitáció törtrészének megfelelő, állandó gravitáció lenne. Starck tehát elismerte, hogy igenis lehetséges az űrutazás a galaktika határáig, sőt más galaxisokba — a transzgalaktikus utazás, amelyről Olaf annyit álmodozott —, méghozzá egy emberéleten belül. A fénysebességhez nagyon közeli sebesség esetén a legénység csak néhány hónapot vagy egy évet öregedne, mialatt az űrhajó a metagalaktika mélyéig hatol, majd visszatér a Földre. Igen ám, csakhogy a Földön eközben már nem néhány száz év telik el, hanem sokmillió. Hogyan fogadhatná be az akkori civilizáció a visszatérőket? Könnyebben feltalálná magát egy neandervölgyi a mai világban. És ez még nem minden. Hiszen nem egy maroknyi űrhajós sorsa itt a lényeg. Ok az emberiség küldöttei. Kérdéseket visznek, válaszokat hoznak. Ha a válasz a civilizáció fejlődési fokával függ össze, akkor az emberiségnek előbb kellene megkapnia, mint ahogyan ők visszatérnek. Mert így évmilliók telnek el a kérdés feltevésétől a válasz megérkezéséig. De még ezzel sincs vége. A válasz úgyis elavul, semmit sem ér, hiszen arról tudósít, milyen volt az a másik, galaxisunkon kívüli civilizáció akkor, amikor űrhajósaink kikötöttek a túlsó csillagparton. Míg ők visszafelé utaznak, az a világ sem áll meg, hanem halad tovább két-három millió évvel. A kérdések és válaszok tehát kozmikus sebességgel elkerülik egymást, óriási késésük miatt érvényüket vesztik, így a tapasztalatok, értékek, gondolatok cseréje puszta álmodozás. Hiábavaló áldozat. A csillagközi űrhajósok tehát üres, értéktelen információkat visznek-hoznak, munkájuk az emberiség történetéből teljesen és végérvényesen kizárja őket; a csillagközi utazás nem egyéb, mint a létező legköltségesebb fajta dezertálás a történelmi változások harcmezejéről. És ilyen ködképekért, ilyen soha ki nem fizetődő, mindig hiábavaló őrültségekért munkálkodjék teljes erejéből, áldozza fel legjobb embereit a Föld?

A záró fejezet arról szólt, végezhetnék-e robotok a transzgalaktikus felderítést. Természetesen azok is elavult információkat közvetítenének, de legalább emberáldozatok nélkül.

Volt még egy háromoldalas függelék is, ez arra kereste a választ, létezhet-e fénysebességnél gyorsabb űrutazás, sőt talán úgynevezett „kozmikus ugrás”, vagyis a világegyetem azonnali vagy majdnem azonnali átszelése, az idő múlása nélkül, az anyag és a tér még ismeretien tulajdonságai jóvoltából, a tér valamiféle „rövidre zárása”. Ez az elmélet, vagy inkább hipotézis, tényeken nemigen alapult, de neve már volt: teletaxia. Starck úgy vélte, érvei ezt az utolsó lehetőséget is lesöprik az asztalról. Ha létezne ilyen esély, írta, azt már biztosan fölfedezte volna valamelyik fejlett civilizáció a mi galaxisunkban, vagy egy másikban. Akkor az illető civilizáció képviselői sorra távlátogatnának minden napot és bolygót, köztük a miénket. Távlátogatók azonban mindeddig nem érkeztek a Földre, tehát bizonyos, hogy az ilyen űrugrást csak elképzelni lehet, de megvalósítani nem.

Zúgó fejjel mentem vissza a házba, valami gyerekes sértődöttség fojtogatta a torkomat. Ez a Starck, akit sohasem láttam, úgy megbántott, mint még senki. Okfejtése könyörtelen logikáját nem is érzékelteti híven az én gyatra összefoglalóm. Azt sem tudom, hogyan mentem föl a szobámba, hogyan öltöztem át — egyszer csak cigarettára támadt kedvem, akkor vettem észre, hogy már régen rágyújtottam, és csak ücsörgök az ágyon görnyedten, mintha valamire várnék. Persze: az ebéd. A közös ebéd. Valójában úgy állt a dolog, hogy kicsit féltem az emberektől. De nem vallottam be magamnak, azért egyeztem bele olyan készségesen, hogy idegenekkel osszam meg a villát, sőt talán miattuk hajtott az a fura sietség, hogy mire megjönnek, mindent elvégezzek, készen álljak, megismerjem az új élet titkait a könyveimből. Ezt még ma reggel sem láttam ilyen tisztán, de most, Starck könyve után úgy éreztem: kisebb gondom is nagyobb annál, hogy meg kell ismerkednem a szomszédaimmal. Kivettem az olvasókészülékből a búzaszemnyi, kékes kristályt, és félős ámulattal tettem le az asztalra. Hát ő az, aki kiütött a szorítóból. Visszatérésem óta először jutott eszembe Thurber és Gimma. Találkoznom kell velük. Lehet, hogy igaza van ennek a könyvnek, de hátha egy másik könyv meg mellettünk szól. Senkinek sincs teljesen igaza. Az lehetetlen. Zsibbadt töprengésemből a dallamos jelzés szakított ki. Lehúzkodtam a pulóveremet, és lementem, gondolataimba merülve, de már nyugodtabban. A teraszon a nap átsütött a vadszőlő levelein, zöldes fény szűrődött be a hallba, mint délután mindig. Az ebédlőasztalon három teríték. Amikor beléptem, szemben is éppen nyílt az ajtó, s megjelent a fiatal házaspár! A mostani időkhöz képest elég magasak. Félúton találkoztunk, akár a diplomaták. Bemutatkoztam, kezet fogtunk, és asztalhoz ültünk.

A kiütés után nemrég feltápászkodott ökölvívó sajátos, tompa nyugalma ült rajtam. Levert hangulatom mélyéből, szinte páholyból vettem szemügyre a fiatalokat.

A lány még húszéves sem lehetett. Sokkal később jöttem rá, hogy a külsejét nemigen lehet leírni, biztosan a saját fényképére sem hasonlít — még másnap sem tudtam, egyáltalán milyen az orra, egyenes vagy kissé hajlott. Mozdulata, ahogyan a tányérért nyúlt, olyan örömmel töltött el, mint valami ritka, értékes meglepetés. Különös, nyugodt mosolya csak néha suhant át az arcán, mintha picit folyton ügyelne magára, mintha attól tartana, nem elég fegyelmezett, túlságosan vidám vagy talán dacos természetű, igyekszik hát uralkodni magán, de önuralma el-ellazul, és ő tudja ezt, sőt mulat is rajta.

Természetes, hogy vonzotta a tekintetemet, és erőlködnöm kellett, hogy ne bámuljam egyfolytában. Mégis percenként rácsodálkoztam a szellőt ingerlő hajára, gyorsan tányérom fölé hajoltam, a tálért nyúlva lopva rásandítottam, kétszer kis híján feldöntöttem a virágvázát, egyszóval bohócot csináltam magamból. De ők szinte meg sem láttak. Tekintetük csak egymásba kapcsolódott, mintha külön kis horgok forrasztanák össze, láthatatlan, cinkos üzenetek futkostak közöttük. Egész idő alatt húsz szót ha váltottunk a szép időről meg a kellemes vidékről, ahol jól lehet pihenni.

Marger alig egy fejjel alacsonyabb nálam, de fiúsan karcsú, pedig már jó harmincas lehetett. Sötét ruhás, keskeny arcú, magas homlokú, szőke. Első pillantásra rendkívül jóképű, de csak amíg hallgat. Ritkán szól a feleségéhez, többnyire csak félszavakkal, idegennek érthetetlen célzásokkal, mosolyogva, de ilyenkor szinte megcsúnyul az arca. Illetve nem, csak valahogy elromlanak az arányai, szája kicsit elferdül, kifejezéstelenné válik, még a mosolya is valahogy üres, pedig a fogai szépen, fehéren csillognak. Ha meg felélénkül, a szeme túlságosan kék, állkapcsa túlságosan szép vonalú, tetőtől talpig amolyan szabványos férfiszépség, egyenest a divatlapból.

Egy szó, mint száz, első pillanattól ellenszenvesnek találtam.