Stanisław Lem - Visszatérés

Juffon doktor örülne, ha látna — jutott eszembe. — A harmadik napom, és máris. Kezdetnek egész tűrhető. Nem akárki. Nagy színésznő, híresség. Alig félt tőlem egy kicsit, de ha félt, azt is élvezte. Csak így tovább. De a doktor arról beszélt, hogy ki állhatna közel hozzám. Így fest náluk a közelség? Milyen hősiesen beugrottam abba a vízesésbe. Nemes lelkű gorilla. Aztán a szépség, a tömegek bálványa, busásan megjutalmazta; milyen magasztos cselekedet!

Égett az arcom. Te hülye — dorgáltam magam gyöngéden —, elárulnád, mégis mit akarsz? Nőt? Azt megkaptad. Megkaptál mindent, amit itt kapni lehet, még a reálban is felléphettél volna. Most lesz házad, sétálgatsz a kertben, könyveket olvasol, nézed a csillagokat, és mondogatod magadnak, persze csak halkan, amilyen szerény vagy: ott voltam. Ott voltam, és visszatértem. Még a fizikai törvények is a kezedre játszottak, te szerencse fia, előtted a fél élet, és láthattad, hogy néz ki Roemer, aki közben száz évvel öregebb lett nálad!

A röp ereszkedni kezdett, felsivított, a zománcosan csillogó fehér és kék utakkal teli táj szemlátomást növekedett. A nagy tavak és négyszögletes kis úszómedencék szikráztak a napsütésben. A lankákon szétszórt házak egyre nagyobbak és valóságosabbak lettek. A láthatáron hegylánc kéklett havas fehér csúcsokkal. Kavicsos sétányok, pázsit, virágágyak, betonkeretes víztükör hideg zöldje, ösvények, bokrok, fehér háztető; mindez lassan megfordult, körülvett, és mozdulatlanná vált, mintha birtokába venne.

Kinyílt az ajtó. Fehér-narancssárga robot várt a gyepen. Kiszálltam.

— Üdvözöljük Klavestrában — mondta, és fehér pocakja váratlanul dalra fakadt: üveghangok csilingeltek, mintha zenélődoboz rejlene a robotban.

Még akkor is nevettem, amikor segítettem neki a holmimat kirakni. Aztán a fűben ezüstös kis léghajóként álló röp hátsó ajtaja is kinyílt, és két narancssárga robot előtolta az autómat. Súlyos, kék karosszériája csillogott a napsütésben. Teljesen meg is feledkeztem róla. A robotok most, összes bőröndömmel, dobozommal, csomagommal megpakolva, libasorban megindultak a ház felé.

Ablakos falú, nagy kockaház volt. A bejárat panorámaüveges szolárium, aztán előtér, ebédlő, majd a lépcső — igazi falépcső; a zenélődobozos robot fel is hívta a figyelmemet erre a ritkaságra.

Az emelet öt szobája közül egy keletre nézőt választottam, mert a többi szoba, főleg a hegyekre nyíló, csupa arany és ezüst volt, az enyém meg csak falevélmintás: gyűrött zöld levélkék krémszínű alapon.

A robotok összes szerzeményeimet berakták a faliszekrényekbe, ügyesen, halkan dolgoztak, én meg az ablakhoz léptem. Kikötő, gondoltam. Rév. Csak kihajolva láthattam a kékes párafelhőbe burkolózó hegyeket. Alattam virágoskert, mögötte tucatnyi öreg gyümölcsfa; girbegurba, kivénhedt ágaikon már aligha terem bármi.

Arrébb, amerre az út van (láttam előbb a röpből, most eltakarták a sövények), kis ugrótorony magaslott ki a bokrok közül. Ott az úszómedence. Mire megfordultam, a robotok már el is mentek. Az ablakhoz toltam a pehelykönnyű kis íróasztalt, kiraktam rá a tudományos folyóiratok kötegeit, a kristálykönyvek tartóját meg az olvasókészüléket, külön helyet kaptak a még érintetlen jegyzetfüzetek és a tollam. A régi tollam a nagyobb gravitációtól folyni kezdett, és mindent összetintázott, de Olaf remekül megjavította. Dossziékat készítettem a jegyzeteimnek, felírtam rájuk: „Történelem”, „Matematika”, „Fizika”, de csak sebtében, mert nagyon csábított már a víz. Nem tudtam, kimehetek-e csak úgy fürdőnadrágban, fürdőköpenyt ugyanis elfelejtettem vásárolni. Bementem hát a folyosóról nyíló fürdőszobába, és a habpalackkal szerencsétlenkedve valami rémes maskarát állítottam elő. Letépkedtem magamról, és újrakezdtem. A második köpeny kicsit jobban sikerült, bár ez is inkább madárijesztőre illett. Késsel levagdostam az ujjáról és az aljáról lógó cafrangokat, és úgy döntöttem, most már tűrhető.

Lementem. Nem tudtam még, egyedül vagyok-e a házban. A hall üres volt, a kert is, csak egy narancssárga robot nyírta a füvet az elvirágzott rózsabokroknál.

Majdnem futottam az úszómedencéig. Csillogott és fodrozódott benne a víz. Láthatatlan hűvösség áradt belőle. Ledobtam a köpenyt a forró, aranysárga homokba, és a fémlépcsőn felcsattogtam az ugrótorony tetejére. Alacsony, de kezdetnek éppen jó lesz. Elrugaszkodtam, szimpla szaltó — duplát nem mertem, ekkora szünet után! — , és simán értem a vízbe, mint kés a vajba.

Boldogan merültem fel. Erős karcsapásokkal átúsztam a medencét, aztán forduló, és vissza — ötvenméteres lehetett. Nyolcszor úsztam át változatlan ütemben, aztán csöpögve, fókamód partra másztam, és elterültem a homokban, kalapáló szívvel. De jó volt! Hiába, a Földnek megvan a maga varázsa! Pár perc alatt megszáradtam. Felálltam, körülnéztem: senki. Pompás. Szaladtam az ugródeszkára. Előbb hátra szaltó, sikerült, bár túl nagy lendületet vettem: a deszka ruganyos műanyaglapban végződött. Aztán dupla szaltó; az nem nagyon sikerült, combommal vágódtam a vízbe. Kivörösödött a bőröm, mintha leforráztam volna. Sebaj, próbáljuk újra. Kicsit jobb, de nem az igazi. A második fordulatnál nem tudtam kiegyenesedni, elhibáztam a lábmunkát. De makacs voltam, és ráértem, hihetetlenül ráértem! Ugrottam harmadszor, negyedszer, ötödször. Kicsit már zúgott a fülem, amikor — miután még egyszer körülnéztem, a biztonság kedvéért — megpróbálkoztam a csavarorsóval. Teljes lebőgés, fiaskó, az ütéstől elakadt a lélegzetem; jó sok vizet nyeltem, és prüszkölve, köhögve másztam ki a homokba. Leroskadtam az ugródeszka csipkézett létrája elé, olyan szégyenkezve és dühösen, hogy hirtelen kitört belőlem a nevetés. Aztán megint leúsztam négyszázat, szünet, és újra négyszázat.

Visszafelé ballagva más színben láttam a világot. Talán ez hiányzott a legjobban, gondoltam. Fehér robot várt az ajtónál.

— A szobájában óhajt étkezni, vagy az ebédlőben?

— Egyedül leszek?

— Igen, uram. A földszinti vendégek holnap érkeznek.

— Lemegyek az ebédlőbe.

Fölmentem, és átöltöztem. Még nem tudtam, mivel kezdem a tanulmányaimat. Talán a történelemmel, az lesz a legokosabb; szívem szerint mindenbe rögtön belekapnék, de leginkább egyből rávetném magam a gravitáció legyőzésének titkára. Finom csendülést hallottam. Nem a telefon szólt. Nem tudtam, mi az, felhívtam hát a házi infort.

— Fáradjon le az ebédhez — világosított fel a dallamos hang.

Lombokon átszűrődő napfény ragyogta be az ebédlőt, a mennyezet ferde üvegablakai csillogtak, mint a kristály. Az asztalon egyetlen teríték volt. A robot hozta az étlapot.

— Nem kérem — mondtam —, mindegy, mit hoz.

Az első fogás hideg gyümölcsleveshez hasonlított. A második már semmihez. Úgy látszik, a hústól, krumplitól, zöldségtől végleg búcsút kell vennem.

Még jó, hogy egyedül ettem, mert a desszert felrobbant a kiskanál alatt. Na jó, nem robbant, de a krém mindenesetre az ölembe és a pulóveremre ömlött. Bonyolult édesség volt, csak a teteje szilárd, én meg óvatlanul böktem bele a kanállal.

Jött a robot, megkérdeztem, felhoznák-e a szobámba a kávét.

— Természetesen — válaszolta. — Most rögtön?

— Ha volna szíves. És sokat kérek.

Elálmosodtam ugyanis, biztosan a fürdéstől, de most egyszerre csak úgy éreztem, kár alvásra vesztegetni az időt. Lám, mennyire más itt a helyzet, mint az űrhajón. Kora délutáni napsütés perzselte az öreg fákat, rövid árnyékuk éppen csak a tövüket ölelte át, de a szobám hűvös volt. A robot meghozta a kávét. Három liter is lehetett az átlátszó termoszban. Nem szóltam semmit. Úgy látszik, túlságosan is figyelembe vette a méreteimet.